Jolie első rendezése A vér és méz földjén a boszniai háború 1992 és 95 közti eseményeit ragadja meg, a háborús kulisszák mögött azonban valójában egy Rómeó és Júlia történetet mesél el nekünk, ahol a bosnyák szerb Danijel (Goran Kostić) és a bosnyák muszlim Ajla (Zana Marjanović) alkotta szerelmespárt a háború kitörése az ellentétes oldalra sodor. Danijel a háborút megelőzően rendőr, ám utána apja, Nebojsa lesz a szerb nacionalista erők tábornoka, így ő sem nagyon tehet mást, mint teljesíti a családi tradíció rá nehezedő nyomását és katonának áll, egy csetnyik szakasz parancsnokaként. Ajla a háborút megelőzően festőként dolgozik- képei a Szarajevói Nemzeti Múzeumban lógnak- a háború kitörésével élete gyökeresen megváltozik, szabad, szárnyaló művészből lágerben és fogságban sínylődő rabbá lesz. Sorsa Danijelnek köszönhetően valamivel jobban alakul, mint annak a több mint 50.000 nőnek, akiket az etnikai tisztogatás jegyében ugyan meg nem öltek, de testileg és pszichésen megsemmisítettek, kettejük szerelme azonban a háború zivatarában eleve halálra van ítélve, esélye sincs a kibontakozásra.
Jolie a vetítést követő beszélgetésen Jazmila Zbanic bosnyák rendezőnek (Szerelmem Szarajevó, Úton) mesélt a film ötletének megszületéséről: „Művészileg két dolog indított a film megírására és elkészítésre. Egyfelől az elégedetlenségemnek akartam hangot adni az ENSZ-szel szemben, hogy a nemzetközi erők egy ilyen etnikai konfliktus esetén miért nem avatkoznak be korábban, másfelől hajtott a kényszer, hogy jobban megértsem ezt a háborút, ami gyakorlatilag az én generációm háborúja. Meg akartam mutatni, hogy egy ilyen háborúban nem csak katonák halnak meg, hanem tömegével fordulnak elő háborús bűnök, nők ezreit erőszakolják meg és ártatlan gyermekek halnak meg.” De a döntő pillanat Jolie számára egy idősebb muszlim hölggyel való találkozás volt. A beszélgetés után tudta: mindent el fog követni azért, hogy ez a film elkészüljön. Az idős nő a háborúban átélt megaláztatási közül azt emelte ki és mesélte el Jolie-nak, amikor meztelenre kellett vetkőznie szerb katonák előtt, akik a fiai lehettek volna, ruhátlanul táncra kényszerítették, itallal locsolták és torkuk szakadtából nevettek rajta. Jolie-nak a szereposztásban is az autentikusság volt a fő szempont: horvát, szerb és bosnyák színészek vegyesen alkották a teamet, mert tudta, mindenki valamilyen szinten érintett, mindenkinek van egy csontváza a szekrényben a szereplők közül a háborúval kapcsolatban. A színészek így pontosan érezték, ha elhibázott mondatok, vagy karakterek kerültek a forgatókönyvbe és arra is felhívták a rendezőnő figyelmét, mi az, amit jobban kellene a valósághű ábrázoláshoz hangsúlyoznia.
