Cannes 2012: Irreális valóságdarabok

 

 

Egy meglehetősen közönséges nápolyi nagycsalád egyik tagja boltot visz a halpiacon, de megélhetésük jó részét a feleség munkahelyével összefüggő háztartási gépekkel való csalás biztosítja, míg egyszer gyerekei ráveszik, hogy jelentkezzen a Big Brother sokadik évadjába. Ahogy az első körön túljut, hirtelen kézzelfogható lehetőséggé változik a korábban lehetetlennek tűnő gyors út a meggazdagodáshoz és boldogsághoz, így aztán a férj pillanatok alatt felrúgja addigi életét. Eladja a boltot, és mindenütt a tévé inkognitóba bújt küldötteit vélve elkezd jótékonykodni, szétosztogatva szinte mindenüket a hajléktalanok között. A család persze megpróbálja észre téríteni, és valahogy rávenni, hogy visszatérjen korábbi, normális életükhöz. Az igazán érdekes választ erre a problémára a film utolsó jelenete adja meg, mikor hősünk a már megkezdődött showból kimaradva egy éjszaka belopózik a villába, és a futurisztikus díszletek között settenkedik a luxusvillában. Tudjuk, hogy a valóságban ez soha nem történhetne meg, Garrone üzenete azonban az, hogy valójában a mai olasz valóság már maga egy puszta spektákulum, felszínességre, színpadias viselkedésre és csalásra épülő realitás, így nincs is lényegi különbség a Big Brother díszletei és az azokon kívül eső dolgok között.

Furcsa hely ez a Croisette, hiszen a nagy neveket mindenki ismeri, azok nem tudnak igazi meglepetést okozni, ám időnként elindul a pletyka, elkezdenek suttogni egy váratlanul különleges filmről, és ilyenkor őrült hajtás kezdődik, hogy az ember elérjen valahol egy pótvetítést. Így történt a chilei No című filmmel idén: soha nem láttam még ennyi embert a kis félreeső mozi előtt, mint ma délben. Pablo Larraín neve már előkerült korábban is a világ nagy fesztiváljain, a 20. század chilei történelmének egyik fordulatát speciális szemszögből feldolgozó Santiago '73-at pedig Magyarországon is forgalmazták. Legújabb filmje ugyancsak e zaklatott sorsú ország múltjával foglalkozik, azzal a '88-as népszavazással, amikor a nemzetközi nyomás hatására a katonai diktatúra feje sok év után az ellenzéknek is biztosított napi 15 perc műsoridőt, hogy a rendszer folytatásáról kiírt szavazással kapcsolatos véleményét hangoztassa.

A film középpontjában egy reklámcég kreatívja (Gael Garcia Bernál) áll, aki családi kapcsolatai révén kerül be az ellenzéki kampánycsapatba. Elképzelése a börtönöket megjárt, sérelmeket hordozó nagy öregekkel szemben az, hogy nem a múlt atrocitásaira kell a hangsúlyt helyezni, hanem a kereskedelmi reklám eszközeivel kell vonzóvá, vidám alternatívává tenni a nem szavazatot. Különös hangulatot kölcsönöz a filmnek a rendező azzal, hogy a nyolcvanas évek képi világát idézik a kissé fakult színek és a videókamerák pontatlan színhelyessége, amelyet Larraín következetesen alkalmaz az elejétől a végéig. A témából kifolyólag sok híradó és tévéfelvételt, vagy televízión nézett reklámszpotot látunk, azonban a többi jelenetnek is olyan hatása van, mintha egy korabeli közvetítés része lenne. A fontos problémát feldolgozó film meglepő módon magával ragadó, Bernál alakítása pedig szokásosan nagyszerű.

A fesztivál eddigi legjobb filmje vitán felül az osztrák Ulrich Seidl Paradise: Love című alkotása, amelyben középkorú, jobbára elcsúnyult és/vagy elhízott német és osztrák nők Kenya egyik üdülőtelepén élvezik a napsütést és a helyi férfiak által biztosított testi örömöket. A film egy trilógia első darabja, amely egy család három nőtagját állítja majd főszerepbe, elsőként a túlsúlyos lányát egyedül nevelő dodzsempark tulajdonosnő került a fókuszba.

A film természetesen a kizsákmányolásról szól, azonban az igazán érdekes az, hogy a viszonyokat annyiszor fordítja meg a rendező, hogy senki sem marad ártatlan a végére. A hősnő barátnőivel ellentétben eleinte visszafogottan viszonyul a számára fura helyzethez, és amikor belemegy, akkor is megpróbálja elmagyarázni egy kínosan hosszú jelentben az őt egyből letapizó fekete férfinak, hogy gyöngédséget szeretne, és hogy az illető miként simogassa a mellét, hogy ő ne egyszerűen húsdarabnak érezze magát a kezei közt.

Seidl improvizációra épülő forgatási technikája mellett a harmónia és diszharmónia határán egyensúlyozó kompozíciói jelentik a különlegességet, a szépnek tűnő képekbe mindig belopódzik egyfajta finom, időnként abszurddal kevert zavartság.

A kritikusok leginkább a Marion Cotillard főszereplésével készült Audiard filmet szerették a legjobban, amely egy underground harcokban jeleskedő brutális csavargószerű figura és egy munka közben mindkét lábát elvesztő cápaidomárnő kapcsolatát meséli el. A helyenként kifejezetten brutális Rozsda és csontnak a legnagyobb felfedezése a belga színész, Matthias Schoenaerts, akit korábban a Bullhead című moziban ismerhettünk meg – máris a legjobb színész díj egyik fő esélyeseként emlegetik errefelé. Az általa alakított figura bár kifejezetten kedvesen bánik az amputált lábú nővel, egyszerűen képtelen az érzelmeket kezelni. OP, vagyis operational – ezzel a szóval jellemzi, mikor hajlandó a dugásra, és nem is érti, hogy a nő miért érzi problémásnak ezt a hozzáállást.

Előző nagy sikerű filmje, a nálunk is forgalmazott A próféta pont érzelmi szikársága miatt volt mellbevágó, ezúttal azonban Audiard ezen a téren visszatért korábbi filmjeinek sok aláfestő zenével megspékelt, céltudatosan megindító stílusához, a befejezés pedig bántóan banálisra és szájbarágósra sikeredett.

Láttuk még ezen kívül a román Mungiu új filmjét az apácák közt zajlott ördögűzésről, amely a rendező ezúttal is nyilvánvaló tehetsége ellenére talán témájának megközelíthetetlensége miatt idegen maradt, és Gondry sokadik agymenését, ahol egy osztálynyi tinédzser a nyári szünidő előtti utolsó napon utazik haza és szekálja egymást folyamatosan egy városi buszon. A folytatásban további nagyágyúk következnek: Vinterberg, Haneke, Kiarostami, Alain Resnais és Ken Loach a menü a további két napra.