Irodalmi filmfeldolgozások szempontjából 2005 kétségtelenül a Világok háborúja évének számít: elvégre igen ritkán fordul elő, hogy egyetlen esztendő alatt három különböző hollywood-i adaptáció is készüljön egyazon regényből. A Paramount nagyköltségvetésű csúcsragadózója mellett a Pendragon Pictures még 2004-ben leforgatott egy regényhű háromórás változatot, míg az Asylum modern verzója már szégyentelen rip-off, ami a közelgő Spielberg-Cruise szuperprodukció farvizén próbál némi nyereségre szert tenni a tékákban és kábeltévéken. H.G. Wells 1898-ban kiadott tudományos-fantasztikus alapműve természetesen az elmúlt évszázad során számtalan formában testet öltött már, mind közül leghíresebb Orson Welles 1938-as rádiójátéka, amely még remake-ként is képes volt hasonló pánikot előidézni, mint annak idején New Yorkban (az 1948-as ecuadori változat pl. emberek százait zavarta a Quito melletti hegyi erdőkbe, hogy aztán a rászedett hallgatók bosszúból felgyújtsák a rádióállomást). A számtalan rádiófolytatás mellé 1988-ban 43 epizódos tévészéria is készült (ennek köszönheti a Spielberg-film poszterét az idegen kézbe került földgolyóról), 1978-ban duplalemezes musical-adaptáció született, sőt az elmúlt ötven évben több képregénysorozatot is szenteltek a műnek, az 1955-ös Classic Illustrated-kiadvány hiteles átiratától a Marvel kiadó Killraven-sorozatán át egészen Alan Moore hírneves The League of Extraordinary Gentlemen-comicsának második szériájáig 2003-ból, amelyben Wells egyéb legendás regényhősei is tevékenyen kiveszik részüket a két világ háborújából (az árulóvá lett Láthatatlan Ember fontos védelmi terveket lop az idegeneknek, mígnem Mr. Hyde bestiálisan megerőszakolja a British Museumban; a marslakókkal pedig Dr. Moreau speciális Anthrax-Streptococcus baktériumhibride végez, amit a brit hatóságok tömegpusztító biológiai fegyverként vetnek be a Temze partján).

Világokéból csillagok háborúja

A Világok háborúja számtalan médiumban tett kirándulása közül az első mozifilm-verzió számít a legjelentősebbnek: a magyar származású producer, George Pal (Az időgép) és Byron Haskin rendező (Hangyainvázió) közös munkájáként készült 1953-as klasszikus egyenesen új alműfajjal ajándékozta meg a tudományos-fantasztikus filmet, midőn látványos újításként modern űr-tematikával ötvözte az előző évtizedek kosztümös/melodramatikus katasztrófafilmjeit. Az inváziós sci-fi azonnal meghódította a világ szélesvásznait, sőt a mai napig termékeny és életképes hibridnek számít: vadhajtásainak tekinthetők a mutáns óriásszörny-filmek (atomhangyáktól a gyilkos giganyulakig) és meteormozik éppúgy, akár a testrablós paranoia-thrillerek. Az első színes sci-fit jelentő Pal-produkció pompás Technicolor képsorai és korszerű speciális effektjei új irányt mutattak az addig elsősorban a történetükben, nem látványvilágukban fantasztikus zsánerműveknek, elindítva a műfajt azon az egyszerre áldott és átkozott úton, amely során a gondolatgazdag, filozófikus alapanyagokról a filmtechnikára került át hangsúlyt (ld. Star Wars-széria). Barré Lyndon forgatókönyvében már nem kaptak helyett sem Wells darwinista okfejtései az erősebb túléléséről (ld. a háborodott pince-partizán okfejtését a Spielberg-műben), sem az erőteljes antikolonalizációs propaganda (ld. a vérszívó idegen gyarmatosítók szimbólumát): ugyanakkor jóval több látványos akció, egy romantikus mellékszál és a filmen végigvonuló keresztény szimbolika volt hivatott fokozni a cselekmény drámaiságát. 1953-ban hiába robbannak felhőkarcolók, pusztul a hadsereg, hátrál a tudomány, dúl-fúl a tömeg – a szerelem és a templom szilárdan áll a káoszban is, biztosítva a kisvárosi Amerikának, hogy az Erő velük van és marad.

Fekete Gázok és Vörös Gazok

A korabeli Paramount-produkció azonban nemcsak utóéletével tűnik ki minden más feldolgozás közül: a mai napig legmerészebb módon szakít a kanonizált Wells-művel, annak jellegzetes motívumait szokatlan és érdekes megfontolások mentén igazítva saját, korabeli elvárásaihoz. Az 1953-as film egyes tematikai változtatásai természetesen fakadnak a mozgókép médiumának eltérő igényeiből, így ezek a későbbi filmadaptációkban is épp úgy megtalálhatóak: a marslakók hősugarai például az alapregényben és a Welles-rádiójátékban egyaránt láthatatlanok – Pal ezzel szemben látványos lángvörös fénycsóvákat illeszt a filmkockákra, amelyek az éjjeli hátterek előtt is jól érvényesülnek, plusz emlékeztetik a nézőt a Vörös Bolygóra vagy a világhódító kommunizmusra, annak egyéni ízlése szerint. Hasonlóképp magyarázható az a következetesség, amellyel Pal nyomán a filmverziók rendre elhanyagolják a Wells-regény legriasztóbb fegyverét jelentő Fekete Füstöt, azaz a marslakók halálos vegyi fegyverét, amely a földfelszínen terjedve megfojt valamennyi élőlényt. Míg a Welles-rádiójáték legriasztóbban hiteles epizódját épp ennek az ötletnek köszönheti (a hallgatók fültanújává válnak három gyanútlan katona szörnyű fulladásos halálának), addig az alapvetően látványelemekkel dolgozó mozgókép esetében a CGI-technika előtt komoly kihívást jelentett volna meggyőzően kivitelezni egy szinte önálló élőlényként funkcionáló füstködöt (akárcsak azt a gyilkos vörös gyomtengert, ami a friss Spielberg-adaptációban végre helyt kaphatott).

