Némi tanakodás után kiderült, a kritikus jól tudja, a sajtótájékoztató elmarad. A vita akár el is kezdődhetett volna – csakhogy a rendezőket úgy értesítették, programváltozás miatt az esemény tizenegy órakor kezdődik.

A sors furcsa fricskája, hogy teljesen váratlanul betoppant Pálfi György filmrendező, a Hukkle alkotója, aki meglátva a vagy négy-öt tanácstalan embert, a film dramaturgjával együtt kisétált a teremből, hogy türelmesen várjanak a többi résztvevőre. Bernáth Lászlóval azonban úgy ítéltük, mivel már az ő érkezésük is a természeti csodák kategóriájába tartozik, unszolásunkra Szomjas György utánuk rohant. Így került sor az első beszélgetésre, amelyen abszolút irracionális módon, megcáfolva a Szemle törvényeit, tiszteletét tette néhány kíváncsi szakmabeli.

Pálfi György, Bernáth László kérdésére elmondta, természetesen jól ismeri a tiszazugi méregkeverő fehérnépek történetét, csak úgy, mint Háy Gyula drámáját, Móricz Zsigmond riportját, és az 1896-os hódmezővásárhelyi történéseket is. Bernáth László megemlítette, Tiszazugon egészen 1947-ig irtották az asszonyok a férfiakat, a gyilkosságok csak a falvak téeszesítésekor szűntek meg.

Az Ozorán játszódó történet kapcsán Pálfi György elmondta, a falubeliek nem tudták, miben vesznek részt. A film koncepciója az volt, hogy az egyes jelenetekből – értelemszerűen ezt szolgálják az idilli képsorok - ne lehessen megfejteni a történetet. Pálfi úgy gondolta, ha el tudja érni, hogy amatőr szereplői, a falu lakói nem tudják, mit játszanak, ez a film hitelességét szolgálja.

Székely Orsolya filmrendező, a Filmszemle Tanács tagja hihetetlen rendezői teljesítménynek tartja, hogy a „natúr” szereplők ilyen zseniálisan játszanak a rendezővel, ugyanakkor etikailag kifogásolhatónak véli, hogy a szereplők nem tudták, mire „használják” őket. Pálfi György úgy gondolja, a vásznon fikcióvá válik a történet, amelyet a faluban össze is raktak maguknak az emberek. Meggyőződése, nem bánt el a szereplőivel, és ezt a film megtekintése után ők maguk is megerősítették Esetleg kifogásolható módszerénél sokkal jobban aggasztotta, hogy vajon a filmben résztvevő szereplők hogyan fogadják majd, ha szembesülnek mindazokkal a személyes motívumokkal, amelyeket ő belecsempészett a filmjébe.

Dér András filmrendező szerint az a tény, hogy Pálfi filmjében szeretnivaló embereket mutat meg, feloldja az erkölcsi dilemmákat. Úgy véli, kifejezetten „emberi” gyilkosságsorozatokról szól a rendező balladisztikus története.

Arra a kérdésre, hogy a Hukkleben vajon mi motiválta az asszonyokat a gyilkosságok elkövetésére, Pálfi lerántotta a leplet a titkokról - bár vágója szerint a rejtély megoldása érdekében csoportos jegyet kell venni a filmre. Nyilvánvalóvá vált, hogy a tiszazugi történet, melynek során a földért öltek az asszonyok, mára érvénytelenné vált. Az ő asszonyai ezért kezdetben a rokkantsági nyugdíjért, majd pedig az özvegyi nyugdíjért, azaz állami segélyekért gyilkolnak. Bernáth László azon felvetésére, hogy a Hukkle krimi – megoldás nélkül, a rendező úgy válaszolt, lezárásnak szerinte elég, hogy a nyomozó megfejti a titkot. Éppen ezért válaszút elé kerül: föladja-e anyját, szeretteit. Ez azonban már egy másik film tárgya lenne.

Váradi Júlia azon megjegyzésére, hogy Pohárnok Gergely munkáját öncélú „jutalomjátéknak” érezte, Pálfi elmondta, ez „közös bűn”. Szándékosan használt ennyi szupertotált, és dramaturgiai megfontolásból vágtak nagyon közelieket (makrót) totálosabbra.
Arra a kritikusi felvetésre, hogy nincsen a filmben dialógus, Székely Orsolya „végre!” felkiáltással reagált. Szerinte pontosan a filmes asszociációk viszik előre a dramaturgiát.

A három színész, Ónodi Eszter, Margitai Ági és Kaszás Attila szerepeltetésének szükségességét Bernáth László kétségbe vonta. Pálfi Gyögy elmondta, ez formanyelvi megoldás volt a részéről. Lényegében le akarta buktatni magukat: a Hukkle nem dokumentum- vagy természetfilm, továbbá úgy érezte, a szűk, zárt világot ki kell nyitnia.

Dér András rendező megjegyezte, a három sztár neki sem hiányzott. Meg is rémült, mi lesz itt, ha megszólalnak.

Pálfi György a harminc forgatási nap alatt – túlforgatás nélkül – készített alkotásáról elmondta, voltak vitái a producerével, és nem pontosan az a film megy a mozikban, amit ő szeretne: „tisztább filmet” szeretett volna, a mostani verzió „tömbösödött”. Belátta, lehetséges, hogy a nézőnek szüksége van arra, hogy irányítsák, de ő úgy képzelte, a rendező csak adagoljon, a néző pedig keresse a megoldást – bár lehetséges, ebben az esetben harminc perc után távoznának a mozilátogatók.

Pálfi Györgyöt követően még ketten. Erdélyi Dániel, az Előre!, és Zsigmond Dezső, a Hetedíziglen alkotója jelentek meg a vitán.

Ekkor már mindössze öten ültünk a vetítőteremben – a vitavezető, a rendező, Erdélyi Dánielnél Böjte József, továbbá a leghátsó sorban egy hölgy, és jómagam. Zsigmond Dezső esetében Böjte Józsefet saját dramaturgja váltotta fel. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között intim beszélgetésre kerülhet csak sor, amelynek írásbeli megörökítését – különös tekintettel a filmhu rendezőkkel készített interjúira, werk-anyagaira - értelemszerűen feleslegesnek tartom.

Mind újságíróként, mind vitavezetőként elkeserít, hogy láthatóan senkit sem érdekel: a vitákon társadalmi munkában dolgozó, így több alkalommal a sajtóvetítésekről is lemaradó, önmagukból akaratlanul is bohócot csináló kritikusok, filmes szakemberek mellett a disputákra meghívott (?) rendezők számára is milyen megalázóak a burleszkszerű ankétok. A kínos helyzetek elkerülésének kivédésére felvetett azon ötletet, hogy a vitavezetők értesítsék az alkotókat arról, hogy csellengjenek már a környéken, amikor filmjeikről társalognak, különös tekintettel az üres széksorokra, nonszensznek ítélem.