Szász Attila: Félvilág
Aki egy alig néhány szereplőt felvonultató Gosford Parkot vizionál a Szász-Köbli páros filmjével kapcsolatban, annak az ifjú drámaíró, az Elzának a megfiatalodást, pontosabban az elmúlással való szembeszállást jelentő írópalánta alakja is érdekes lehet, hiszen Gergely (Sándor Péter) már az első jelenetek egyikében feltűnik, a szerelmespár közti viszonyt is nyilvánvalóvá teszik az alkotók, és a fiú szerepe mindvégig meghatározó a „Ki ölte meg Mágnás Elzát?” című fantáziajátékban.
A Félvilág azonban (amellett, hogy elhelyezhető a bűnfilm széles spektrumán belül) közelről-távolról sem fapados Gosford Park, a titkok nem a gyilkos kilétét övezik, hanem a főszereplők közti viszonyok kialakulásának történetét, vagy az éppen zajló eseményekre adott reakciók hogyanjait és miértjeit. Mágnás Elza mellett tudniillik végig szorosan ott van a többször is megalázott, valamilyen oknál fogva mégis kitartó és lojálisan viselkedő bizalmasa és komornája, Rózsi, illetve a két nő között vibráló vonalat háromszöggé húzó, újdonsült cselédlány, a romlatlanságával és naivitásával Elza komplementereként felbukkanó Kató. (A kritika teljes hosszában a Filmvilág blogján olvasható.)
Deák Kristóf: Mindenki
„Az egyik fő inspirációm (…) az a gyerekkori élmény volt, amikor egy zene hallatára libabőrös lettem, és tényleg egy másik szférába kerültem, annyira erősen hatott rám. (…) Nem voltam sajnos állandó kórustag, néha énekeltem ugyan, de ez is egy beteljesületlen vágyam volt. Talán ezért is fogott meg ez a történet.” – árulta el korábbi interjúnkban a Mindenki sorozatos fesztiválsikereinek köszönhetően mára a rövidfilmes Oscar-díj előszobájában kopogtató Deák Kristóf egy kisiskolás kórusban játszódó, a vannak egyenlők és vannak egyenlőbbek témáját vesézgető kisfilmjével kapcsolatban.
Amennyire fojtogató a téma, olyannyira szuggesztív a környezet, nem beszélve a parádés színészvezetésről és kameramunkáról, amely számtalan, a rövidfilmekre talán kevésbé jellemző körsvenkek ritmikus keringőjével teszi feledhetetlenné Deák közel fél órás munkájának képi világát. A Mindenkivel a rendező úgy beszél a kiszolgáltatottság vagy a folyamatos lelki bizonytanság kiváltotta belső állapotról, hogy e közben egy pillanatig sem visz távol a szereplők sokaságától, ideértve a kórusvezető a hatalommal való penetráns visszaélés egy személybe sűrített figuráját, vagy az együttérzésünkre pályázó, azt játszi könnyedséggel elnyerő, szerencsétlen áldozatokból az igazság rebellis harcosaivá avanzsált tanulók csoportját.
Bucsi Réka: LOVE
Bucsi Réka így foglalta össze kisfilmje cselekményét a Filmhunak adott interjújában: „Egy távoli bolygón játszódik, ahol olyan behatás történik, amitől megváltozik a hely gravitációs tere, és ez hatással van az ottani élőlényekre. Ők mutatják be három fejezeten keresztül egy szerelem történetét, vagy magát a szerelmet.”
A szerelem szó angol megfelelője, a love annyira ismert, hogy már nem is szó, hanem kép. A betűsor jelentését az is érti, aki nem tud olvasni - mondta a rendező ateltházas vetítés után tartott rövid beszélgetésen. Hozzátette, hogy alkotásával egy közeget, atmoszférát akart teremteni, amely át tudja adni a szerelem folyamatának érzéseit párbeszédek és karakterek nélkül, az „anyag változása” révén.
