Csakhogy nem ez határozza meg Kósa Ferenc rendező és Sára Sándor operatőr képeit, ha Jancsó koreográfiai hatottak is rájuk, filmjüknek más természetű sajátossága van. Az Ítélet verbális film, lényege az ellentétes szemléletű karakterek diskurzusa, a befolyásukat lassan kifejtő, gyakran kérdésekben megfogalmazott érvek, a tűnődés, a kétség, az önvizsgálat. A beszélgetések állandó szereplője Dózsa György (Bessenyei Ferenc), aki olykor Lőrinc pap (Koltai János), olykor Werbőczy István (Major Tamás) kinyilatkoztatásaival néz szembe, hol mint ítélőszék, hol mint vádlott.
Ezek váltják ki Dózsában a befelé fordulás igényét, az elbizonytalanodást – az Ítélet hangulati, erkölcsi és politikai komplementerekből álló rendszerében nagy szerepet játszanak Dózsa lecsillapodásai, megtérése, Bessenyei tekintetének átmenetei, határozottsága vértjének fokozatos lepattogzása. A tárgyalótermek és hadisátrak puritanizmusa, a jelmezek szedett-vedettsége szikárrá, koncentrálttá, érdessé teszik a kompozíciókat. Az alulfinanszírozottság körülményei közt életre kelnek Dózsa szűkszavú parasztjai, fellépésük hitelét nem roncsolja a történelmi filmek műtermi cicomája.
Kósa montázsa, illetve a rendező és Csoóri Sándor forgatókönyve párhuzamosan ábrázolják a parasztfelkelés folyamatát, valamint az elfogott Dózsa kihallgatását, elítélését és kivégzését. A két idősíkban tehát a hierarchia ellentétes helyeit foglalja el Dózsa, a táborozó sereg mellett Lőrinccel beszélgetve a hatalom, Werbőczy bilincsében a fenyegetettség terhe alatt eszmél rá Dózsa aggályaira és felelősségére. Ő ezekben a vitákban jellemzően hallgat, övé a reflexió folyamata, megszűri az igazságot és a manipulációt, mint az élezőszíjon a kést úgy tökéletesítik rajta szempontrendszerüket eszes partnerei, de ettől maga is élesebb, árnyaltabb, felkészültebb lesz: kíméletet tanul Lőrinctől, és ellen tud állni Werbőczynek.
A konfrontáció érzetét erősíti a színészi alkatok – elsősorban Bessenyei és Major – és eszközök szembetűnő különbözősége is. Bessenyei rezzenéstelen, nem vetemedik, komor, dagályos, ugyanakkor egyenes és direkt, gyakran mintha a kamerába nézne, hogy akadálytalanná tegye cselekvő mondatai útját. Major gyenge, izgága, kígyózik, hangja néha elsikkad, szemével elréved egy absztrakt pontra, talán arra, amit a nézőtér helyére képzel megszokásból.
A film, mint a hatvanas évek kritikája felrótta, az egyének moralizáló kiemelésével azt sugallja, hogy a forradalom sikere a vezérek jóakaratán, hűségén, elkötelezettségén múlik. A szóváltásokban számosan felvetődő, a szereplőket megrendítő fogalmakat – tekintély, erőszak, Isten, önfeladás – és a forradalom sikerének kérdését az Ítélet csak Dózsa személyiségének viszonyában tárja föl, mély történelemképe nincs.
Az alkotók – Kósa és Csoóri – állítása szerint a film pesszimizmusa koruk politikai közönyére, a zajló forradalmak iránti érdektelenségre adott válasz. A vélt korszellemhez való alkalmazkodás szerepfelfogásának hibája, hogy közöny azonosításáról nem látják, hogy önmagában is aktív, önkényes, szemléletformáló, épp az alkotás alapját meghatározó döntés. Az Ítélet forradalommal kapcsolatos tanulsága a reménytelenség, az elkerülhetetlen önfelszámolás közhelye, amelyet a film végének – a Tízezer nap lezárásához hasonló – depolitizáló, csitító érzelgőssége koronáz meg; Dózsa igazszívű, tiszteletre méltó anyja egy egyszerűbb világért fohászkodik.
Dózsa vértanúsága a szótlan tűrés erkölcsi diadala, figyelmét a hosszú párbeszédek emléke, a kitörölhetetlen tapasztalatok és a szembesülés során felrémlő bűnök kötik le, ezekhez képest a fájdalom komolytalan dolog.
Az Ítélet a vallatószobát, a tárgyalótermet az elmélkedés tereiként jeleníti meg, szokatlan ötletei és változó bonyolultságú állításai felnőttként kezelik nézőjüket. Mindez: érdekes, ambiciózus, végiggondolásra érdemes, a vitakészség lenyomata és katalizátora.
A film elérhető a Filmio kínálatában.
