Egy londoni koedukált vécében éled fel a romantikus vígjáték műfaja

A Rye Lane-nek (egy dél-londoni út neve) mindössze 83 perc kell ahhoz, hogy visszaadja a hitünk abban, hogy lehet egy romantikus komédia friss, őszinte és zabolátlan, és közben még az angol főváros ritkábban ábrázolt negyedein is végigvezet. Bár szemlátomást a romantikus filmek legelcsépeltebb alaphelyzetéből indul ki: két ember, akiket a múltban fájdalmas párkapcsolati csalódások értek, egy véletlen folytán találkoznak egymással, majd a közösen töltött idő alatt fokozatosan rájönnek, hogy hasonlóak a gondjaik és sok közös van bennük, segítenek egymásnak talpra állni, közben egymásba szeretnek. Kész. Passz. Mégis az utolsó dolog, amivel vádolni lehet ezt a filmet, az a klisék használata. Azt sem túlzás kijelenteni, hogy ez az elmúlt évek egyik legjobb és legeredetibb romkomja.

A történet elején Dom (David Jonsson) a kissé teszetosza könyvelő bemenekül sírni egy koedukált vécébe, ugyanis a barátnője elhagyta őt, ráadásul a legjobb barátjáért. Ekkor lép be a helyiségbe Yas (Vivian Oparah) a feltörekvő jelmeztervező is, aki meghallja a síró férfi hangját, sőt a fülke aljában kiszúrja annak jellegzetes rózsaszín tornacipőjét. Később kiderül, hogy egy fotókiállítás megnyitóján vannak. Kettejük beszélgetése extrém közeliben fotózott szájak portréi között folytatódik tovább. Végül együtt indulnak útnak, hogy aztán egy nap leforgása alatt számtalan humoros, bizarr, nyomasztó, elszomorító vagy épp szívmelengető élményen menjenek keresztül együtt. 

Raine Allen Miller (akinek ez az első nagyjátékfilmje!) saját életének fő színtereire, a dél-londoni Peckham, Brixton és South Bank negyedek pezsgő, multietnikus és sokszínű világába viszi el a nézőt, ahol minden végtelenül sajátos és minden egy picit másképp ugyanolyan, mint ami a hasonló filmekben megszokott. A vibráló színesség és extravagancia, amely a ruhák és díszletek egészére jellemző, a nagylátószögű optikák használata, a lehető legabszurdabb öltözetekben hétköznapi módon sétálgató statisztéria, a sajátos ritmika, a formával és történettel való folyamatos szabad játék együttesen azt a hatást keltik, mintha egy alternatív univerzumban járnánk, amit Spike Lee, Baz Luhrmann, Richard Linklater, Woody Allen és Donald Glover közösen álmodtak meg, miután alaposan feltérképezték Dél-Londont. A film, ahogyan azt a címe is sugallja nagy hangsúlyt tesz a helyszínekre. Minden kisbolt, piac, pub, sorház, park, játszótér, étterem, kávézó, mozi szervesen kötődik a szereplőkhöz.

A film bármelyik pillanatban azt hihetnénk, hogy a következő másodpercben felcsendül egy musical-betét és mindenki táncra perdül, de Miller ennél kreatívabban bánik az eszközökkel, és sosem teljesíti be, amit sejtet. Olykor tik-tok videók sebességével vág szét egy jelenetet, vagy lép ki az addigi elbeszélési keretek közül, hogy aztán hirtelen belassítsa a dolgokat és ráirányítsa a figyelmünket a finom részletekre, azokra a vonásokra, amelyektől a karakterek egyre közelebb és közelebb kerülnek hozzánk. Tudatos és alaposan átgondolt rendezői magatartásra utal az is, hogy a film szabad és játékos vizualitása pontosan keretezett, a története jól szerkesztett, a rövid játékidő nem hagy hiányérzetet, de még nem is terheli túl ingerekkel a nézőjét. Érdemes lesz odafigyelni a rendező későbbi munkáira is, mert egy peckhami ékszerbolt kirakatánál is csillogóbb jövő állhat előtte.

