A 2001. szeptember 11-iki terrortámadás ötödik évfordulójára Hollywood két, ízlésében és eszköztárában merőben eltérő mozival emlékezett. A politikai üzenet azonban egyezik.  A féldokumentarista United 93 és a giccsbe hajló WTC is ugyanoda fut ki: katasztrófahelyzetben, háborúban tenni kell a dolgunkat.

9/11 ötödik évfordulóján Hollywood két becsületes, óvatos mozival jelentkezett. Sem a United 93, sem a World Trade Center nem foglalkozik a terrortámadás lehetséges okaival és következményeivel.  Egyik sem politizál, mellőzik az antiterrorista rigmusokat, összeesküvés-elméleteket – eltérő eszközökkel ugyan, de mindkettő a valós eseményekre koncentrál. Emlékművet állítanak szeptember 11.  hőseinek, úgy, hogy kiegészítik azokat a képsorokat, amelyeket a tragédia napján a világ összes televíziója sugárzott.

Tovább nem is merészkedhettek. Az óvatos mozi-emlékezés így is fájó sebeket szaggatott, egyes amerikaiakat már pusztán a United 93 előzetese annyira elborzasztott, hogy kimenekültek a moziból. “Elvégre öt évvel ezelőtt az Egyesült Államok történelmének legnagyobb tragédiáját élte át. Nagyobbat, mint a japánok Pearl Harbour elleni támadása, és nagyobbat, mint a Polgárháború.” - magyarázták később a távozás okát. S valóban, 9/11 az Egyesült Államok fennállásának legnagyobb tragédiája, nem az áldozatok, hanem a résztvevők száma miatt: a terrortámadásokban nem csak a háromezer áldozat és hozzátartozóik, továbbá New York és Washington lakosai érintettek, hanem a WTC-katasztrófát élőadásban végigszenvedő több millió amerikai honpolgár is.

Akik farkast kiáltottak

Öt évvel ezelőtt az amerikai lapok arról számoltak be, hogy a CNN első, a füstölgő WTC-ről sugárzott képei láttán sokan nem hittek a szemüknek, azt gondolták, amit látnak átverés, legalábbis olyasmi, mint Orson Welles óriási pánikot kiváltó híres/hírhedt rádiójátéka, H.G. Wells nyomán, a marslakók támadásáról. Ráadásul a képsorok kísértetiesen hasonlítottak a divatos akció- és katasztrófafilmek jeleneteihez. Hiszen hullott már New York-ra meteorit-zápor (Armageddon), pusztította el szökőár az ikertornyokat (Deep Impact), vagy éppenséggel rombolták le a Fehér Házat földönkívüli idegenek (A függetlenség napja). Annyiszor látták már az amerikaiak elpusztulni hazájuk  épített szimbólumait, hogy félpercig joggal hihették, a hírközlő média is beállt a sorba, tréfálkozik, vagy csak hatásosan illusztrál. Később jött a felismerés, ez nem mozi. Majd még egy: Hollywood forgatókönyvet adott a terroristák kezébe, s a pusztítás korábbi képeivel a filmesek mintegy kijelölték a lehetséges célpontokat.

Groteszk apokalipszis - A függetlenség napja

S mindezt a tragédiát megelőző szűk tíz esztendőben. A nyolcvanas években, a reagani konzervatív, fogyasztói, de legfőképp erős Amerikában ugyanis Hollywood számára még elképzelhetetlennek tűnt, hogy  lerombolják a nemzet jelképeit. Az évtized legfenyegetőbb veszélye az interkontinentális rakéták egymásra eresztése, a legfőbb cél pedig a leszerelés árnyékában a technikai fölény megszerzése volt (Meteor, Vadászat a Vörös Októberre, Top Gun). Egy dekáddal később azonban, a hidegháborún túl az Egyesült Államok, és így Hollywood is új ellenségképet keresett magának. Az Öböl-háború és az idősebbik Bush elnök új világrend koncepciója kiszolgálta  az akciófilmesek igényeit. Amerika, a világ elsőszámú rendfenntartója olyan erőkkel szemben vethette be ügyeletes hőseit, akik a demokrácia ellenében, a világ megrontására törekszenek. A kilencvenes években elszaporodtak hát a terroristák. Támadtak a Perzsa-öbölből (Két tűz között), jöttek az IRA-tól (Férfias játékok), Boszniából (The Peacemaker), Kazahsztánból (Air Force One), és hosszan lehetne folytatni a sort, a világ mely pontjait jelölte meg az Álomgyár kiemelkedő terrorista-exportőrként.

A kilencvenes évek terrormozijának darabjai persze egy rugóra járnak: a terroristák egyre veszedelmesebbek, de az amerikai hősök végül megmentik a világot, vagy legalábbis helyreállítják a hazafias mozi hazafias nézőinek lelki világát. Nem is csoda ennyi amerikai heroizmus, lévén a Pentagon legjelentősebb hadiszállása Hollywoodban van, s közel hatvan éve tereli a hadügy saját medrébe azon filmek forgatókönyveit, amelyek katonai segítségért, eszközért, statisztériáért, vagy csak jótanácsért fordulnak hozzá. Az Álomgyár 1947, a Pentagon hollywoodi irodájának felállítása óta tölti be a katonai kormányzat szócsövének szerepét – terroristákkal riogatni nem csak Hollywoodnak, de a Pentagonnak is jó üzlet.

