Vannak megunhatatlan történetek, melyeket a hollywoodi producerek időről időre elővesznek, kicsit leporolnak, majd újra elmesélnek. Patricia Highsmith Ripley-regényei is közéjük tartoznak. A csillogó szemű bűnözőt Anthony Minghella A tehetséges Mr. Ripley-je tette világszerte ismertté a kilencvenes évek végén, de a regénysorozatot 1955-ös megjelenése óta számtalan megközelítésből, változatos formában feldolgozták már. De vajon miért vonzódunk továbbra is az alakváltó szélhámoshoz?
Az identitás a kezdetektől foglalkoztatja a mindenkori művészt, de az elmúlt években a téma talán aktuálisabb, mint valaha. Nem csupán önmagunk összetettebb meghatározása vált jóval fontosabbá, hanem ennek a külvilág felé való közvetítése is. Hogyan dolgozzuk fel a bennünk rejlő szürke zónákat? Mit és hogyan mutatunk meg ebből?
Az identitás kérdése megkerülhetetlen, ha Highsmith öt részes ,,Ripliádjáról” van szó. A főszereplő megfoghatatlan, különböző személyiségek között csúszkáló figurája tökéletes alapot szolgáltat ezeknek a problémáknak a körbejárására, így csak idő kérdése volt, hogy ismét feldolgozásra kerüljön a története. Tom Ripley 2024-ben Steven Zaillian író-rendező adaptációjában tért vissza, és a nagyvászon helyett ezúttal a képernyőinken figyelhetjük, hogyan hálózza be áldozatait. Alain Delon, Dennis Hopper, John Malkovich és Matt Damon után most Andrew Scott bújt a hírhedt hazudozó bőrébe.
A regények közül A tehetséges Mr. Ripley a legkapósabb a filmesek között, ebben találkozunk először a kisstílű New York-i átverőművésszel. A fiatal férfinak egy félreértést követően egyszeri lehetőséget kínálnak fel: egy gazdag hajógyáros fizeti az útját Olaszországba, ha cserébe hazahozza a tékozló fiát. Richard ,,Dickie” Greenleaf a barátnőjével és más gazdag ficsúrokkal tölti hedonista mindennapjait az Amalfi-parton. Dickie egy időre Ripley-t is maga mellé fogadja, aki egyetemi szaktársának hazudja magát. Azonban amikor lassan útjára eresztenék, Ripley egyre elvetemültebb dolgokra vetemedik, hogy bármi áron meg- és fenntarthassa új életét.
Az ördög a részletekben
A Schindler listájával Oscar-díjat nyert forgatókönyvírónak, Steven Zailliannak a sorozatformátum miatt elődeinél több ideje volt a történet kibontására - nyolc egyórás részből áll a Ripley -, így a történet viszonylag nagy pontossággal követheti a regény eseményeit. Jóval hűbb feldolgozás például, mint Minghella verziója. Csupán olyan apróságokon változtat, mint hogy a sorozat az ‘50-es évek helyett a ‘60-as években játszódik, és Dickie Atraniban horgonyoz le a fiktív Mongibello helyett. Amellett, hogy lehetősége nyílt hűen visszaadni, sőt tovább bővíteni a regény cselekményét, időmilliomos révén Zaillian mediterrán komótossággal időzhetett el a részleteken.
A sorozat egyik különlegesebb aspektusa épp a szokatlanul nagy hangsúly a bűntények előkészítésével és a nyomok eltüntetésével járó mérhetetlen babramunkán. Ez a realisztikusabb megközelítés felhívja a figyelmet az olyan kérdésekre, amiket a néző már megszokásból, jótékonyan nem kérne számon a történeten. Míg a ‘99-es verzió csupán motyogós félválaszokat ad a különböző hogyanokra, a Ripley hosszú és artikulált magyarázatokkal szolgál, például arról, milyen nehézségekkel jár egy holttestet az imbolygó csónakból vízbe dobni.
