Frank Sinatra, Sammy Davis Jr, illetve Dean Martin évtizedeken átívelő baráti kooperációja a filmvásznon kezdődött. A híres sármőrök 1960-ban forgatták le az eredeti Ocean’s Eleven-t (rendezte: Lewis Milestone), majd két évre rá elkészült az első Rat Pack mozi, a Sergeants 3 (rend.: John Sturges), amelyet már direkt a trió számára írtak a filmkészítők.

Mindhárman óriási sztárok voltak, a szó valódi, nem „blikkes-magyarosch” értelmében; önálló zenés estjeik hatalmas nézőseregeket vonzottak, énekesként és színészként egyaránt nagy népszerűségnek örvendtek, de annyira egymásba gabalyodtak, hogy elhatározták: átmenetileg összebútoroznak, és közös koncertsorozattal lepik meg rajongóikat. Az utókor mérhetetlen szerencséjére kéznél voltak a kamerák: a Live and Swingin’ kiadvány DVD-je (egy audio cd is része a csomagnak, ezért lenne ultimate és collection) az 1965-ös St. Louis-i fellépés anyagát tartalmazza.
 

Dean Martin, Sammy Davis Jr.,
Frank Sinatra, Johnny Carson
A koncerten a fiatal Johnny Carson vállalta a konferanszié szerepét, a nagyzenekart pedig Quincy Jones vezényelte; ennél jobb körítésről álmodni sem lehetne. A fellépést - Johnny Carson ajánlója után - Dean Martin nyitja. Az olasz származású énekes-színész szemlátomást nem teljesen józan (mondják, ez volt nála szokásban), egyik cigiről a másikra gyújt a színpadon (ilyesmi is gyakorta megesett vele), mindemellett pompás dalokat válogatott csokorba, és tehetségéből még arra is futotta, hogy egyszemélyes vígszínházként szórakoztassa a közönséget, ha átmenetileg elhallgat a big band. Dean Martin technikailag a leggyengébb hármuk közül, nincs kimeríthetetlen hangterjedelme, előadása kevésbé dinamikus, ám jelleme magával ragadó. Nem véletlen, hogy honfitársai menefreghista-nak titulálták őt: magasról tesz mindenre, iszákos bájgúnár-dalnokként kelleti magát, de kisfiús idétlensége annyira imádnivaló, hogy nem lehet neki felróni az eltúlzott lazaságot. Öt dalt énekel, közben sokat és jól bohóckodik, majd szélesen vigyorogva meghajol - mintha csak azt gondolná: „végre mehetek piálni” -, és átadja a terepet Sammy Davis Jr.-nak.

Johnny Carson a világ legsokoldalúbb művészeként mutatja be az alacsony termetét meghazudtoló módon óriási torokkal bíró feketét, és szemernyit sem lódít evvel: Sammy Davis Jr. valóban Istenadta tehetség, egyedi és megismételhetetlen „zsenoméniusz”, elképesztő adottságokkal, mély intellektussal és kimeríthetetlen energiával megáldott színpadi ember - nem csoda hát, hogy ellopja a teljes showt. Zenészként magasan társai felett teljesít, bámulatos könnyedséggel, a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül hozza a legnagyobb énekesek szintjét, sőt, a blokk záróakkordjaként jól meg is fricskázza őket.

Sammy Davis Jr.
Bár az is bőséggel elég lenne az üdvösséghez, ha csupán dalolna, ráadásként végigkomédiázza a fellépést, szimpatikus eszelősként táncol és önfeledten viccelődik, boldogan csinál bolondot magából, vagy éppen bárki másból. A One for my Baby-ből megismételhetetlenül varázslatos zenés kabarét kanyarít: a dalban egy-egy strófát hoz a korszak legnagyobb énekeseinek hangján és modorában, többek közt előkerül Fred Astaire, Nat King Cole, Billy Eckstein, Tony Bennett, Louis Armstrong, de még cimborája, Dean Martin is megkapja a magáét. Kiváltképpen döbbenetes a Nat King Cole- és a Louis Armstrong-imitáció: Sammy Davis Jr. tökéletesen mímeli eme legendák hangszíneit és frazírjait, oly meggyőzően szélhámoskodik, hogy még a vájt fülű zenebarátok is felülnének, ha nem látnák, bizony itt egyetlen ember énekel (szép idők voltak, mikor még a kortárs előadók közül is ily zseniket lehetett felsorakoztatni egy alkalmi paródia kedvéért). Emberünk hét dallal járul hozzá a műsorhoz, és aki megnézi a felvételt, soha többé nem kételkedik benne, miért is nevezték őt „minden idők legnagyobb szórakoztatójának”.

