Kapcsolódó anyagok

Edgar Allen Poe és H. P. Lovecraft mellett Ambrose „Keserű” Bierce nihilista prózái fétisként vonzzák a horror irányában elkötelezett műfaji filmeseket. Bierce az átpszichologizált horror és az abszurd tanmese irányában próbálta megújítani a Poe által kimunkált „short story” hagyományát. A századforduló angolszász novellaművészete (az analitikus krimi és más szubzsánerek) szigorú szabálykódex alapján épült fel, a mechanikusan ismétlődő történetelemek, a mérnöki pontossággal elhelyezett csattanó egy racionálisan megérthető, megfejthető titkokkal rendelkező világ képét sugározták. Bierce és Lovecraft szövegei épp azért válhattak fontossá a filmművészet számára, mert a barokkos mondatfűzés és a precíz narratíva mögött egy vizuálisan nagyon szuggesztív, de működésében mélyen kaotikus univerzum helyezkedik el. Lovecraft megfilmesítése valószínűleg örök kudarc marad, Adam West mániákus félsikerei (Dagon, Charles Dexter Ward stb.) ellenére is, hiszen a Nagy Öregek obskúr mitológiája egy olyan emberen túli „látványt” próbál leírni, mely nem ábrázolható a játékfilmben kikerülhetetlen tárgyi realizmus eszközeivel. Lovecraft vizuálisan absztrakt horror, nem az elhallgatás és a feszültségkeltés az esszenciája, hanem az érzékszervekkel feldolgozhatatlan „kozmikus iszonyat”, ami elpusztítja az emberközpontú látást, és az emberközpontú filmet. Bierce ezzel szemben mindig egy pszichológiai alaphelyzetből indít, lehet ez a szituáció mégoly abszurd vagy antihumánus, a szöveg sosem kezeli feleslegesként, meghaladhatóként az emberi tényezőt. A kozmikus iszonyat és az erőszak forrása maga az ember, tehát lefilmezhető. És ha embert filmezünk, önkéntelenül horrorfilmet kapunk.

Személyes hangvételű haláltánc
A polgárháborúban az északiak oldalán harcoló író egyik leghíresebb, és legtöbbször celluloidra vitt novellája a Bagoly-folyó című írás, ami Peyton Farquhar déli ültetvényes és konföderációs kém utolsó perceit meséli el. Farquhar sikertelenül próbálja felgyújtani a Bagoly- folyó hídját, mely az északi csapatok előrenyomulását szolgálja, fogságba esik és akasztás várja. A novella egy pszichológiai fikciót, határhelyzetet ábrázol, hiszen a rövid írás cselekménye azt a látszatot kelti, Farquhar megszökhet a halálbüntetés elől és a vizenyős déli tájban bolyongva visszatalálhat feleségéhez. A novella utolsó mondata viszont lázálomként, egyfajta alternatív valóságként leplezi le az addig elmondottakat: a főszereplő kitört nyakkal himbálózik a Bagoly-folyó fölött, a menekülés történte a testi pusztulás felé navigáló psziché belső utazása volt csupán.                      
A Bagoly-folyó (An Occurrence at Owl Creek Bridge) számos filmes feldolgozást ért meg, legutóbb 2005 –ben a független filmes Brian James Egen készített filmnovellát a sztoriból, de érdemes kiemelni, hogy a Rod Sterling- féle The Twilight Zone is műsorra tűzött egy variációt még 1964-ben, ez nem is furcsa, ismerve a „Homályzóna” sorozat elkötelezettségét a sötét mesék klasszikusai iránt. És most végre a magyar filmes színtér is gazdagodhat egy alaplegenda feldolgozásával, hiszen Varsics Péter az eredetihez méltó direktséggel rövidfilmes formában tolmácsolja Bierce személyes hangvételű haláltáncát.
    
A magyar Bagoly-folyó alkotói megérezték, hogy az alaptörténet elemi egyszerűségét és hatását az explicit filmes gondolkodás segítségével lehet csak felszínre hozni, így a 17 perces belső utazásból hiányzik a novella epikus felvezetése, nem tudunk meg semmit Farquhar (Beke Tamás) motivációiról, és a konfliktus konkrét történelmi hátteréről sem. Minden információ vizuális. A jelmezek és kellékek szándékos kortalansága, a dialógusok hiánya általános példázattá, létállapottá stilizálja a déli ültetvényes ámokfutását. A rövidfilm legalább három valóságsíkot montíroz egymásra fehér inzerteket használva az átmenet jelzésére. A katonák előli menekülés néhol sajnos zavarosan pergőre vágott képsoraiba a szerves természet bravúrosan fotózott állóképei ékelődnek, miközben a mélytudatból felderengenek az eredetet és békét sugárzó feleség életképei is.
 
Ez a három sínen mozgó montázs-szerkezet a rövidfilm utolsó perceiben ér össze egy közös térbe, ami viszont tudjuk, magának a halálnak a kitüntetett tere. Erről a pontról visszanézve a film összes valóságrétege az erőszakos halál különböző aspektusainak gyűjteménye, szerves megtisztulás, végtelen jelen egyfelől, szánalmas kudarc, hanyatlástörténet másfelől. Az operatőri eszközök tudatos és az anyagi lehetőségek gazdaságos felhasználása rövidfilmes szinten látványos mozit eredményezett. A HD technikával rögzített képek metsző élessége illik a stilizált látványvilágot igénylő koncepcióba. Varsics Péter filmje elkerülte az irodalmi adaptációkra jellemző túlbeszéltség hibáját és Bierce nihilista logikájának értő „olvasása” egy hiteles és filmként is szervesen működő adaptáció „megírásához” vezetett.