Till Attila: Tiszta szívvel
A rendező ezúttal azt is bizonyítja, hogy műfajfilmet is tud rendezni. Már a Pánikban is megmutatta, hogy imád kísérletezni a kameramozgásokkal, klipesre vágott jelenetekkel, most pedig alkalma volt akciójeleneteket rendezni, és élt a lehetőséggel - kamerába (vagy legalábbis az elé koreografált szélvédőre) fröccsenő vért például keveset láthattunk eddig ennyire plasztikusan magyar filmben. Több helyen kocsizással rekonstruálja kerekesszékes karaktere nézőpontját (a képet Juhász Imre, a vágást Gothár Márton, a hangot Zányi Tamás jegyzi), Kalotás Csaba eredeti filmzenéje pedig nem csak szerintünk ambiciózus, de az alkotók is büszkék rá, mivel a netre is feltették (ide kattintva meghallgatható).
Till Attila népszerű showman, olyan televíziós személyiség, aki nem idomult, hanem a saját a képére formálta a kereskedelmi média több műsorát és formátumát. Több, mint műsorvezető. Ez kiderül azokból a produkciókból (pl. Propaganda) és közéleti szerepvállalásokból (pl. Rehab Critical Mass), amikor számára fontos ügyek mellé áll. Till Attila viszont leginkább filmes: sokat és sokáig dolgozik a projektjein, amelyekben kivétel nélkül tetten érhető komplex és karakteres látásmódja. Ez alól ez a premier sem képez kivételt: bátor, eredeti, de közérdeklődésre méltán számot tartó, közönségfilm esélyes mozi lett legújabb munkája, új magyar kommersz, amit feltétlen ajánlunk, tiszta szívvel.
Gigor Attila: Kút
A nyomozó óta a Terápián edződött író-rendező mozgássérült főhőse az egyik első jelenetben elkezd mesélni egy történetet Lacinak. Amit aztán csak a film végére sikerül befejeznie, és egészen addig nem tudjuk, lesz-e valami értelme az egésznek, vagy csak posztmodernista blöff Tarantino és a Coenek után szabadon. Viszont az elmesélt történet rejtélyt teremt, a késleltetett konklúzió elvárásokat szül, a film ezzel nézeti magát. A fináléban zseniálisan fonódik össze a mesélt történet a filmbeli világ eseményeivel, amivel Gigor a történetmesélés metódusára és megbízhatatlanságára világít rá önreflexív iróniával. A játékidő múlásával a film csak egyre jobb és jobb lesz, emelkednek benne a tétek és nő a feszültség, a finálé pedig A nyomozóval egyenrangú alkotássá teszi a Kutat.
A rendezés, a stáb és színészgárda munkája pedig felér Gigor forgatókönyvéhez. A Kútból lehetett volna a világ legunalmasabban fényképezett filmje is, Herbai Máté operatőr azonban lassú, de vészjósló kameramozgásokkal járja be a helyszínt, a véres jeleneteket pedig nem explicit hatásvadászattal, hanem csak sejtető szögekből mutatja, a néző képzeletére bízva a borzalmakat. A kép és a hang vágása is ráerősít a film szuggesztív stílusára (vágó: Kiss Wanda). Ami a zenét illeti, a film egy fiatalosan klippszerű jelenetet is felvonultat, melyben Jankovics, Kurta és Trokán a Neoton Família Holnap hajnalig című klasszikusának remixére szexelnek alkoholmámorosan.
Hajdu Szabolcs: Ernelláék Farkaséknál
Mivel a film szerepeit a családtagok többnyire maguk játszák, könnyű lenne önéletrajzinak titulálni a történetet, a hús-vér karakterek és párbeszédek miatt azonban sokkal inkább ’közéletrajzi’ a film: ismerjük őket, ilyenek vagyunk, vagy inkább attól félünk hogy ilyenné válunk, mint a belvárosi kényelemben élő, de boldogtalan Farkasék, vagy a nincstelenül, szégyenkezve visszatérő Ernelláék. Nem tart nekünk görbe tükröt, sokkal inkább kinyitja az ajtót, leültet a kanapéra, és bemutat egy életet, ami félig a sajátja, félig pedig mindenki másé.