A kimért tempója ellenére a feszültség végig odaszegezi a tekintetet a képernyőre. A hitchcocki nyitójelenet a lépcsőházban lerángatott testtel megalapozza azt a gyomorszorító légkört, ami átjárja a sorozat egészét. Hangulati oldás csak ritkán és kívülről érkezik, a karakteres olasz figurákon keresztül. A történetet a feléhez érve veszít addigi lendületéből, de szerencsére még időben összekapja magát, és az olasz detektív színrelépésével ismét tempo giustóra vált. Ezt követően az utolsó epizódok úgy válnak egyre rohanósabbá és kaotikusabbá, ahogyan Ripley nyaka körül egyre jobban szorul a hurok.
A lassú sodrású, visszafogott, és sokszor csendes történetmesélése kiemeli a Netflix többi sorozata közül, érződik, hogy Zaillian egy magasabb művészi nívóra törekszik. Ennek a leglátványosabb bizonyítéka a sorozat lélegzetelállító, film noirokat idéző képi világa. A szintén Oscar-díjas Robert Elswit (Vérző olaj) fekete-fehér, gondosan megkomponált felvételei az ország természeti szépségeiről, építészetéről és műemlékeiről képeslapként is megállnák helyük. A sorozat fényképezése végeredményben egy óda az olasz kultúrához.
Tegyük hozzá, szokatlan módja ez az itáliai édes élet ünneplésének - még ha Fellini ezt is tette anno, hiszen A nagy szépség után szinte bűnnek érződik a harsány Olaszországot monokróm színekbe borítani. Rá lehet húzni, hogy ez is a komor atmoszféra teremtésének eszköze, de kissé öncélú döntésnek érződik. A rendező Vanity Fairnek adott magyarázata is inkább az utóbbit erősíti: „Az asztalomon fekvő Ripley-könyv kiadásának a borítóján egy megkapó fekete-fehér fotó volt. Miközben írtam, ez a kép járt a fejemben.”
Fekete-fehér képek, egérszürke hősök
A történetvezetés ráérős tempója jó döntésnek bizonyult. Ehhez igazítva a főbb szereplők jellemábrázolása is visszafogott eszközökkel történik, ami viszont már jóval kevésbé működik, pláne ha szembeállítjuk őket Minghella “hőseivel”. A 10-15 évet öregített trió (Andrew Scott, Johnny Flynn és Dakota Fanning formálja meg őket most) fakóbb, mintha Tom nem csupán a vérüket, hanem velejüket is kiszipolyozta volna. Gwyneth Paltrow mint a bájos Marge húsz percnyi játékideje alatt több teret kapott, mint Fanning, akinek karaktere megrekedt a feszélyezett, gyanakvó szerető szintjén.
Jude Law karizmatikus, ugyanakkor pökhendi örökösként igen magasra tette lécet, amit Flynn-nek nem sikerült megugrani. Az se segítette helyzetét, hogy a netflixes feldolgozásban Dickie a kegyetlenséget rejtő sármja nélkül unalmasan könnyű prédává válik. Law hazudozik, félrelép és kihasznál, ami némiképp feljogosítja a nézőt, hogy Tom pártját fogja. Ehhez hozzájárul az is, hogy Matt Damon valóban tehetséges, csak rossz közegbe született Ripley-je fokozatosan lép a romlás útjára. Ezzel ellentétben a Ripley idősebb címszereplője eleve egy manipulatív, de piti bűnözőként indul, aki semmilyen karakterátalakuláson nem megy keresztül. Kizárólag aláírás- és irathamisító, illetve színészi repertoárját szélesíti ki holttestek és bizonyítékok felszámolásával.
