Aki az elmúlt tíz év során parányi érdeklődést is mutatott a kortárs filmművészet iránt, az szinte bizonyosan hallott a kamerarángatós, természetes fénnyel és hanggal drámai konfliktusokat hiperreálban kibontó filmek tízparancsolatáról, mely dogmai szigorral szabta meg a filmkészítés miértjét és hogyanját. A feltételek megfelelő mértékű betartásáról a Lars von Trier vezette bizottság döntött egy darabig, később már csak nyilatkozatot kellett tenniük a rendezőknek, hogy nem szegték meg -- túlságosan -- a szabályokat (minden szabályt betartó Dogma-film ugyanis nem készült), mára a dolog ott tart, hogy bárki regisztrálhatja a filmjét a Dogma honlapon (www.dogme95.dk).
Ez az engedékenység természetesen a minőség drasztikus csökkenéséhez vezetett, de ha csak a hőskort nézzük, mondjuk az 1995-2001 között eltelt időszakot, akkor is találunk enyhén szólva közepes alkotásokat a Dogma-pecsétet viselő filmek között. Mégis a mozgalom érdemei vitathatatlanok: a programfilmként is felfogható, Lars von Trier karrierjét pedig továbbgördítő Idióták és az egész társaság talán legerősebb darabja a Születésnap mellet öt és tíz közé tehető a remekmű gyanús filmek száma. Ha azonban a komolyabb kritikai illetve közönségsikert aratott Dogma-filmek listáján végignézünk, szinte kizárólag dán, esetleg skandináv alkotásokra bukkanunk.
|
|
A programfilmként is felfogható, Lars von Trier karrierjét továbbgördítő Idióták |
Åke Sandgren Egy igazi ember (Et rigtigt menneske) című filmjében például már a szürreális és az abszurd felé nyit, amikor egy olyan fiú szemszögén keresztül mutatja be a dán városi életet, aki élete első húsz évét a tapéta mögött töltötte. A jól megírt és tisztességesen megcsinált film nem tartozik azonban a közvetlen élvonalba, talán éppen azért nem, mert túl sok és túl hatásos segédeszközt vesz igénybe. Ott a szokásos Dogma-tragédia a film elején a kislány halálával, majd az egyik legjobb Dogma-színész Nikolaj Lie Kaas (Idióták, Hogy szeretsz?, Rekonstrukció) következik, aki szerepe szerint éppen most jött le a falvédőről. Ez így már túl sok, és nem eléggé könnyed, még ha a célját el is éri.
A spektrum másik végén minden bizonnyal az Olasz nyelv kezdőknek található, mely szinte teljesen mellőzni tudja a tragédiát mint eszközt és mégis működik. Lone Scherfig filmje, bár egyike a legjobb dogmáknak, a valódi sokkélmény nélkül, a már-már romantikus komédiává szelidülő hangnemmel, furcsa módon műfajilag lóg ki a sorból és nem képes olyan erővel megszólalni, mint a például a mozgalom két nyitódarabja.
Figyelemre méltó próbálkozás ugyanakkor Suzanne Bier Hogy szeretsz? című alkotása, melyben a tragédia felfogható lelki kivetülésként is: a karambol a véletlent jelképezi, melynek során a két főszereplő összetalálkozott és egymásba szeretett. A zseniális húzás éppen az, hogy a fizikai összeütközés, a gázolás a két vesztes, a későbbi elhagyottak között történik, éppen azért hogy akkori párjaik találkozhassanak és egymásra találhassanak. A tragédia tehát a lelki sérülés felfokozása csupán, mely a történet során saját tragédia voltát számolja fel és csinál mindennapos családi drámát a filmből.
 |
| Az egész társaság talán legerősebb darabja a Születésnap |
A Nézz balra, ott egy svéd legalább ennyire trükkös. Egy nap története, határidő film, eskövővel és utolsó pillanatban betoppanó szeretővel, aki egyébként HIV-fetőzött is. Szigorú értelemben vett tragédia tehát itt sincs, ám a halmozottan kiélezett helyzet - az AIDS közelségével egyetemben – ébreszti rá Katrinét, hogy kit is szeret valójában.
Érdekes próbálkozás, de korántsem annyira sikerült, A király él című film, mely katasztrófafilmes alaphelyzetből merít. A sivatagban rekedt nyugati turistacsoport, jobb dolguk nem lévén Shakespeare Lear királyát kezdi el próbálni, az eredmény – mind a készülő darab, mind a film esetében – felemás. A közhelyes viszonyokat a shakespeari párhuzamok nemhogy nem tudják elmélyíteni, csak mégjobban hangsúlyozzák mesterkéltségüket. Egy szempontból azonban Kristian Levring alkotása is hozzá tud tenni valami maradandót a Dogma örökséghez, ez pedig a képi világ. Jens Schlosser operatőr egészen bámulatos módon dolgozott, a képi puritanizmust megkövetelő szabályrendszer korlátait fordította a film előnyére. A sivatag színei és fényei ugyanis éppen a Dogma-módszer hatására kelnek életre, és maguk természetességében tündökölnek. (Kivéve amikor szűrő került az optika elé, ami egyébként tilos a Dogma-filmek esetében.)
A király tehát nem él már, hatása azonban óriási, és csak még nagyobb lesz, ahogy a mobiltelefonokkal és mini-dv kamerákkal készített rövidebb hosszabb filmek elárasztják az internetet. De a Dogma hatott a dokumentumfilmezésre, sőt bizonyos mértékben még a sportközvetítésekre is, nem is beszélve Hollywoodról, ahol leginkább a szabályrendszerben meg sem említett vágástechnikára ugrottak rá leginkább, melynek lényege, hogy indokolatlan és ritmusában sem stimmelő vágásokkal tördeli szét a jelenetet, ezáltal keltve az időugrás illúzióját. Mire a néző rájön, hogy igazából nem is történt időugrás, csak szándékosan rossz az illesztés, addigra már menthetetlenül bele lett rántva a jelenetbe, szinte úgy érzi, hogy ott ül ő is a kórházi ágy mellett, vagy aktív résztvevője a szeretkezésnek, esetleg egyike a születésnapi mulatságra meghívottaknak, bár nem is akart igazán eljönni, mert azért elég furcsa egy család ez.
