Hamar gonolkodóba esik a berlini látogató, vajon honnan s miért van ennyi bilétás vendég itt a Potsdamer Platz környékén. Pontos számokat nem tudok, de azt látom, hogy a sajtóvetítéseken úgy háromszázan lehetnek, s ennél lényegesen többen forgolódnak a fesztivál körül. A válasz pedig egyszerű: rengeteg kísérőrendezvény színesíti a programot, amint arról már szót is ejtettünk a filmhu-n.
Bár néha úgy tűnik, találóbb lenne magát a versenyprogramot, a vetítéseket kísérőprogramnak nevezni, hiszen sejthető, az igazán lényeges dolgok a színfalak mögött történnek: a FilmMarket, a Shooting Star és a Talent Campus teremt lehetőséget a nagy üzletek megkötésére; networking - ennél trendibb szó nincs manapság. Mintha a filmek és a sztárok csak a csillogó filmpaloták kirakatát díszítenék.
Meg persze sorra zajlanak az olyan nem hivatalos események is, mint az egyes országok filmpromóciós cégeinek partijai, ahol a mosolygó vendégek két koktél között egymás kezét rázzák, és névjegyet cserélnek; sikerült bejutnunk többek között a Karlovy Vary fesztivál bulijára, ahol a kivetítőn Kamondi Zoltán és Bán János arcközelije tűnt fel, rögtön ahogy beléptünk a terembe - éppen a tavalyi mustra képeit vetítették ugyanis. Voltunk román és izraeli filmpromóciós partin, ahol az italok mellett díszes kiadványokkal is bombáztak bennünket, demonstrálva hogy a Közel-Keleten komolyan veszik a filmgyártást, elvégre téma akad bőven, és az sem véletlen - gondoltuk italunk szürcsölgetése közben -, hogy a román filmek mostanában minden létező díjat megnyernek. És persze nem hagytuk ki a Katapult-bulit sem; ezt az egyik legmenőbb underground szórakozóhelyen, a Café Burgerben tartották, francia barátunk meg is jegyezte érkezésünkkor, hogy a félhomályba burkolt szoba egy Tarr-filmre emlékezteti. A Collegium Hungaricum estjén pedig a Tejút-at, illetve M. Tóth Géza új kisfilmjét vetítették; sajnos az esemény mintha kiesett volna a fesztivál-pörgésből, jobbára csak magyarok koktélozgattak az intézet szép új épületében.
 |
| A filmek és a sztárok csak a csillogó filmpaloták kirakatát díszítenék? |
Nem véletlenül érezni, hogy az európai filmkultúra (vagy filmbiznisz) kellős közepébe csöppentünk a német fővárosban. A Berlinale több mint egy fesztivál - attól, hogy mindenki itt akar lenni, és képviselni akarja magát, egyfajta meta-fesztivállá válik. Hogy mi van a színfalak mögött, azt sajtó-akkreditációnkkal egyrészt csak korlátozottan ismerhetjük meg - a nyilvánosság tobzódó erejét kordában kell tartani ugyebár -, meg inkább le sem merjük írni, szóval beszéljünk a kirakatról, azaz a Berlinale filmjeiről! Összefoglalva az elmúlt pár nap élményeit, remek alkotásokat láttunk: letisztult, a legjobb értelemben vett alkotói szerénységgel elkészített mozik voltak.
Igazi meglepetést Mike Leigh új filmje okozott, ami a Berlinale legjobb moziélményét jelentette - nem csak - számomra. Leigh-től valami hasonló, szociális töltetű drámát vártam, mint amilyen például a Vera Drake vagy a Naked volt, ehelyett majd' két órán keresztül az utóbbi évek legkönnyedebb (ami, félreértés ne essék, nem egyenlő a felszínességgel) filmjét láttam. A Happy-Go-Lucky egy önálló, boldog univerzumot teremt a kortárs London világából, aminek középpontjában egy 30 éves szingli tanárnő, Poppy (Sally Hawkins) áll. Nem könnyű elmesélni, miről szól a film, a sztori inkább epizódokból épül fel: Poppy és barátnői buliznak; Poppy autót vezet; Poppy tanít, táncórára jár - összefoglalva: a boldogságot keresi, miközben az teszi boldoggá, hogy feltétel nélkül hisz a boldogságban. Nézze el mindenki a szóismétlést: A Happy-Go-Lucky kapcsán nem lehet elégszer ebbe a hibába esni.