David Jonsson és Vivian Oparah főszereplő párosa maradéktalanul megnyerő, a kettejük közötti viszony organikusan, észrevehetően, de nem tolakodóan formálódik egyre intimebbé. Mintha csak kettejük vibrálása szolgáltatná a kellő energiát a film óriási lendületéhez. Elhasznált kifejezés, hogy kiegészítik egymást, ugyanakkor ez a helyzet. Dom mélaságát Yas karakán és kitartó attitűdje, míg Yas érzelmi törékenységét és rejtegetett bizonytalanságát pedig Dom kedvessége és őszinte figyelme.

Dicséret illeti meg a mellékszereplőket is, különösen gonosz exek, azaz Gia (Karene Peter) és Jules (Malcolm Atorbah) figuráit. Rettenetes és nyomasztó karakterek, ám a színészek ezzel együtt képesek a maguk elnagyolt és kétdimenziós karaktereit könnyed humorral és öniróniával megtölteni. Mindkét főhős konfrontálódik a múltjával, ahol az új társ jelenléte befolyásolja a történet másképp alakulását. így jutunk el egy kellemetlen duplaranditól egy jamaikai hangulatú kerti partin át egy kvázi betörésig.

Magukért beszélnek a főhősök főbb vonásai is. A személyiségük különbözőségét jelzi, hogy színvilágukban a ruháik egymás komplementerei. A jelmeztervező Yas számára a részletek, az elsőre furcsának és jelentéktelennek tűnő dolgokból olvassa ki a legfontosabb tanulságokat. Például akkor jött rá, hogy nem szereti a barátját, amikor az nem integetet vissza a turistahajókról integető embereknek. Ilyen vonás az is, hogy Yas legfőbb célja a nap során visszalopni egy Tribe Called Quest lemezt a barátjától. Dom ezzel szemben inkább sodródik, próbálja racionalizálni a dolgokat.

 

Az elmesélt, gyakran elképzelt történetek rendszeresen megjelennek vizuálisan, olykor megsokszorozódnak a szereplők vagy a múltbéli Dom és Yas ballépéseit kommentálja a jelenből felbukkanó énjük. Az Annie Hall vagy a Diploma előtt formai kavalkádja juthat eszünkbe, és a humora is rokonítható ezekkel a klasszikusokkal. Egyszerre intellektuális, szituatív és blőd: például, amikor egy olyan mexikói streed food étterembe térnek be a szereplők, aminek Love Guactually (amely utalás az Igazából szerelem, angolul Love Actually című legendás romkomra) a neve. A geg azáltal, hogy a bolti eladó szerepében Colin Firth cameózik, egyenesen parádéssá válik. Ráadásul a jelentnek szimbolikus ereje is van azáltal, hogy a brit romkomok egyik emblematikus alakja egy burritoba tekerve tulajdonképpen átadja a stafétát az új generációnak. Ilyen és ehhez hasonló gesztusok teszik a filmet szerethetővé, vagánnyá, ugyanakkor a bátor újítások és a markáns afro-brit identitás megjelenése gondoskodik arról, hogy ne érződjön önismétlőnek.

A Rye Lane az a fajta elbűvölő film, amelyből a lezárásban felbukkanó hibák sem zökkentenek ki. A befejezés elnagyolt, észrevehetően elkezd a műfaj addig sikerrel kikerült kliséire támaszkodni. Szóval kicsit visszavesz a filmre jellemző elmésségből, de mégsem érződik kevesebbnek.

A bátor rendezés, a kiváló színészek, a város szeretettel teljes ábrázolása és az életigenlő attitűd, amely árad a film minden másodpercéből együttesen hirdetik az alkotás szabadságát, és azt, hogy a már jól ismert és sokszor elmesélt emberi kapcsolatokról is van értelme mesélni. Különösen most, amikor a kiábrándultság és a mindent átható cinizmus uralja a közgondolkodást, szükségünk van hiteles és magas színvonalú romantikus komédiákra, amelyek után egy picit jobban tudunk hinni abban, hogy történnek jó dolgok az életben. Őszintén szólva sokszor nem is kell ennél több.