Török Ferenc először rendezett színházban: Bereményi Géza és Kovács Kriszta közös darabját, az Apacsok-at vitte színre a Radnóti társulatával - a darab jelenleg is műsoron van, ám ahogyan Török a filmhus vetítés után fogalmazott: úgy érezte kevés a Radnóti Színház közönsége, szeretné több embernek megmutatni az Apacsok-at, így jött az ötlet, hogy egy televízió támogatásával alacsony költségvetésű, ám kreatív energiákban tobzódó adaptációt készítsenek. Tíz nap alatt a Corvintető Stark Attila által kidekorált kulisszáiban életre kelt a film.
Török filmje - ami legalább ugyanannyira az íróké, Kovács Krisztéé és Bereményi Gézáé - tettértékű a magyar filmben, sok szempontból párhuzamba állítható Esterházy Péter Javított kiadás című művével: egy szembenézés, egy leszámolás története. Egy apa, egy nagyapa, egy mítosz - és a fájdalmas valóság. Egy filmrendező a hatvanas évek indiánjairól írt forgatókönyvét készül elfogadtatni a kuratóriummal: ám hamarosan számára is kiderül, hogy mindeddig cukormázas-gyermeteg, de leginkább: hamis mítoszban élt. Nagyapja nem az apacs törzs tiszteletben álló varázslója, hanem egy szomorú szemű, kegyetlen alkukat kötő kisember volt, akinek árulásáért a legjobb barátja az életével fizetett, és amit a családja oly nagyon szeretne elfelejteni és ezáltal meg nem történtté tenni.
“Te nem tehetsz arról, hogy mit csinált a nagyapád. A gyerekeidért talán majd te felelsz, de a nagyapádért biztosan nem. De azért felelős vagy, hogy milyen filmet csinálsz ebből a történetből.” - mondja Szoboszlai a film végén. Nem tehetünk a múltunkról: ide születtünk, ez az életünk - meg kell tanulnunk vele együttélni, feldolgozni, beszélni róla. Megtalálni a szavakat, a történeteket: az árulás, az elhallgatás, a hamis mítoszok és a játék, amelynek feltételeit mindenáron a hatalom szerette volna diktálni, mind-mind árnyai annak a diafilmes-poros, beképzelt romantikának, ahogyan látni-láttatni szeretnénk az elmúlt rendszert.
Török Ferenc jó rendezője a darabnak: a színházba ügyesen csempészte be a filmet, a filmbe ügyesen kezelte a teatralitást úgy, hogy annak ellenére nem lett sem maníros, sem nevetséges, hogy színpadias dialógokkal, az indiánozós részekben pedig már-már parodisztikus szókészlettel dolgozik. Stark Attila festett, jelzésértékű hátterei előtt előtt hús-vér emberek élethalálharca, a hatvanas évek visszataszító kötéltánca bontakozik ki. Nem lehet eleget dicsérni a forgatókönyvírók munkáját: Kovács Krisztát az időugrásos-szerkezetet kidolgozásáért, Bereményi Gézát pedig a tűpontos mondatokért, amelyeket szereplői szájába ad.
Hosszan lehetne dicsérni a színészeket, Csomós Mari szemének rebbenését, Schneider Zoltán és Csányi Sándor erőteljes duplaalakítását, de ebben a filmben Szervét Tibor remekel: a Radnótis darab kettős szereposztásában ő húzta a legrövidebbet, amikor egyszerre játszotta az apát és a tartótisztet: felesleges áthallásokat keltett a darabban, és kifejezetten gyengén formálta meg az apa karakterét. A filmben azonban Gazsó György játssza az apát, Szervét pedig annyi jéghideg gusztustalanságot tesz a tartótiszt karakterébe, hogy tényleg borsódzik a hátunk, akárhányszor csak megjelenik ez a hamis negédesség a vásznon. A film csúcsjelenetében (vagy mélypontjában) megtörik a főszereplő: nem lesz életfogytigos, nem köti fel magát a börtönben, inkább él egy élethazugságban, amelyhez kényszerűen asszisztál a felesége is. De lehetetlen így élni: fájdalmas és kegyetlen együttélni az igazsággal, de mégsem lehetetlen, valami ilyesmi az Apacsok végkicsengése.
Az Apacsok nagyon fontos film és mindenkinek látnia kell, mert annyira ritka az ennyire pontosan eltalált mű: Bereményi megadja a súlyát, Török a könnyedségét. Szerencsés találkozás, ráadásként egy kereskedelmi televízió valamikor december közepén remélhetőleg este 10-kor, talán a Megasztár után műsorra tűzi majd, lehet programozni a lejátszókat.
