A szellemtudományok hatása eleinte mégis erősebbnek bizonyult: germanisztikát és filozófiát tanult az egyetemen, de elveszettnek érezte magát az akadémiai közegben. Végül egyértelművé vált Hansen-Løve számára, hogy neki „a filmkészítés ad erőt az élethez”. Először színésznő volt, már tizenhétévesen játszott későbbi élettársa, Olivier Assayas filmjében, aztán kritikus lett, a Cahiers du cinémába írt két éven át, csakhogy a filmben épp az az intenzitás vonzotta, amelyet – elmondása szerint – a kritikaírás nem, csak a praxis adhat meg. A jellegzetes előtanulmányokra – amelyen Truffaut, Godard és számos más francia rendező mellett maga Assayas is keresztülment –, fontos tapasztalatként emlékszik vissza Hansen-Løve. A színészkedésből egy csapat egyben tartását tanulta meg, kritikusként további filmtörténeti jártasságot szerzett.
Viszlát, első szerelem
Két rövidfilm után, 2007-ben készítette el első nagyjátékfilmjét, a rendező tematikus és formai sajátosságait rögvest kijelölő All is Forgivent. Victor kábítószerfüggősége elviselhetetlenné válik felesége, Annette számára, aki elhagyja a férjét és megkéri a férfit, hogy közös lányukkal, Pamelával ne vegye fel a kapcsolatot. Ezek Hansen-Løve alapkarakterei, akik eltérő árnyalatban és konstellációban, de rendszeresen feltűnnek filmjeiben: a férfi, aki először laza és magával ragadó, majd terhes és bénító, a tőle megszabaduló nő, akinek a függetlenség feladat, és a felnőtté váláshoz közeledő lány, aki nyitott viselkedéssel igyekszik felépülni a törésből.
A Gyermekeim apja című 2009-es filmje a politikai művészet támogatásáért köztiszteletben álló producer, Humbert Balsan utolsó hónapjait és öngyilkosságát dolgozza fel részben és áttételesen. Dísztelen képek, nagy mélységélesség, képpel egyidejűleg rögzített hang, valós fényviszonyok alakítják a film formáját. Ez Hansen-Løve stílusa, amelyet következetesen alkalmaz legtöbb filmjében: önmérsékletre intett színészek, hivalkodástól tartózkodó vágás, belakottság és használat látszatát keltő díszletek, a cselekményhez kellő intimitást teremtő egyszerű realizmus.
A filmben feltűnik egy fiatal forgatókönyvíró, Arthur, akinek a főszereplő, Grégoire segítséget ajánl. Ez volt Hansen-Løve viszonya Balsannal, akinek felkeltették az érdeklődését a rendező rövidfilmjei, és támogatást ígért neki – az együttműködés végül meghiúsult a producer halála miatt. Ez a gyakorlat jellemző Hansen-Løve történetválasztásaira: emberi kapcsolatokat fikcionalizál, amelyek az életét ismerve beazonosíthatóak.
Eden
A filmekben fel is tűnik egy alteregója, olykor mellékesen és felismerhetetlenül, férfiként, mint a Gyermekeim apjában, vagy egyértelmű főszereplőként, mint a Bergman szigetében. Munkáiban nem csak szakmai önéletrajza jelenik meg: a Viszlát, első szerelem (2011) saját fiatalkoráról szól, a kilencvenes évek párizsi rave-kultúrát megidéző Eden (2014) Hansen-Løve DJ-ként dolgozó testvére benyomásain alapszik, Az eljövendő napok (2016) szüleik válása nyomán íródott.
Szembetűnő rendezői adottsága, hogy nem csak figyelemmel viseltet gyerekek történetei iránt, hanem képes számukra ideális munkakörülményeket biztosítani, amint az az All is Forgiven, a Gyermekeim apja és a Viszlát, első szerelem eleven, önfeledt gyerek- és kamaszalakításaiban is tetten érhető.
Utóbbi filmjeiben fókuszát a gyerekekről a harmincasokra, illetve Az eljövendő napok esetében középkorúakra helyezte, a Hansen-Løve-t leginkább foglalkoztató szituáció azonban változatlan. A Viszlát, első szerelem Camille-jának kezdenie kell valamit azzal, hogy szerelme, akitől önkéntes és teljes függésben él, elhagyja őt. Az eljövendő napok Nathalie-ja bármilyen előzetes jel nélkül tudja meg, hogy férje elválik tőle. A Bergman szigete főszereplője, a filmrendező Chris nem tapasztal meg hasonló szakadást, de a rendelkezésére álló idő, az alkotás gyerektől, társasági élettől, háztartási munkától zavartalan tere paralizálja. A hirtelen szabadság felkészületlenül éri ezeket a nőket, a helyzet megfelelő kezelésének tétje pedig a felnövés, az életközepi válság legyűrése vagy a művészi alkalmasság bizonyítása.
Maya
A Bergman szigetében nem csak Hansen-Løve felismerhető, hanem a Tim Roth által megformált sikeres, Bergman-rajongó férfi is, aki Olivier Assayasra emlékeztet. A két rendező 2002 és 2017 között, tizenöt éven át élt együtt, Hansen-Løve elmondása szerint Assayas óriási hatással volt filmjeire. Egykori társa mellett Ingmar Bergman, Jean Eustache, Philippe Garrel, Michael Mann, Maurice Pialat, Éric Rohmer és Luchino Visconti befolyásolták leginkább ízlését.
A megszokott felsőosztálybeli, francia miliőtől elüt a 2018-as, Indiában játszódó Maya, amely színhasználatában is intenzívebb a korábbi filmeknél. A film egy szíriai hadifogságból szabaduló újságíró indiai útját követi végig, aki megpróbálja felkeresni a Mumbaiban élő anyját, és közben megismerkedik egy fiatal indiai lánnyal, Mayával. A művet ellenérzésekkel fogadták a kritikusok. Az utolsó három filmjéből – Az eljövendő napok, Maya, Bergman szigete – hiányzik a korai filmek drámai ereje, a szereplők élénk belső világa laposabbá, súlytalanabbá válik bennük. Ugyanakkor a Maya mint kockázatvállalás figyelemre méltó: Hansen-Løve filmjei tipizálhatóak, olykor sematikusak, a Maya viszont a rendező komfortzónáján kívül van.
Mia Hansen-Løve a cannes-i filmfesztiválon 2021-ben / fotó: Valentina Claret/FDC
Erényeit leginkább kibontakoztató filmjei – az All is Forgiven, a Gyermekeim apja és a Viszlát, első szerelem – végzetes magánéleti drámákat jelenítenek meg, amelyek jóvátehetetlen konzekvenciáik ellenére is képesek kerülni a szenzációt, bensőségesek maradnak, ugyanis Hansen-Løve kíméletes beállításai nézőire épp úgy vigyáznak, mint a szereplőire.
Legújabb munkáját, a Léa Seydoux főszereplésével készült One Fine Morning című családi drámát az idei cannes-i filmfesztiválon mutatják be.
címlapkép: Mia Hansen-Løve a Berlinálén 2016-ban / fotó: Berlinale