Andrew Scott karrierútját nézve nem meglepő, hogy megkapta a főszerepet; mintha egész életében erre készült volna. Az ír színészt a nagyközönség először James Moriartyként, azaz Sherlock Holmes önimádó ősellenségeként ismerte meg, majd a Fleabag szexi papjaként vett le mindenkit a lábáról. A magyar mozikba most májusban eljutó Mind idegenek vagyunkban egy, a szexualitásával és gyermekkori traumáival küszködő, érzékeny lelkű írót alakít, a londoni West Enden a Ványa bácsiban egyszerre nyolc különböző szerepet játszott el. Ezekből az alakításokból kiindulva logikus lépés lett volna az 1999-es vonalon elindulni, és a 2024-es Ripleyt is végigvezetni egy hasonló karakteríven, például egy identitásával hadilábon álló, már-már antihősnek ábrázolni, ám ez nem így történt. Pazarlás.
Míg Damon erősen érzelem-motivált karakterére bizonyos szinten és bizonyos ideig lehet a körülmények áldozataként tekinteni, addig Scott már egy pszichopata, aki analitikusan tervez, hidegvérrel öl, és apatikusan, bár kissé felületesen takarít. És az emberek ösztönösen megérzik, hogy valami nem stimmel vele. Távolságtartó beszélgetések, méregető pillantások és kényszeredett mosolyok követik minden interakcióját. Legalábbis Ripley a saját történetének megbízhatatlan narrátoraként ezt így tálalja, paranoiás szűrőjén keresztül ezt látjuk.
A férfi ritkán enged utat érzelmeinek; ahogy az egész sorozat hangulata, úgy Scott játéka is az elfojtáson és minimalista gesztusokon alapul. Faarccal, szavak nélkül, kizárólag a sötét tekintetére támaszkodva is képes teljes gondolatmeneteket kifejezni. Épp ezért hat olyan mellbevágóan, amikor az álmában arcán addig nem látott őszinte mosoly fut át Dickie láttán.
A két férfi kapcsolata nem helyezhető el egyértelműen az ‘őt akarom vagy ő akarok lenni?’-spektrum bármely végpontjára. Kapcsolatuk természete nehezen határozható meg, hiszen a kor, a társadalmi különbségek és Tom pszichózisa is bonyolítja azt, épp ez adja az izgalmát a dinamikájuknak. A tehetséges Mr. Ripley-ben Damon és Law között csak úgy szikrázik a levegő. Végig kimondatlanul lóg a levegőben a megszállottság és az elnyomott szexualitás kérdése. A sorozat ehhez képest hiába mondatja ki Fanninggel egy ponton, hogy szerinte Tom szerelmes Dickie-be, ha közben a feltételezésnek semmi alapja sincs. Egy-egy óvatosabb utalást elhint a sorozat, de látens homoerotikáról itt szó sincs. Ripleyt elsősorban az érzelmek hiánya határozza meg. Közönye miatt képtelen normális kapcsolatok kialakítására, így képtelen a boldogságra, legyen akár egy New York-i porfészekben, egy atrani-i vendégszobában vagy a saját velencei palazzójában.
Nehéz eldönteni, hogy kinek is kellene drukkolni, mivel az olasz epizódszereplőket leszámítva senki nem kedvelhető meg igazán. A vége felé akaratlanul mégis elkezdünk szurkolni Tomnak, hiszen vele együtt mi is átszenvedtük magunkat a sok ‘macerán’, amiket újdonsült életének fenntartása megkövetel. És mire a Közönséges bűnözőket idéző (Malkovich cameós!) utolsó jelenethez érünk, – ami abszolút sejteti a folytatás lehetőségét – megkönnyebbüléssel, sőt egyfajta elismeréssel tudunk a hősünkre tekinteni.
Az átverőművész is művész?
