Vakító a napfény, nyüzsög a Croisette, hemzsegnek a sztárok, és mindenki nagy várakozásokkal tekint az elkövetkező közel két hét eseményei elé, röviden így lehetne összefoglalni első benyomásomat Cannes-ról. Az újságírók már, a kezdetek kezdetén csak azt latolgatják, vajon a hatvanadik évfordulóra kiválogatott filmek méltóak lesznek a fesztivál eme rangos évfordulójához, vagy csupán csak arra szolgálnak majd, hogy az évfordulóra az átlagosnál is több hírességet tudjanak felvonultatni. (Ez utóbbiak azért is hasznosak, mert sokat tudnak tompítani egy-egy film zajos bukásán, legalább is a nagyközönség szemében, hiszen sokan vannak, akiket leginkább csak a csillogó felszín és a kamerák kereszttüzében mosolygó mozicsillagok vonzanak ide.) Hogy a hongkongi mestert, Wong Kar-wait, akit a kilencvenes évek ázsiai mozijának legjelentősebb rendezőjeként tartanak számon, mi vonzotta hozzájuk, azt nem lehet tudni. Talán a marketing. Talán az amerikai piac meghódítása, amely a legtöbb rendező álma. Nem tudni, az azonban bizonyos, hogy hírességekben és emblematikusnak mondható Amerikai helyszínekben nincs hiány legújabb filmjében a My Blueberry Nights-ban.
 |
| Keletről, Nyugatra My Blueberry Nights |
Az Áfonyás éjszakáim főhőse, Nora Jones New York-tól Kaliforniáig járja be az Egyesült Államokat, hogy kávézók, bisztrók és kaszinók világában keresse a szerelmet, ami mellesleg már a legelejétől ott volt az orra előtt, de ahogy a filmben is elhangzik, „sokszor csak akkor tudunk értékelni valamit, amikor távolabb kerülünk tőle”. A My Blueberry Nights az a film, amiben minden megvan, ami a rendezőt a legnagyobbak közé emelte és mindehhez ott vannak az amerikai mindennapok kellékei. Itt ugyan zsúfoltabban, mint általában, és a rendezőtől megszokottan neonosabban tűnnek fel a már sokszor látott helyszínek, de a színészek valahogy nem válnak organikus részévé a történetnek, mintha feszengenének, nem találnák helyüket, és képtelenek lennének finomsággal és árnyalt gesztusokkal kitölteni a Darius Khondji kamerája által teremtett atmoszférát. Harsányak és túlzónak tűnnek, és nem csak az előző filmek szereplőivel való összehasonlításban, de a történethez képest is. Így, habár a hozzávalók adottak, és a recept is a régi, jól bevált, Wong Kar-wai amerikai pitéje mutatós, de közel sem ízes, kicsit olyan, mint a cukrászdák kirakataiban díszelgő habos csodák, amelyek íze messze elmarad a nagyi sütijétől.
 |
| Három ázsiai fenegyerek Triangle |
Nem Wong Kar-wai az egyetlen távol-keleti rendező, aki a nyugat felé kacsingatott az idén. A tajvani Hu Hsziao-hszien is az ő útját járja, még, ha nem is megy olyan messzire, mint Amerika. A piros léggömb útja (Flight of the Red Ballon) Albert Lamorisse közel ötven évvel ezelőtt készült filmjének a remake-je, amely a párizsi Musée d’Orsay huszadik évfordulójának tiszteletére meghirdetett projekt része. (A pályázat napjaink művészeit hivatott összehozni a múzeum rangos gyűjteményével.) Hu Hsziao-hszien maga választhatta meg a témát, a kikötés csupán annyi volt, hogy a múzeumot vagy a gyűjteményt láttatni kell, nos nem csak ezt látjuk, hanem a hétköznapok apró mozzanatait, párizsi életképeket, amint a piros lufi egy kisfiú nyomában bebarangolja a várost. Nincsenek kiélezett drámai helyzetek, egymásnak feszülő indulatok, csak hétköznapi emberek mindennapjai egy bájos és szívet melengető, még, ha kissé zavaros és lassú, mégis elbűvölő mesébe van ágyazva.
Az akciódúsabb filmek szerelmeseinek ott van a három ázsiai ’mozifenegyerek’ Tsui Hark, Ringo Lam és Johnnie To közös produkciója a Triangle. Ebben a filmben aztán kincskereséstől, átverésen és szerelmi háromszögen át minden van, aminek egy akció-vígjátékban lennie kell. A nevetés mellett pedig a melodrámai elemek sem hiányozhat belőle, nem kis szentimentalizmussal tálalva, hogy valóban a kedvelt ázsiai filmek fő műfajait és a három rendező stílusát szintetizáló alkotást kapjunk. Bár hármójuk munkái alapján, akár igazi remekművet is várhatnánk, a film mégsem több kikapcsolódást nyújtó, eseménydús átlagfilmnél, habár kétségtelenül tartogat jó néhány látványos akciójelenetet és nevetésre ingerlő poént, sok átverést és mesterien koreografált lövöldözéseket és autós üldözéseket. Amint arról megbizonyosodhatunk, technikai felkészültségben nincs hiány, a mesterség mindhármújuknak a kisujjában van, egyedül a történet soványka, kicsit kevés egy nagyjátékfilmre.
 |
| Itt nincsenek sztárok, hangos reklámkampány 4 hónap, 3 hét, 2 nap |
Nem úgy a román versenyfilm, Cristian Mungiu alkotása a 4 hónap, 3 hét, 2 nap (4 Luni, 3 Saptamini Si 2 Zile), ami az eddig látottak közül nyugodtan kiérdemelhetné a fesztivál leglehangolóbb filmjének kijáró címet. A történet a kommunizmus végnapjait élő Romániában játszódik, ahol két lány szembesül az elrettentő valósággal: az illegális abortusz minden nyomorával. Noha egyikük csak a barátnőjének akar lelki támaszt nyújtani, és segíteni abban, hogy baj nélkül végbemenjen a törvény által szigorúan büntetett küret, egyre jobban belevonódik az eseményekbe, önkéntelenül is kulcsszereplővé válik. A film pontosan, lépésről-lépésre örökíti meg az eseményeket, hiteles és elborzasztó képet festve a szegénységről, a kiszolgáltatottságról, az elnyomásban élők minden nyomoráról. Itt nincsenek sztárok, hangos reklámkampány, csupán egy sivár, kilátástalan élet képe, amelyet a hatalom és a szegénység végérvényesen és visszavonhatatlanul megnyomorított. Hiperrealista képeivel és hosszúra nyúlt, ám mégsem üresen locsogó dialógusaival Mungiu legalább olyan jól vázolja mindezt, mint Cristi Puiu 2005-ös filmje a Lazarescu úr halála, amely arról tesz bizonyságot, hogy bár eltelt néhány év a kommunizmus végnapjai óta a Romániában, de a román egészségügyben bizony még mindig akadnak „hiányosságok”.
Persze, az „Ígéret Földjén”, azaz az Egyesült Államokban sem valami rózsás a helyzet, legalább is erről győződhetünk majd meg Michael Moore újabb leleplező dokumentumfilmjének szombat kora reggeli sajtóvetítésén. Nos, kíváncsian várom, ahogy a kollégák is, akik közül már sokan fenik a tollukat a Sicko-ra.
Sok-sok kép a fesztivál első napjáról a Tv Kikötő oldalán!!!