Mindez sikerült is Angelinanak: felhívta a világ figyelmét az elmúlt és még folyamatban lévő háborúk borzalmaira. Autentikus, hogy nem amerikai színészek próbálnak meg eljátszani szerb katonákat és bosnyák áldozatokat, de ennél sajnos nem sokkal több a film. A két főszereplő Ajla és Daniel hiteles és árnyalt ábrázolásába beletört az elsőfilmes rendezőnő bicskája. Danijel alakja addig hiteles, hogy nem feltétlenül van meggyőződve arról: neki embereket kell ölnie és emiatt őrlődik, de azt már nehéz elhinni, hogy ezt minden este Ajla ölében sírja el, mint egy anyátlan kisfiú, aztán másnap, mintha misem történt volna, ismét fegyvert ragad és megy a háborúba embereket ölni. Ahogy Danijel kicsit túlzóan érzelgősre, úgy Ajla alakja épp ellenkezőleg a másik végletbe torkollik: művész és nő létére meglehetően hidegre veszi Jolie a figurát, Ajla mintha sem gyűlöletet, sem bosszút nem érezne mindazért, amibe kényszerítik és el kell viselnie. Érthető, hogy egy ilyen szituációban nőként az embernek döntést kell hoznia, de nincs eléggé mélyen megrajzolva a figura ahhoz, hogy kiderüljön, ki vagy mi is az a magasabb cél, amiért történik mindez.
De nem menjünk el szótlanul a filmhez nagymértékben hozzájáruló kulissza, szeretett fővárosunk mellett sem, ami nélkül a projekt aligha jöhetett volna létre. Egyértelműen felismerhető a József Attila lakótelep, amit a filmben a kilakoltatott és elhurcolt bosnyákok egyik lakónegyedeként ábrázol a film, a Kiscelli Múzeum, ami a Szarajevói Nemzeti Múzeumot személyesíti meg, a templom a Rózsák terén, ahol a bombamerénylet szakítja szét a kaput és egy pillanatra még egy CIB bank felirat is felvillan egy szarejevói sétálóutcás jelenetben.
A családi dráma 1969-ben Alabamában játszódik és két család egymás közti és családon belüli konfliktusait mutatja be. Az alkalom a két család találkozására meglehetősen sajátos, sőt mondhatni groteszk: anyjuk temetésére gyűlnek össze. A két családnak ugyanis egy az anyja, Naomi először az amerikai Jim Caldwell (Robert Duvall), majd az angol Kingsley Bedford felesége volt. A két család először feszült kíváncsisággal szemléli egymást, majd egy remek BBQ és néhány whisky elfogyasztása után először a gátlások oldódnak fel, aztán egyéjszakás kalandok szövődnek és a „buli” végén felszínre kerül a családi szennyes is. Mintha az Elfújta a szél-ben lennénk, mondja Camilla Bedford (Francise O’Connor) az alabamai ranch láttán, és tényleg: ha nem is tombol, de fújdogál a vietnámi háború szele. A háború megítélése újabb és talán a fő konfliktusforrás a családon belül az egyéb hétköznapi csipcsupságok mellett. Mindenki érintett benne valamilyen szinten: az apák még az első nagy háború hősei, fiaik a másodikból jöttek haza kevésbé diadalittasan és épp a szemük előtt zajlik a harmadik, Vietnámban, ahova unokáik készülnek.
Jayne Mansfield’s Car
Thornton már 96-ban a Pengeélen-ben megmutatta, hogy tényleg tud rendezni és forgatókönyvet írni, és nem cáfolt rá a Jayne Mansfield’s Car-ral sem. Egy igazi Csehov-dráma zajlik a vásznon, amerikai köntösben, meglocsolva jó adag fekete humorral és megspékelve egytől-egyig kiváló alakításokkal: mindenki John Hurt-től, Rober Duvall-on át, Kevin Bacon-ig úgy játssza a szerepét, mintha az rá lett volna kitalálva. Billy Bob Thornton-tól színészként is remek alakítást láthatunk, a kicsit infantilis dzsigoló és háborús hős szerepében.
„Angie csodás nő, a mai napig ő a legjobb barátom, nem vagyunk egymás ellenségei, bármit mond is a sajtó. Életem végéig szeretni fogom, mint barátomat. Mindketten örülünk, hogy egyszerre lehetünk Berlinben, nem láttuk még egymást, de ma délután biztosan találkozni fogunk, így ez egy érzelmi és személyes utazás is egyben.”- zárta mosolyogva a sajtótájékoztatót Billy Bob Thornton.