A kis költségvetés minden szempontból a film javára írható: a szerény díszlet maga a valóság (a rendezővel is abban a lakásban interjúztunk, ahol a film játszódik), a mesterszakos operatőr osztály tagjai által felvett jelenetek pedig intim közelségbe hozzák a már említett csatateret, különböző stílusban, mégis egységesen járva körbe a színes, valódi emlékektől hangos lakást. Hajdu a drámát persze keserédes humorral ellensúlyozza: Farkas konstans puffogása és Ernelláék sóvárgó tekintete a családi ereklyék láttán időről időre feloldják a feszültséget, hogy aztán észrevétlenül berántsanak a következő menetbe.
Dyga Zsombor-Mátyássy Áron: Aranyélet
Komoly változáson megy át az idősebb testvér, Márk (Olasz Renátó), aki inget és öltönyt húzva, mintagyerekként jár be az egyetemi előadásokra, viszont nem csak az ingje fehérgalléros – ő maga is az szeretne lenni, vagyis a bűnözés szándéka korántsem tűnt el belőle, sőt, elkezdi komolyan használni az eszét. Márk annyira profin, magabiztosan és céltudatosan kezdi el megvalósítani tervét, hogy egyelőre nem is tűnik kérdésesnek a jövőbeni siker és a vele járó pénzzuhatag. Gondolkodásmódja teljesen érthető: egyrészt ebben nőtt fel, másrészt fiatalkora ellenére már részt vett néhány, nem gyerekeknek való, komoly bűncselekményben. Nem is meglepő, hogy a konkurencia szitává lövése és a szerteszét fröcskölő vér helyett a szélhámosság finomabb eszközei felé fordul.
Valamelyest kívülálló története lehet Mirának (Döbrösi Laura), aki azzal zárta a tavalyi évet, hogy felgyújtotta anyja korábbi szeretőjének autóját. Janka elutasítása miatt a dúsgazdag vállalkozó (Seress Zoltán) Mirán áll bosszút azzal, hogy a vádlottak padjára ülteti, ahonnan nagyon úgy tűnik, hogy egyelőre nincs visszaút. Mira helyzetét tovább rontja a külföldi kaland után hazatérő Oszi (Farkas Franciska), aki a Miklósi lány ellen vall, hogy mentse a saját bőrét. Mira ennek ellenére sem tudja őt kilökni a szívéből, és korábbi, nagyon szoros barátságuk egy pikáns fordulatot vesz.
Sopsits Árpád: A martfűi rém
A különböző módszerekkel torzított képekben vagy a szokatlan beállításokban könnyen tetten érhető Sopsits korábbi munkáinak vizuális stílusa, az első rendőrségi kihallgatás jelenetének nyitó képe például hajszálpontos felidézése a Céllövölde hasonló szituációjának. A sűrűn alkalmazott nagytotálok a környezet bemutatásának már említett szerepét szolgálják, míg a celluloid használatának köszönhetően még közelebb kerülünk a megjelenített korszakhoz. Szabó Gábor operatőrnek lehetősége volt azokat a klasszikus fogásokat bevetni, amelyek HD vagy más elektronika használata esetén csak az alapanyagtól idegen módon álltak volna a rendelkezésére. Hogy A martfűi rém mégis közel legyen a thriller világához, arról többek közt a remekül eltalált filmzene gondoskodik, mindig a megfelelő tempóban kísérve az eseményeket, jócskán hozzájárulva a feszültség emeléséhez.
