Alfonso Cuaron sötét utópiája a Children of Men a nem is olyan távoli jövőről fest nem éppen szívderítő képet. 2027-ben járunk, amikor is Nagy-Britanniában az illegális bevándorlókat ketrecekbe zárják, majd koncentrációs táborokban végeznek velük, vagy deportálják őket. Mindehhez pedig a világnak lassan két évtizede tartó terméketlenséggel kell szembe néznie, minek köszönhetően az emberiség kiöregedőben, sőt hamarosan kihalóban van. Egyszer azonban megtörténik a csoda: egy nő gyermeket vár. A baj csak az, hogy a leendő anya fekete és illegális bevándorló kénytelen tehát elmenekülni, amiben egy ellenálló csoport, illetve a közéjük csöppent kormány tisztviselő Theo (Clive Owen) segíti. Érdekes és aktuális probléma a kiindulópontja a Children of Men-nek, mert kétségtelen tény, hogy szeptember 11.-i merénylet és az azóta történt, illetve tervezett merényletek miatt egyre erősödik a rasszizmus, Nagy-Britanniában. A koncentrációs táborok és a terméketlenség miatt kihaló emberiség azonban túl extrém ötlet ahhoz, hogy egy ilyen viszonylag közeli jövőben igazán hihető legyen, ráadásul igencsak emlékeztet a Menekülés New Yorkból című filmre, illetve annak kevésbé sikerült folytatására, így nyugodtan viselhetné akár a Menekülés Londonból címet.
 |
| Alfonso Cuaron sötét utópiája a Children of Men a nem is olyan távoli jövőről fest nem éppen szívderítő képet |
Létezik-e örök élet? Létezik-e az örök élet és fiatalság forrása, amely gyógyírt jelent minden betegségre? Ezúttal Darren Aronofsky keresi a választ a kérdésre egy káprázatos látványvilágú három idősíkban játszódó meditatív filmben. A Pí és a Requiem egy álomért rendezőjének legújabb filmje a The Fountain csaknem hatévi munka eredménye, amelyet hatalmas várakozás előzött meg és talán éppen ezért is okozott sokaknak csalódást. Jócskán akadnak bírálói a filmnek, az azonban, hogy lebilincselő látványvilága van és megszívlelendő üzenetet hordoz elvitathatatlan tőle. A három egybemosódó cselekményszál során a lovag, az orvos és a jógi keresik különböző korokban ugyanazt, miközben mindhárman elmulasztják a legfontosabbat; a haldokló feleség mellett lenni. Ezeket a pillanatokat ugyanúgy nem lehet visszahozni, ahogy a betegség menetét sem lehet megfordítani. Ha a The Fountain el tudna szakadni a végeláthatatlan ismétlésektől és visszafogottabban használná a digitális technika adta lehetőségeket méltó követője lehetne a már említett két kiváló filmnek. Így viszont kicsit sok a körítés egy ilyen egyszerű és nyilvánvaló üzenethez.
„Mindegy csak bántsunk valakit.” -- hangzik el Neil LaBute első filmjében a Férfitársaságban, ahol a megaláztatások tárgyát, a nőt egy bárban szemeli ki a két yuppie hős. Nos, ez akár legújabb filmjének a The Wicker Man-nek a mottója is lehetne, ám itt alaposan kiszemelt áldozatról van szó, mint a The Shape of Thingsben. Nem szabad tehát a sorsszerűnek vélt fordulatoknak és a címnek bedőlni, mindez csak eszköz vagy inkább körítés egy, a LaBute-ra jellemző drámához. Igaz, hogy nagyszabású, fordulatos thrillernek van álcázva, ám ez az alkotójára jellemző témát és nem kevés iróniát takar. A végső csavar a thrillerek közt is megállja a helyét, a leleplezés pedig itt is ugyanolyan orrbavágásként hat a nézőre, mint Evelyn nagymonológja a The Shape of Thingsben, így nem okoz csalódást se azoknak, akik izgalomra vágynak, se azokra, akik a drámaíróból lett forgatókönyvíró/rendező legújabb munkája miatt ülnek be a vetítésre. (Az ’méhkirálynő’ szerepében feltűnő Ellen Burstyn jutalomjátéka igazi bónusz.)
 |
| Létezik-e örök élet? Darren Aronofsky: The Fountain |
Lélegzetelállító és meseszépen kivitelezett a Yeyan (The Banquet) című Feng Xiaoang film, főszerepben a gyönyörű Zhang Yiyivel, aki kétségtelenül sokat ad hozzá a látványhoz. A film Hamlet történetét helyezi át a kínai birodalomba és vegyíti a Tigris és sárkány, a Repülő tőrök klánja és a Hősből már megismert balettszerűre koreografált harcművészettel. A vizuális orgiát ezúttal stilizált, inkább a japán No színházat idéző előadások teszik teljessé, amelyek újszerűen hatnak az egyébként jól ismert műfaji elemek között.
A képek álomszerűen egymás mellé rendezésének és rémálmaink megjelenítésének mestereként tartják számon David Lynchet, aki valóban egyedülálló módon ért tudatalattink legsötétebb bugyrainak megelevenítéséhez. Monumentális alkotása a 172 perces! Inland Empire a fesztivál egyik legjobban várt filmje. A rajongói és bírálói egyaránt számolják a napokat, hátha most végre kiderül, hogy vajon valóban zseni, vagy csak – sokan gondolják így -- páratlan ’blöffkirály’ David Lynch.
