Felnőttnek lenni nehéz, felnőtté válni pedig, ha lehet még nehezebb. A göröngyös út, amely a felnőtt életbe vezet kimeríthetetlen tárháza a kalandoknak, csalódásoknak, örömöknek és bánatoknak, éppen ezért közkedvelt témája a filmeseknek. Legyen az saját élmény vagy más élményein alapuló történet, a tapasztalat azt mutatja, ez az a téma, amelyhez sok filmes szívesen nyúl. Bár nem sok újat lehet vele mondani, ez az amihez, legyen rendező vagy néző, szinte mindenki tudnak kapcsolódni, ráadásul a mások sutaságán és botlásain mindig könnyebb sírni vagy nevetni.
 |
| A gyerekkori barátot meggyilkolják, ami újraegyesíti a bandát Jakpae (The City of Violence) |
Természetesen a Lidóról sem hiányozhatnak a kamaszkori barátságok, szerelmek és a szülőkkel való elkerülhetetlen ütközések. A leglendületesebb és legjobban kivitelezett alkotás a mezőnyben Dito Montinel A Guide to Recognizing Your Saints című önvallomása. Az azóta sikeres íróvá vált Montinel (Robert Downey Jr.) kalauzol vissza minket 1986-be Queensbe, ahol a fiatalok, többek közt ő is, az utcán lógva és különböző balhékba keveredve élik mindennapjaikat. Az erőszak, a bandaháborúk, az ital és az iskolai balhék éppen úgy hozzátartoznak a mindennapjaikhoz, mint az első szerelem és az érzékiség felfedezése. A cselekmény ide-oda vált a jelen és a múlt között, így képet kapunk arról, hogyan is alakult az egykori barátok sorsa, és hogyan viselték, illetve viselik Dito szülei, hogy fiúk se szó, se beszéd Kaliforniába költözött, ahonnan közel húsz év után tér vissza a szülői házba és tinédzserkora fojtogató légkörű helyszínére.
Szintén húsz évet ugrál időben a Jakpae (The City of Violence) cselekménye is. Ryoo Seung-wan filmje ugyanúgy rivális bandák viszályáról szól, itt viszont nem csak a külső ellenséggel, de a bandatagok között kialakuló belháborúval és árulással is számolni kell. A gyerekkori barátok egyikét meggyilkolják, ami újraegyesíti a bandát. Húsz év azonban nagy idő, a barátok sorsa különféleképpen alakult és lassan rá kell jönniük, hogy ez egyszer és mindenkorra megváltoztatta kapcsolatuk belső dinamikáját. A film tele van látványosabbnál látványosabbra koreografált és kellően véres küzdelemmel. A történet végén pedig nem maradhat el a nagy leszámolás a jó és a rossz között, mint az már oly divatossá vált: western ritmusban, kettő mindenki ellen, mindenki kettő ellen.
Johnnie To legújabb gengszterfilmjében a Fangzhuban (Exiled) a bérgyilkosoknak egyik gyerekkori haverjukat kellene kinyírni. Amit ők nem tudnak megtenni, azt megteszi helyettük más, bérgyilkosainknak pedig marad az elégedetlen és feldühödött maffiavezér, egy rivális banda és egy mindenre elszánt özvegy a nyomukban és, hogy ez ne legyen ilyen egyszerű, még egy aranylopás is bekerül a képbe. A gyakran zavarossá váló történetben van egy állandó és megbízható pont: a lövöldözésekre óramű pontossággal ugyanolyan időközönként számíthatunk, így aztán függetlenül attól, hogy igazából indokolja-e a narratív vagy sem, olyan feltétlen reflexszé válnak a nézőnél, mint Pavlov kutyájánál a nyálcsorgás. Az is kiderül Johnnie To filmjéből, hogy van, akire lőhetnek, amennyit akarnak a film végéig nem hajlandó meghalni, így tart ki a kis csapat, melynek az első tíz percben bekövetkező golyózáporban meg kellett volna halnia, a 92 perces játékidő 91. percéig.
 |
| Ötletességgel, dinamikus kameramunkával és vágással sikerre vihető The Hottest State |
A fiatalsághoz éppen annyira hozzátartozik a szerelem, mint mostanában a hollywoodi színészekhez az, hogy rendezőkként is megnyilvánuljanak. Az eredmény sokszor legalább annyira suta és fájdalmas, mint az első szerelem és többnyire (tisztelet a kivételnek) inkább csak kiábrándulást hoz. Első rendezését látva bátran a nagy csalódások közé sorolhatjuk Ethan Hawke-t is, aki a The Hottest State című rendezését kísérte el Velencébe. Kár a filmért, mert jól megírt és gyakran szellemes alapanyaggal dolgozik, amely egy kis ötletességgel, dinamikusabb kameramunkával és vágással könnyen sikerre vihető lett volna. Sajnos a színész, bár a vásznon jó, de a filmkészítésből a kamerák előtt eltöltött évek alatt mit sem tanult. Ennek köszönhetően a The Hottest State statikus, lapos és filmnek még csak jóindulattal sem lehet nevezni.
Amit Hawke elmulaszt, azt a mi Nemes Gyulánk alaposan bepótolja. Az Egyetleneim-ben ugyanis csak úgy peregnek, jobban mondva ugrálnak a képek a húzós zenére, miközben egy nevetésre és szánalomra egyszerre ingerlő srác keresi mindenáron, de semmiképp sem a legsikeresebb módon a szerelmet. Sokakban pengethet ismerős húrokat a történet, mert a film feltűnően nagy tapsot kapott a sajtóvetítés egyébként igencsak fanyalgásra hajlamos közönségétől.