A film tizennyolcas karikáját nem csak a gyilkos tettei vagy a megtalált áldozatok naturalisztikus ábrázolása, hanem a választott téma is indokolja. Az, hogy Sopsits egy kéjsóvár sorozatgyilkos kisiklott életét vizsgálja, önmagában is elég lenne, de az ártatlanul elítélt figura börtönben átélt kínjai is húsbavágóak. A martfűi rém, amely a rendező korábbi munkáihoz hasonlóan nem könnyű darab, olykor kimondottan brutálisan, végig izgalommal telítve hozza össze a thrillerre jellemző feszültséget Sopsits továbbra is mélysötét és könyörületet nem ismerő világképével.
Bereczki Csaba: Soul Exodus
A bemutatott zenészek könnyen vagy nehezebben, de hagyják Bereczkinek, hogy a háttérből irányítsa őket, pontosabban fogalmazva: hogy egyengesse az útjukat. Persze, mind a négy utazó esetében elérkezik ez a pont, amikor eluralkodik rajta a félelem és a kétségbeesés – egyfelől vágynak rá, hogy megismerjék őseik földjét, a célegyenesbe fordulva mégis megremeg a lábuk – kell ez nekik? Ezeken a pontokon hárul Bereczkire talán a legnagyobb felelősség. Filmesként nyilvánvalóan azt szeretné, hogy az elképzelt forgatókönyv legalább nagyvonalakban teljesüljön. Mégis mit csinál? Elengedi a kezeket, semmi presszió, rájuk bízza.
Láss csodát! Kis idő elteltével, közös, klezmergőzös estéktől megbabonázva, mindenki beadja a derekát. Van, aki Romániába utazik, más Pestre. Kezdenek biztos alapokat kapni a korábban még kissé megremegett lábak. És itt, ezeken a pontokon érünk el oda, ahol a négy szereplő kénytelen-kelletlen elfogadja azt a valóban megrázó tényt, ami egyébként több zsidó generációra is érvényes, és a legjobban talán Villon híres soraival érzékeltethető: „befogad, és kitaszít a világ”. Ahhoz pedig, hogy ezt egy zsidó ember képes legyen úgy-ahogy feldolgozni, nincs más hátra, mint előre: játszani kell, amíg csak lehet, és gyönyörű klezmermuzsika kíséretében helyezni el egy ezüstszelencében a bolygó zsidó belenyugvásának gesztusát.
Kovács István: Szürke senkik
A főhősök karakteresen megrajzolt, polarizált jellemek, máshogy reagálnak a háború adta kihívásokra, különböző túlélési stratégiát képviselnek, hasonlóan Bódy Gábor Amerikai anzix-szának karaktereihez. Ha van központi karaktere a történetnek, az mindenképpen a galamblelkű baka, aki maga is galambász. Ilyen direkt, központi világszimbólumot választani és jatszatni egy történetben veszélyes vállalkozás, az alkotóknak azonban sikerült elkerülni a közhelyesség csapdáit azáltal, hogy a fiatal fiú ártatlan nézőpontjából szemléljük a világháborús poklot, miközben a tábortűz melletti beszélgetésekből kirajzolódik a korrajz, a háború hátországa.
Hasonlóan Köbli korábbi munkái közül a Szabadság különjárathoz és A berni követhez, a Szürke senkik is egy nagyszabású és látványos akciójelentre fut ki, a galambdúc rohamára, ami egy Tarantino-filmeket idéző, feszült patthelyzetet - mexican standoff - követően fordulatos és mozgalmas fináléba torkollik. Ez nem egy egyszerű mozi, komoly kihívást jelenthetett a történet megfilmesítése, de az SzFE-n ötödéves rendező, Kovács István remekül teljesített. Kovács már a Betonzajban is bizonyította, hogy képes pontosan megkoreografált, intenzív akciójeleneteket forgatni. Rövidfilmjében egy nőt, ezúttal egy szelíd ifjút küld a szorítóba lejátszatni a férfias meccset. Színészvezetését most sem érheti kritika: az öt szereplő egytől egyig hiteles és eredeti alakítást nyújt, jóval többé válnak egyszerű „szürke senkiknél”.
