2005. 07. 25. Varró Attila
Wells inváziós sci-fi klasszikusának ezidáig leghíresebb filmadaptációja még 1953-ban készült és nemcsak új műfajt indított, de izgalmas kordokumentumot is kínál a hidegháborús Amerikáról.
|
Az 1953-as adaptáció legsajátosabb vonása azonban nem a szerelmesek templomi egymásratalálása a fináléban vagy a regény klasszikus bevezetőjét világháborús híradófelvételekkel megtoldó intró, sokkal inkább a támadó marslakók külalakja, amely pont ellentéte az eredeti Wells-koncepciónak. Míg a lelkes evolucionista író az embernél fejlettebb intelligenciájú életformákat értelemszerűen domináns koponyával és elcsökevényesedett testtel képzelte el, Pal kisportolt humanoid testarányokhoz társít alig feltűnő fejrészt. Noha a különféle feldolgozások többnyire híven követik az eredeti elképzelést (azaz támadóink mindössze egy másfél méter átmérőjű fejjel, egyetlen sötét szempárral és a mozgást biztosító polipszerű szájszervvel rendelkeznek), Spielberg mégis az 1953-as verzióra szavazott – annak legfontosabb vonását azonban nem vette át, nehogy az belerondítson saját, évtizedek óta dédelgetett
E.T.-dizájnjába. Pal marslakóinál a szem a film lelkének tükre, amely egyetlen, tenyérnyi körből áll, három különböző alapszínű szegmensre osztva – egyértelmű utalásként az akkortájt kifejlesztett színes tévésugárzás alapját jelentő RGB-technikára (amely a vörös, zöld és kék fényből keveri ki az összes színt). Pal támadói egyfajta szupermodern tévéadásként szemlélik a földi világot (ennek szemléltetésére külön jelenet szolgál a filmben), ami csak fél évvel az augusztusi premier után vált elérhetővé az amerikai fogyasztók számára az első színestévék piacra dobásával – a marslakók etekintetben inkább a korszak mozistúdióit halálos rettegésben tartó televíziózás szimbólumai, mint az akkortájt igen közkedvelt szovjet-fóbia megtestesítői.
A korszak amerikai tudományos-fantasztikus filmjének vezéralakját jelentő George Pal a Világok háborújával nemcsak hatékony programfilmmel ajándékozta meg a műfajt, de látványosan szemléltette azt a tételt, miszerint a sci-fi zsánere többnyire saját kora technikai vívmányaira adott tömegfilmes válasz: egyfajta leegyszerűsített, népmesei feldolgozása a tudomány távoli, félelmetes, ám lenyűgöző világának. Az idegenek köztünk vannak, látszanak akár mikrohullámú sütőnek, kamerás mobilnak vagy interkontinentális vadászgépnek – de a tudományos igazság mindig odaát ragad, mi pedig beérjük a színpompás fantasztikummal.