Kis rosszindulattal akár párhuzamot is lehet vonni Ripley és a Ripley között. A komoly belefektetett munka ellenére sem tud egyikük sem teljesen autentikus lenni, bármennyire is szórakoztató nézni őket. Egy nehezen elérhető, elit körhöz akarnak tartozni, meggyőző módon hazudják, hogy bebocsátást nyertek oda, de a valóság azért néha meg-megvillan. A forgatókönyv frappánsan magyarázza a főhős lelkiállapotát a folyamatos lépcsőzések vagy a különböző víztestek bevágásával, de a vissza-visszatérő motívumhasználat egy ponton túl szájbarágóssá válik.
Ennek legszembetűnőbb példája a sorozaton végigfutó Caravaggio-analógia. Zaillian már az első epizódokban utal a barokk festő és főhős élete közötti egyezésekre (egy gyilkosságot követően Caravaggio egy éven át bújkált a hatóságok elől), majd a későbbi részekben tovább árnyalja a hasonlatot. Ahogyan a férfi megismerkedik a festő életművével, úgy válik egyre inkább a megszállottjává. Caravaggio bűntettén és a férfiak iránti lehetséges vonzalmán túl Ripley-t leginkább az alkotói kézjegye ragadja meg. A sötét és a világos kontrasztja központi elem a festményei témájában és technikájában, ami fantasztikusan összecseng a sorozat esztétikai és narratív jellegzetességeivel.
Épp ezért nagy kár, hogy a fény és sötétség-metafora alaposabb kibontása helyett Zaillian megmarad az életúti hasonlóságok szintjén. Ripley énképe fokozatosan összemosódik a festőével, ezt egyre egyértelműbb és erőltetettebb vizuális rímek támasztják alá. Ez a túlmagyarázás az utolsó rész nyitójelenetében tetőzik, amikor magát Caravaggiót láthatjuk rögtön a gyilkossága után 1606-ban. Ez amellett, hogy felesleges, teljesen idegen az eddig gondosan kialakított stílustól, és ezzel kiránt minket a sorozat világából.
Egy adaptáció mindig magán hordozza korának ujjlenyomatát. Árulkodó bizonyítékként szolgál, hogy elődjeihez képest mit tart meg, mit változtat, és mire helyezi a hangsúlyt. Ebben az esetben első pillantásra kevésbé észrevehetőek a jelen értékei, mint mondjuk más netflixes produkciókban. Mégis, ha kicsit jobban megfigyeljük, körvonalazódni látszik valamiféle minta.
A karakterek motivációin végrehajtott módosításokban felfedezhetőek finom társadalmi kommentárok a modern kapcsolatok felszínességéről. Továbbá arról, milyen könnyű elveszteni önmagunkat, miközben szerepeket erőltetünk magunkra, például mások, vonzónak gondolt személyiségét próbáljuk elorozni. Az internet elterjedésével a különböző identitások kialakítása sosem volt olyan egyszerű, mint napjainkban. De az is beszédes, hogy milyen fontos a sorozatnak a látvány aspektusa, tekintettel a vizualitás jelentőségére az életünkben. Vagy hogy a queer főszereplőt egy meleg színész és az egyik férfi mellékszereplőt nem-bináris színész alakítja.
Mit olvashatunk ki ezekből? Talán azt, hogy a streaming-gyártók továbbra is legitimitást akarnak szerezni az arthouse körökben, vagy hogy Hollywood még mindig képes új fogást találni sokszor feldolgozott klasszikusokon. A Ripley végső soron nem nyújt különösebben új perspektívát a hírhedt csalóról, aki itt rutinból, szenvtelen profizmussal hajtja végre a mestertervét. Viszont cserébe kapunk egy csodásan felvett, lebilincselő noir-történetet, amely a fényképezésének és részletező történetmesélésének köszönhetően képes újabb dimenziókat hozzáadni a regény mozgóképes értelmezéseihez. A napos tengerpartokból, nyüzsgő utcákból, illetve jéghideg martinikból meg forró eszpresszókból álló Ripley-eszköztár ezáltal háborgó vizekkel, fülsértő liftekkel és persze egy hihetetlenül fotogén macskával bővült tovább.