Szárnyak vagy lábak?

Az a stratégia, amellyel a Viktóriánus Angliában játszódó történetet különös okból szinte minden Világok háborúja-adaptáció aktualizálja, a Pal-Haskin verziónál sem változik: egyetlen más filmfeldolgozásról sem állítható azonban, hogy saját kora legfrissebb technikai vívmányát emeli át (akár önreflektív módon) klasszikus meséjébe. Ennek szép iskolapéldája a híres tripodok megváltoztatása, amelyek ezesetben épp a nevüket adó három stabilizáló lábtól fosztatnak meg (bár az első induláskor halvány elektromágneses pászma formájában tetten érhetőek a járművek alatt). Pal gyilkológépei lépegető fejőszékek helyett alacsonyan sikló repülőgépek, amelyeket a japán származású díszlettervező, Albert Nozaki a korszak híres/hírhedt csupaszárny vadászgépeiről mintázott meg. Az 50-es évek elején komoly visszhangot kiváltó YB-49 sugárhajtású bombázógép-modell hagyományos elődeivel szemben egyetlen bumeráng alakú repülőszárnyből állt: noha a sorozatos kudarcok után végül 1953 őszén bezúzták a kísérleti gépeket és bő 30 év telt el a sorozatgyártásáig, Pal filmjében fontos szerepet kapott az egyik utolsó próbarepülésről készült híradófelvétel, szemléltetve az idegenek elleni sikertelen atomtámadást. Az YB-49 ’Flying Wing’ tökéletesen áramvonalas rájaformája (ami a radarvisszhangot is jelentősen csökkentette) és a gép különböző pontjain elhelyezett távirányítású lőtornyok nem véletlenül kaptak helyet az idegenek szupermodern haditechnikájában: míg az eredeti regényben a két civilizáció közötti távolság fényévnyi, az 50-es évek sci-fijében csupán egyetlen ugrás választja el a Mars fejlettségét az Amerikai Légierőjétől.

A tévészem

Az 1953-as adaptáció legsajátosabb vonása azonban nem a szerelmesek templomi egymásratalálása a fináléban vagy a regény klasszikus bevezetőjét világháborús híradófelvételekkel megtoldó intró, sokkal inkább a támadó marslakók külalakja, amely pont ellentéte az eredeti Wells-koncepciónak. Míg a lelkes evolucionista író az embernél fejlettebb intelligenciájú életformákat értelemszerűen domináns koponyával és elcsökevényesedett testtel képzelte el, Pal kisportolt humanoid testarányokhoz társít alig feltűnő fejrészt. Noha a különféle feldolgozások többnyire híven követik az eredeti elképzelést (azaz támadóink mindössze egy másfél méter átmérőjű fejjel, egyetlen sötét szempárral és a mozgást biztosító polipszerű szájszervvel rendelkeznek), Spielberg mégis az 1953-as verzióra szavazott – annak legfontosabb vonását azonban nem vette át, nehogy az belerondítson saját, évtizedek óta dédelgetett E.T.-dizájnjába. Pal marslakóinál a szem a film lelkének tükre, amely egyetlen, tenyérnyi körből áll, három különböző alapszínű szegmensre osztva – egyértelmű utalásként az akkortájt kifejlesztett színes tévésugárzás alapját jelentő RGB-technikára (amely a vörös, zöld és kék fényből keveri ki az összes színt). Pal támadói egyfajta szupermodern tévéadásként szemlélik a földi világot (ennek szemléltetésére külön jelenet szolgál a filmben), ami csak fél évvel az augusztusi premier után vált elérhetővé az amerikai fogyasztók számára az első színestévék piacra dobásával – a marslakók etekintetben inkább a korszak mozistúdióit halálos rettegésben tartó televíziózás szimbólumai, mint az akkortájt igen közkedvelt szovjet-fóbia megtestesítői.

A korszak amerikai tudományos-fantasztikus filmjének vezéralakját jelentő George Pal a Világok háborújával nemcsak hatékony programfilmmel ajándékozta meg a műfajt, de látványosan szemléltette azt a tételt, miszerint a sci-fi zsánere többnyire saját kora technikai vívmányaira adott tömegfilmes válasz: egyfajta leegyszerűsített, népmesei feldolgozása a tudomány távoli, félelmetes, ám lenyűgöző világának. Az idegenek köztünk vannak, látszanak akár mikrohullámú sütőnek, kamerás mobilnak vagy interkontinentális vadászgépnek – de a tudományos igazság mindig odaát ragad, mi pedig beérjük a színpompás fantasztikummal.