Pénteken reggel végre kipihenve vettem birtokba az Impresszó teraszát, kavarogtak bennem az előző este megnézett filmek, és még a legnehezebb rész, a döntés is hátra volt, mégis csodálatos érzés volt, hogy nem kell több filmet megnéznem, és végre süttethetem az arcom. (Jól rá is égett a napszemüveg helye.)
Guro szerint a döntéshozatal a zsűrizés "fun" része, ez biztos valami északi dolog, és én vagyok túlságosan impulzív, de a vitákba mindig túlságosan beleélem magam és egy kicsit mindig tönkremegyek idegileg. Végül persze csak sikerült félig-meddig közös nevezőre jutni, és Pálfi Györgynek is nagy szerepe van abban, hogy a díjak végül úgy alakultak, hogy kicsit jobban az ínyemre volt a végleges lista, mint amit a külföldi kollégák eredetileg kisütöttek.
 |
| A zsűrielnök és jómagam Clockwork Orange szerelésben |
A Machine (a darálós kisfilm) végül lemaradt a díjlistáról, ahogyan sem a Szalontüdő-t, sem a nagy kedvencemet, a Before and after kissing Mariát nem sikerült átvernem a zsűrin, pedig az utóbbi tényleg mindenki kedvence volt.
A spanyol Elvind Holmboe Diente Por Ojo - A tooth for an eye című alkotása lett a fődíjas, aminek azért is nagyon örülök, mert nagyon szerettemezt a klipet, és később Madaras Péter és Pálfi is megerősítette, hogy szerintük is ebből a Jonathan Glazer klipből lett átemelve a főszereplő. A kisjátékfilm kategória díjasa a lengyel Melodramat lett, a Diákzsűri is kedvelte ezt a Mundruczó-vonalat, mert ők is ugyanezt a filmet díjazták. A kritikus zsűri ízlését a játékfilmes díjjal találtuk el: a Walk című hatvanperces egysnittes nyerte el a kategória díját és a kritikusi zsűri elismerését.
Sok értetlenségre adott okot, és mindenki kérdezte, hogyan került a Fehér tenyér a versenyprogramba. Jelentem, megvan a válasz: a világforgalmazási jogokkal bíró Onoma küldte be a Cinefestre a filmet. A Pressburger Imréről elnevezett díjat zsebelhették be végül a magyar producerek, Pataki Ági és Angelusz Iván a díjátadón, de ne szaladjunk ennyire előre.
Mert azt például még nem mondtam el, hogy a Duna Televízió díját viszont a legnagyobb örömömre Gellér-Varga Zsuzsanna Zsinagógát vegyenek! című filmjének sikerült adnunk, ennél jobb helyre nem is mehetett volna az elismerés. A kategória díját viszont a To die című portugál film kapta, amelyben egy hulla útját követjük végig. Nem egy szokványos film, az biztos, de nem is a legjobb - szerencsés mezőnyben indult.
Az animációk között az általam oly nagyra tartott szlovák Pik a Nik nyert, és a Magyar Televízió különdíját is egy szlovák filmnek adtuk, a Bájka o klinci című stopanimációs munkának.
 |
| Báron György és a forgatókönyvíró osztály |
Mialatt mi a döntések és az indoklások megfogalmazásával bíbelődtünk, a Művészetek Házában kezdetét vette a fiatal magyar film helyzetét firtató Friss levegő konferencia. A tavalyi szervezést spontánnak mondanám, az ideit inkább ad-hocnak: míg sikerült a pénteki napra négy panelt is beszervezni, a szombati, semmittevéssel töltött szabadnapra egyet, azt is korán reggelre. A produceri fórumra sikerült csak eljutnom, parázsvita és valódi kérdésfelvetések helyett ugyanazok a kérdések, ugyanabban a sorrendben, ugyanazokkal a válaszokkal. A kritikusi vitán már voltak valódi kérdésfelvetések, de nem feltétlen megnyugtató válaszokkal.
Azt viszont nem értem például, ha Báron György lehozta a teljes forgatókönyvíró osztályt, mért nem lehetett ugyanúgy megkérdezni őket, ahogyan tavaly Németh Gábor tanítványait. Tanulságos lett volna hallani, hogy mit is várnak a képzéstől, ehelyett csak az Impresszó teraszán meg a Dolce Vita pizzái felett vihoghattunk velük, mondjuk ez a része is rendben volt, csak kevésbé építő jellegű.
Ahogyan az esti, Avas Kilátóban rendezett bulira sem igazán találok szavakat. Ideírom mondjuk az egyik pultoslánnyal folytatott beszélgetésemet.
- Szia, mit kérsz?
- Egy viceházmestert.
(lány elmegy a hűtőhöz, forgatja a palackokat)
- Ne haragudj, de pont kifogyott. Mit adhatok helyette?
- Ööö, kettő deci száraz fehér bort és három deci szódát???
- Máris hozom.
 |
| Szia Miskolc! |
Másnap durva másnap, durva kritikusi vita, durva véres kávé a Művészetek Házában, a Celluloid Workshop vetítésein keresem a gyógyírt, a Sas-kabarét idéző ünnepélyes díjátadón (fűnyíróember!!!) már kezdek jól lenni, a záróbulin pedig felszabadultan énekelem, hogy you're perfect yes it's true, meg hogy boys don't cry, meg hogy our house in the middle of the street. Sőt, még olyanra is emlékszem, hogy a teljes magyar filmszakma üvölti Jimmy Sommerville-lel hogy Don't leave me this way.
