A fesztivál első harmadának nyertese egyértelműen Ulrich Seidl, főleg ha nem csupán az itt bemutatott utolsó részt, hanem az egész Paradicsom trilógiát, mint koncepciót vesszük számításba. A tavaly Cannes-ban indult, Velencében folytatódott végül pedig most itt Berlinben befejeződött trilógia egy család három tagjának ugyanazon két hetét mutatja be. Az első filmben az anya Kenyában keresi a fekete férfiak által keltett gyönyört, a másodikban hitbuzgó nővére ostorozza magát a Krisztus iránti szerelemben, a harmadikban pedig a túlsúlyos lány próbál kilóitól megszabadulni egy kövér kamaszok számára szervezett táborban. A Remény alcímet viselő utolsó darab természetesen semmi reményt nem hagy számunkra, így a Paradicsom trilógia a kilátástalanság mozis nagyeposzává áll össze. Seidl szerint a külső mintákra, mások elvárásai alapján kétségbeesetten hajszolt boldogság (vö. földi paradicsom) a bennünk lakozó hatalmas űr miatt elérhetetlen. A jó hír az, hogy a tervek szerint a miskolci Cinefesten mindhárom film egyszerre látható lesz – a rossz pedig az, hogy ennek drámai hatása lehet a hazai öngyilkossági statisztikákra.
Meglepő módon eddig a legnagyobb hatást egy döbbenetes dokumentumfilm érte el. Az amerikai Joshua Oppenheimer Indonéziában arra jött rá, hogy a hatvanas évek katonai puccsának véres kezű gengszterei nemcsak még mindig vezetik az országot, de mindenütt nyíltan vállalják az akkori, alapvetően emberiség elleni bűntettnek tekinthető atrocitásaikat. Mivel az áldozatok félelmükben nem mertek nyilvánosság elé állni, Oppenheimer az elkövetőket kereste meg, akik közül többen büszkén álltak kamera elé. A The Act of Killing viszont elsősorban azért születhetett meg, hogy egyikük arra is hajlandó volt, hogy filmet rendezzen az akkori eseményekről, újra játszva az akkori eseményeket. A doku azért különleges, mert a vége felé meglepő varázslatnak lehetünk tanúi: a kegyetlen gyilkológép, aki meg se rezdült, mikor élesben hajtotta végre a forgatás elején még büszkén mesélt borzalmas tetteket, az újrajátszás során, elnézve és eljátszva az akkoriakat, képes átélni áldozatai helyzetét és teljesen megtörik. Ritkán látni olyat, hogy egy művészeti folyamatnak ilyen kézzelfogható és azonnali hatása lenne az ábrázolt valóságra.
Az igazi kedvenc azonban az eddigi felhozatalból egy lenyűgöző horvát film, amely nemzetközi forgalmazásban az Idegen címet viseli. Napjainkban Mostar városa lényegében ketté van osztva, és a két közösség kimondatlan, feldolgozatlan feszültsége határozza meg a mindennapokat. Slavko, egy hatvan körüli férfi a film főszereplője, akinek legnagyobb gondja, hogy számunkra ismeretlen okokból a „sajátjai” úgy vélik, hogy inkább „velük” (vagyis a muzulmánokkal) tart. A film által bemutatott egyetlen, főleg feleségével töltött napot az határozza meg, hogy Slavko egy bizonyos Dragan hívására vár, akinek ezt az ügyet el kellene rendeznie. Közben meg kell jelenni egy közeli muzulmán barát temetésén (ami persze megint problémákat, elsősorban belső örlődést szül), megérkezik valahonnan külföldről a felnőtt fiú, és hát a Godot mintájára soha meg nem jelenő Dragan irodájába is el kell menni. A filmet egyrészt a minimalista realizmus határozza meg, ahol a lényegtelen, apró cselekvések, gesztusok és mondatok fedik fel egy egész világ működésének logikáját (a temetésről való hazafuvarozás fölötti udvariaskodó vita antropológiai tanulmánynak is beillik). Másrészt a filmben viszonylag hamar bekövetkezik egy groteszk morbid fordulat, amelynek leleplezése ártana a későbbi filmélmények, de aminek abszurd mivolta lehetővé teszi azt, hogy ne egy tipikus balkáni látlelet-filmről beszéljünk. A szinte végig remegő kézikamerával felvett jelenetek egyrészt a főszereplő zaklatottságát jelenítik meg, másrészt ahogy a kamera „ügyetlenül” forgolódik a szűk terekben, szép lassan mi is úgy kezdünk feszengeni, mint az órákon keresztül előszobáztatott Slavko. Dramaturgiailag és vizuálisan elképesztően tudatosan és összefüggően megkomponált film ez, amelyet egy felejthetetlen színészi alakítás tesz hitelessé (Bogdan Diklic).
Eddig vállalható, hatalmas meglepetések és bukások nélküli Berlinalet láthattunk, ahol az egyetlen nagy csalódást Gus van Sant okozta, aki olyan jellegtelen filmet készített, aminél még korábbi borzalmas önkényes művészkedései is jobbak voltak. Az az érzésem, hogy idén a színészi alakítások fogják a legnagyobb elégtételt szolgáltatni, a fent említett horvát Diklic és Joseph-Gordon Lewitt (ha nem mellékszekciókban futnának filmjeik) a férfi, a versenyben látható chilei Gloria címszereplője (Paulina García alakításában) a női díjra lehetne esélyes.