Frank Sinatra a legkevésbé sem cifrázza, hozza azt, amit megszokhattunk az öreg kékszeműtől: előadása kicsit darabos és nagyon érzelgős, a dalok szentimentálisak és ábrándozók; jól bevált gesztusokkal operál, hosszan néz bele a kamerába, híresen tiszta tekintetével bűvöli a tévénézőket. Nyolc dalt ad elő, a nagyzenekar méltóságteljesen hömpölyög, helyenként virgonc szólóbetétekkel hevíti a publikumot, majd visszajönnek a fiúk, és önkényesen berekesztik az előadást. „Csak pár másodperc, kérlek, még el kell énekelnem valamit” – kérleli kollégáit Sinatra, mire Dean Martin befenyít: „Már elraboltál 40 percet!”.

Bajnokcsapat
Ebből persze bonyodalom támad, a trió hosszasan, önfeledten viccelődik („Halkabban! Gengszterek alszanak felettünk!” – inti rendre a közismerten maffiakapcsolatokkal bíró Sinatra Sammy Davist), fergeteges stand-up comedy-t rögtönöznek - aki ért angolul, meg fog pukkadni a kacagástól -, majd felköszöntik Frank Sinatra lányát, ki aznap ünnepelte a 17. születésnapját. Csatlakozik hozzájuk Johnny Carson, embereink összevesznek a mikrofonokon, csípős megjegyzéseket tesznek egymásra („Kezdjük már el, lekésem vonatom!”- így Dean Martin, mire Sinatra: „Az a vonat nem lesz jó neked, mert nincs rajta büfékocsi”), egymás vállára borulva hahotáznak, a zenekar nemkülönben hangosan derül. A rögtönzött kabarébetét tíz percnél is hosszabbra nyúlik, majd rázendítenek a fináléra, melyből a konferanszié is elcsen egy strófát (természetesen J.C. is tudott énekelni, nem is rosszul, stílusa Sinatrát idézi). A közönség pedig hálás, álló ováció és vastaps, de Johnny Carson csak annyit szól a mikrofonba: „Köszönjük Önöknek, de mi szórakoztunk a legjobban!”.

A Live and Swingin’ több szempontból is modellértékű anyag. Az, hogy első osztályú szerzeményekből állt a repertoár, teljesen nyilvánvaló; 1962-ben még nem volt megengedhető, hogy béna - urambocsá’, playbackelő! - énekesek ócska dalokkal szélhámoskodjanak, miként a kísérőzenekarral szemben is voltak elvárások. A Rat Pack tagjai sem zene, sem kabaré terén nem kötött kompromisszumokat, példás alázattal viseltettek a közönség iránt, ily módon tisztelték meg a hallgatóságot. Előadásuk döbbenetesen erős és kerek; a mai állapotokkal összevetve egyszerűen elkeserítő, hogy négy évtizeddel korábban még mívesen megírt, szépen hangszerelt dalok voltak a slágerek, a legnagyobb sztárok pedig szellemesen és őszintén, idegesítő műmájerség nélkül szórakoztatták a közönséget.

Davis - mindenkit leénekel
Természetes, hogy a kiadvány technikai minőségét az eredeti felvétel kora határozza meg. A Live and Swingin’ archív anyag, televíziós közvetítés számára rögzítették egykoron. A kép fekete-fehér, 4:3 arányú, szemcsés, a hang pedig mono - 40 év pergett el azóta, mi más is lehetne. Az, ki szédítően mély feketéket, lézerrel égetett kontrasztokat, a szobát beterítő, süvöltő magasakat és bömbölő mélyeket vár, ne is próbálkozzon vele. Ez a koncertfelvétel nem a technikai parasztvakításról, hanem a legendás szórakoztatókról, a pompás muzsikáról és a nívós kabaréról szól (a hang mindamellett egészséges, szerethető).
 
A DVD menüje nemkülönben lényegre törő: két pontot tartalmaz, vagyis Play All (lejátszás) és Song Selection (dalválasztás).
Ám a technikai specifikációk ez esetben szemernyit sem számítanak. A lényeg maga a csoda, amelyet ez a három sármos csirkefogó produkált 1965-ben St. Louisban, mert az megismételhetetlen és kophatatlan. Kiváltképpen kellemes meglepetés, hogy a DVD és a fellépés hanganyagát tartalmazó cd páratlan érdemei ellenére sem ver több költséget az érdeklődőre, mint egy szimpla zenei cd - kész lopás hát megvásárolni.


Tracklist:

Johnny Carson köszöntője

Dean Martin:
Send Me The Pillow You Dream On
King of the Road
Everybody Loves Somebody
Volare
You’re Nobody Till Somebody Loves You

Sammy Davis Jr.:
My Shining Hour
Who Can I Turn To
I’ve Got You Under My Skin
You Came A Long Way From S. Louis
You Are My Sunshine
Bee-Bom
One For My Baby

Frank Sinatra:
Get Me To The Church On Time
Fly Me To The Moon
Luck Be A Lady
I Only Have Eyes For You
I’ve Got You Under My Skin
Please Be Kind
You Make Me Feel So Young
My Kind Of Town (St. Louis)

Rat Pack (Dean Martin, Sammy Davis Jr, Frank Sinatra):
Happy Birthday
Birth Of The Blues