 |
| Egy önálló, boldog univerzum a kortárs London világából Mike Leigh: Happy-Go-Lucky |
A film attól lesz igazán izgalmas, hogy a karakterek végtelenül életszerűek, és ezek felkutatásához Leigh-nek nem kellett alámerülnie a társadalom alsó rétegeibe - a középosztályt vette górcső alá. Az öntudatos, torz, ám annál szilárdabb világképpel rendelkező autós-oktató figuráját csak az nem ismeri például, aki még nem szerzett jogosítványt, de épp ilyen életszerű karakterek Poppy kollégái, barátnői vagy éppen a csontkovács, akihez kiugrott derekával biceg segítségért. A Happy-Go-Lucky a szó szoros értelmében realista alkotás: a figurák - arisztotelészi értelemben - se nem alantasabbak, se nem jobbak nálunk; szívesen venném, ha minden magyar filmkészítő megnézné Leigh filmjét okulásképpen: nem csak a Szomszédok színvonalán lehet az "átlagemberek" valóságáról beszélni. Emellett - ne feledjük, mégis csak egy tanítónő áll a középpontban - lenyűgöző az a pedagógia optimizmus, ami az egész filmet átfűti.
Antonio Luigi Grimaldi Caos calmo-ját nagyon vártam, hiszen egyrészt Rómában játszódik, ami a szívem csücske, másrészt írója és főszereplője Nanni Moretti, akitől rossz alakítást még nem nagyon láttam. A film a Fireflies in the Garden-hez hasonlóan családi dráma: éppúgy egy anya halálával kezdődik, és a tragikus esemény feldolgozását mutatja be: Pietro (Moretti) és kislánya Claudia lelkében végbemenő folyamatait ábrázolja - az apa a lány iskolája előtti parkban tölti és szervezi felesége elvesztése után az életét. Az erős felütést követően kicsit megijedtem: a gyászoló apa figurája és az igazi olasz családi klisék a Bűvölet című sorozatot juttatták eszembe, féltem tehát, hogy a szenvedés elripacskodását viszi a vászonra a Caos Calmo (Nyugodt káosz). Nem lett igazam, mert szerencsére a cím bizonyult igaznak. Ugyanis a Caos Calmo a gyásznak azt a talán legkínzóbb részét mutatja be, amikor azt szeretnénk, hogy a fájdalom teljesedjék ki rajtunk, s oldódjék fel ezáltal, ám semmi nem történik. Tehát nincs zokogás (na jó, egyszer van, de akkor indokoltan), látványos kiborulás, csak Moretti rezzenéstelen arcát látjuk, a küzdelmet a beteljesedetlen és megváltatlan szenvedéssel. Meg számtalan további érdekes figurát: sógornőjét, akivel korábban viszonya volt, kollégáit a multinacionális tévétársaságtól, akik folyamatosan szeretnék kijátszani egymást, Pietro öccsét, a bohém olasz celebet, akit Alessandro Gassman alakít kitűnően.
 |
| Nanni Moretti, akitől rossz alakítást még nem nagyon láttam Antonio Luigi Grimaldi: Caos calmo |
Mike Leigh-hez hasonlóan Grimaldi is visszafogott stílusban rendezte meg filmjét. Sehol egy szerzői manír, egy indokolatlanul kitartott snitt, a színészek sem túlozzák el karaktereiket, ami egy olasz filmben azért előfordul. Ugyanazt lehet elmondani, amit a Happy-Go-Lucky realizmusa kapcsán említettünk: mindennapi figurák egy olyan történetben, aminek bárki a szereplőjévé válhat - ám a Caos Calmo mégsem lesz mindennapos alkotás. Grimaldi és Moretti ugyanis ezt a bizonyos realizmust végig izgalmassá tették, ami csak hihetetlen precizitással és alkotói koncentrációval lehetséges, hiszen ha kicsúszik a kezük közül a sztori, akkor rögvest jönnek a régi kellemtlen ismerőseink: a Bűvölet, a Szomszédok... A két filmből azt a megalapozatlan következtetést vonom le (vagy legalábbis nagyon szeretném levonni), hogy az európai film kezdi maga mögött hagyni a 60-as évek modernista nagymestereitől örökölt terhet: a minden áron gyakorolni akart szerzőiséget. Ami ment Fellininek és Bergmannak, nem szükségszerűen megy és nem is kötelező mindenki másnak. Mintha Leigh és Grimaldiék a tükör helyett inkább ablakukon keresztül az utcára néznének - és ezzel a nézők jól járnak: hiszen a moziba mindenhol az utcákon keresztül vezet az út.
