Sam Levinson tavaly szatírába csomagolva (Assassination Nation - Gyilkos nemzedék) adott ki vészjelentést a tinik helyzetéről, most pedig egy pszichoaktív dráma formájában tette meg ugyanezt. A sorozat tudatmódosító szerekkel átitatott világában teljesen természetesnek hat, hogyha a főszereplő nyomozásba kezd, akkor pár jelenet erejéig láncdohányos nyomozóvá alakul át, aki a zsarufilmek kliséit megidézve beszélget indulatosan a társával.
(fotó: HBO)
A rehabról visszatért Rue (Zendaya) előéletében az a legriasztóbb, hogy logikus út vezetett el nála a drogfüggőségig. Az Eufória villogó, gyakori színelváltozásokkal operáló képei remekül visszaadják a hormonok által túlfűtött, saját érzéseikkel és változásban lévő testükkel ismerkedő tinik szélsőségesen ingadozó lelkiállapotát. Szinte mindig szól valamilyen zene, Rév Marcell kompozíciói szüntelenül bombáznak minket ingerekkel, nem hagyva egy nyugodt pillanatot sem, átélhetővé téve azt az állandó stresszhelyzetet, ami elől Rue a drogokba menekült. Végre egy kis nyugalomhoz jut, amit ő boldogságként él meg. És látva az Euphoriá-t sokszor eluraló tömény mocsokságot, a tinik alapélményévé vált bizonytalanságot, még meg is lehet őt érteni.
Aztán persze a szőnyegen fekszik önkívületi állapotban, a saját hányásában, és kiderül, hogy mégsem volt annyira jó ötlet a drogok segítségével kivonulni a világból. Zendaya hanyag természetességgel játssza az addikciójával küzdő lányt, lenyűgöző azt nézni, hogy az erőlködésnek még a szikrája is hiányzik a színészi játékából. A segítségével egy laza, humoros, környezetét pontos meglátásokkal leíró lány született meg a vásznon, akiről újból és újból lehullik a flegmaság álarca (ami amúgy remekül áll neki), és egy magányos, szeretetre éhes kamasz vagy éppen egy össze-vissza hazudozó, megbízhatatlan drogfüggő bukkan elő mögüle.
Levinson néha nem tud megálljt parancsolni a szétágazó, provokatív ötleteinek, emiatt van úgy, hogy már öncélúnak hat a folyamatos meghökkentés és nyomasztás. Zendaya viszont egyszer sem hibázik, így igazából ő az, aki összetartja ezt a sorozatot lehengerlő színészi játékával, a szájába adott szellemes narrációval. Bátor és dicséretes húzás volt a Disney Channel egykori sztárjától, hogy a biztos sikert jelentő Marvel-univerzumos fellépése mellett – ő játssza Pókember szerelmét, Mary Jane-t –, egy ilyen ellentmondásos karakter eljátszásába is belement.
(fotó: HBO)
Az Eufória jobbára azt a gyakori, sorozatokra jellemző hibát is elkerüli, hogy a párhuzamosan futó történetszálak között mindig van egy-kettő, ami érdektelen. Levinson panorámaképe azzal válik teljessé a tinikről, hogy Rue-ról a fókusz gyakran átcsúszik másokra. Például az új legjobb barátjára, Jules-ra (Hunter Schafer), akiről – és ez tök szimpatikus húzás –, csak úgy mellékesen, egy-két elejtett mondatból derül ki, hogy transznemű, vagy Nate-re (Jacob Elordi), a szexualitásával bírkózó amerikaifoci-játékosra, akinek hajmeresztő dühkitöréseire vannak, és aki a legközelebb áll ahhoz, hogy a sorozat gonoszának hívjuk.
Egyedül Kat (Barbie Ferreira) esetében éreztem azt, hogy ha érdektelenné nem is, de önismétlővé válik a története: túlsúlyos lányként az érzelemmentes, gyorsan lebonyolított dugásban és a szexvideózásban véli megtalálni azt az elfoglaltságot, ami önbizalmat ad neki. Levinson lesújtó képet fest a kamaszok intimitáshoz, szexhez fűződő viszonyáról. A pornót használati útmutatókként használják, az interneten felnőve a magánszféra már nem értelmezhető fogalom számukra, gátlástalanul küldözgetik egymásnak és pakolják fel a netre a bizalmasnak szánt pucér képek és videókat.
Levinson nem fél öntelt, meggondolatlan, sorozatosan hibázó embereknek ábrázolni a tiniszereplőit, többször eljut odáig, hogy mélyen csalódjunk bennük. De aztán arra is emlékeztet, hogy bár minden létező módon – pózolással, erőszakos viselkedéssel, sminkkel – el akarják rejteni ezt, de rendkívül sérülékenyek, érzékenyek, és még mindig megvan valami a gyermeki énjükből, az ártatlanságukból. És ezt látva máris nehezebb rájuk haragudni.
Filmhu podcast: Rév Marcell
Az évek óta Amerikában dolgozó operatőrt, Rév Marcellt faggattuk arról, hogyan kapta meg az első tengerentúli munkáját, mennyire volt lámpalázas, amikor Al Pacinót kellett fényképeznie, miért jó, ha van egy szexuálpszichológus a forgatáson, és hogy tényleg olyan ijesztőnek és sötétnek látja-e a mai tinik életét, mint ahogy azt a Gyilkos nemzedék-ben vagy a jelenleg az HBO-n futó, Zendaya főszereplésével készült Eufóriá-ban megfestették.
Az idei év legnagyobb sikert aratott tinifilmjéhez, az Éretlenségi-hez (Booksmart) hasonlóan, az Eufória is hangsúlyosan női szemszögből láttatja a tizenéveseket közegét, illetve hadat üzen a heteronormatív világképnek. „My Body is a Cage” - énekli fájdalmas hangon az Arcade Fire a sorozat dramaturgiailag fontos pontján, és most újrahallgatva a teljes dalt tényleg hasonló érzéseket akar megfogalmazni, mint az Eufória.
Trendi és aktuális témákat feszeget az Eufória, és ennek tetejébe még egy szenzációs operatőri teljesítményt is felvonultat. Sam Levinson és Rév Marcell együtt találták ki a sorozat rendkívül szuggesztív képi világát, amit nézve néha olyan érzésem volt, mintha egy sűrű, sötétlő, de vékony színes erekkel átszőtt masszában merülnék el. A magyar operatőr hármat fényképezett a nyolc epizódból, és közös alkotói munkájának Levinsonnal egyértelműen a negyedik, javarészt egy vidámparkban játszódó rész a csúcsa. Mesteri módon, tökéletes ritmusban mozgatják a szereplőket, mintha egy óriási, villogó sakktáblán cikáznánk a bábuk között.
Az HBO úgy döntött, hogy egy második évadot is kér az Eufóriá-ból, a premier dátuma még nem ismert.