A leszerelés árnyékában

A terrorizmusellenes propaganda jegyében Hollywood egyre közelebb engedte hát a terroristákat a vásznon. 1997-ben például az is megeshetett, hogy a világ legbiztonságosabb repülőgépét, az Egyesült Államok elnökének repülőjét elfoglalják a terroristák (Air Force One), egy évvel korábban pedig az USA vezetőjének lakhelye esett áldozatául gonosz erők támadásának (Függetlenség napja – ez esetben a terroristákat földönkívüliek helyettesítik, azonban a terroristák minden jellemző vonását felvonultatva: nem válogatnak sem eszközökben, sem célpontokban, lesből indítják pusztító támadásukat, megjelenésükig nem ismerni kilétüket, titokban készülődnek, stb.). Amerika épített szimbólumainak pusztuló képe üzenetet hordozott. A mozi azt üzente, egyre fenyegetőbb a veszély, s ebben a fenyegetett világban egyre nagyobb szükség van hősökre, leginkább olyanokra, akik azért kapják a fizetésüket, hogy a többiek nyugodtan hajthassák álomra fejüket.

9/11 terroristáinak nagy dramaturgiai csavarja az volt, hogy pontosan azokat az épületeket vették célba, amelyeknek pusztuló képével riogatva Hollywood az amerikai nézőket nevelte hazafiságra. Nem tudni, bekövetkezett-e volna a szeptember 11-iki terrortámadás, vagy hasonlóképp zajlottak volna az események, ha az Álomgyár hazafias szándékkal nem veszi célba tulajdon értékeit, és nem tudatja az USA ellenfeleivel, hova érdemes célozni. Az elhalasztott bemutatók, kiretusált épületek és az eltávolított terroristák (Az igazság napja, Nose Bleed) arról tanúskodnak, Hollywood felelősséget érzett, amiért a mozi életre kelt.

Amerika fegyverben

A kormányzat természetesen igazolva látja a terrorizmus világpusztító veszélyét 9/11 tragédiájában, Hollywood azonban mintha szembe menne korábbi pártfogójával, a Pentagonnal. A terroristákat színgonoszként ábrázoló mozik mellé felzárkóztak az összetettebb darabok is. Már 2001 előtt is készültek olyan filmek, amelyek a kormányzati stiklik hátterét vizslatják (Végveszélyben, Amikor a farok csóválja), azonban a Gonosz-tengelye ellen meghirdetett honvédő háború félresiklott mozzanatai óta   egyre több terrorizmus-parabola születik, árnyalva jó és gonosz harcának hollywoodi tablóját (Amerika, világrendőrség, München, Sziriána).

A tragédia ötödik évfordulójára készült két alkotás látszólag illeszkedik a terrorizmus-parabolák közé, de csak látszólag. Mindkettő a szeptemberi 11-iki események közül választ, és egyik sem foglalkozik az okokkal és következményekkel. Egyik sem politizál, mellőzik az antiterrorista rigmusokat, összeesküvés-elméleteket – ezért becsületes és ezért óvatos alkotás mindkettő.

Szikár dokus játékfilm - A United 93-as

Ma már jól tudjuk, a szeptember 11-iki terrortámadás szimbolikus jelentőségű a nemzetközi politikában, egyszersmind a világrend átalakulásában. Innentől számítva véget értek a boldog kilencvenes évek, elillant a hidegháború befejezésének eufóriája. Megdőlt Francis Fukuyama híres tézise a “történelem végéről”, miszerint a hidegháború végeztével eljő a globális béke korszaka, s mindenütt virágba borul a liberális nyugati demokrácia. Egyre inkább úgy tűnik, beigazolódik Samuel P. Huntington sokat bírált, s Fukuyama teóriájával sokszor ütköztetett hipotézise a civilizációk összecsapásáról. A terrorizmus elleni háború meghirdetése, a sokszínű arab világ kulturális értékeinek és a terrorizmus “fenyegető veszélyének” egybemosása, a pária-államok lerohanása afelé mutatnak, hogy a huntingtoni állítás, hogy a világpolitika központi és legveszélyesebb dimenziója a különböző civilizációs csoportok összecsapása lesz, igaz.

A United 93-ra és a World Trade Centerre máris lecsapott a Fahrenheit 9/11 - ben, vagy az Amerika, világrendőrségben pellengérre állított amerikai kormányzat.A nemzetközi politika szimbolikus jelentőségű eseményéhez ugyanis találtak két olyan mozit, amelyek szándékuk ellenére is illeszkednek a “honvédő háború” propaganda-gépezetébe. A tények tiszteletéről tanúskodó United 93, és a több patriotizmussal és pátosszal átitatott World Trade Center becsületességükkel és óvatosságukkal szabadon csúsztathatók bármely politikai nézet alá. Az új világrend szimbolikus eseménye most már a moziban is megtekinthető. S ki tudja meddig kell várni, hogy Paul Greengrass, illetve Oliver Stone filmje tényleg arról szóljon, amiről a rendezői szándék szerint kellene neki: a kisember helytállásáról. Ma mindkettő az új világrend nyitányának fájdalmas szólama.