filmhu: Ez a hatodik játékfilmed, amely ismét a szerelmi kapcsolatok témáját boncolgatja. Megint csak te írtad a könyvet, rendezted és színészként is szerepelsz benne. Miben különbözött ez a munkád a korábbi filmjeidtől, és milyen új tapasztalatokat hozott?
Emmanuel Mouret: Továbbra is az álmaimból, a fantáziáimból építkezem, de A szerelem művészetében nagy újdonság az elbeszélés struktúráját illetően van, hogy ezúttal több pici történetről van szó, amelyek egymásba kapcsolódnak. Amellett még soha nem készítettem olyan filmet, amiben ennyi színész játszik. És ami nagyon fontos volt, hogy a vágásnál, az utómunkálatok során sokkal inkább az ízlésemnek megfelelően zajlott a munka, mint korábban bármikor.
filmhu: Mi volt a legnagyobb kihívás, amivel szembesültél a forgatás során?
E. M.: Mivel nagyon népszerű színészekkel forgattuk a filmet, többek között François Cluzet-val, Julie Depardieu-vel, Judith Godréche-sel, akiknek mind nagyon szoros időbeosztásuk volt és keveset értek rá, nagyon összeszedetten kellett dolgoznunk. Legnagyobb részt Párizsban forgattunk, kivéve az egyik cselekményszálat, de ott is törekedtünk rá, hogy párizsi stílusban rendezzük be a helyszínül szolgáló lakásbelsőt. Összesen hat hét állt a rendelkezésünkre, ez azt jelentette, hogy minden egyes forgatási napnak sikerülnie kellett, nem volt nagyon lehetőségünk jeleneteket megismételni. Tökéletesnek kellett lenniük, mert a színészeknek nem volt több idejük.
filmhu: Most, hogy már talán volt időd kicsit eltávolodni a filmtől, elégedett vagy a végeredménnyel, vagy van, amit másképp csinálnál?
E. M.: Ezt még túl korai lenne pontosan megmondani, még mindig nem távolodtam el tőle annyira, de ezt a filmet legalább már láttam. Az előző filmjeimet azért nem néztem meg, mert azokban nagyobb szerepet játszottam. Ezt, habár ebben is van egy kisebb szerepem, már kétszer megnéztem, és azt kell mondanom, elégedett vagyok az eredménnyel. De amikor ezt mondom, nem arra gondolok, hogy én ezt kiérdemeltem, hanem inkább azt az örömöt élem újra, hogy milyen jó érzés volt ilyen sok remek színésszel dolgozni, és hogy őket is milyen örömtelinek láttam a folyamat során. Egy színész van, akit nem igazán találok jónak…
filmhu: Ne is folytasd, tudom, mit akarsz mondani! – nevetünk. – A magyar közönség szereti a francia vígjátékokat, de a premier nézői különösen jól vették a film humorát. Ezekben a szerelmi vágyról szóló történetekben azért a mélyben ott húzódnak a problémák, megvan a tragédiák lehetősége is, csakhogy a cselekmény szintjén el vannak rajzolva a karakterek, a szituációk. Hogy sikerült ezt a légies könnyedséget megteremteni a vásznon, a forgatásra is jellemző volt ez a könnyed, humoros légkör?
E. M.: A filmem egy nagyon tudatos munka eredményeként született meg, és nagyfokú koncentrációban telt a forgatás. Nagyon kellett figyelnünk, hogy jól tudjunk gazdálkodni a rendelkezésünkre álló idővel. Én amúgy is túlságosan koncentrált vagyok egy ilyen helyzetben ahhoz, hogy hangulati emlékem legyen róla, mégis azt mondhatom, hogy nyugodt és szorgalmas forgatás volt.
filmhu: A film alapján sejthető volt, hogy tudatosan megkomponált jelenetekkel, kiszámított arányokkal dolgoztál, de ezek szerint az improvizációnak nem adtál teret.
E. M.: A színészek a forgatókönyv szerint, szöveghűen játszották a szerepet, vagy követték le a mozgásokat, de azért persze állandóan váratlan dolgok történtek, amikre nagyon gyorsan kellett reagálni. Például az időjárási viszonyok nem az előírásaim szerint alakultak, de nem volt idő a megfelelő pillanatokra várni, így folyamatosan alkalmazkodnunk kellett. Abból is új ötletek születtek, hogy olykor eleredt az eső, amik aztán bekerültek a filmbe.
filmhu: Azt mondtad, az a titokzatosság érdekelt téged ezekben a történetekben, hogyan érhet célba a vágy, ha megszületik az emberben. Erre többféle utat, próbálkozást látunk a filmben, nem kevés esetlenséggel fűszerezve, mit gondolsz, sikerült ebből valamit megfejteni, vagy továbbra is rejtély marad?
E.M.: A titokzatosság alatt arra is gondolok, hogy ezeket a vágyról szóló kis történetecskéket igyekeztem úgy megírni, hogy meglegyen bennük az a játékosság, hogy a néző fejezze be magában, ő gondolja őket tovább. Egyszerre akartam felizgatni és felkelteni a néző vágyát is arra, hogy megnézze a következő filmemet – nevet. – Mindig a folytatásra éhezünk, ha elkap minket a vágy. Fontos volt, hogy a nézők bele tudják élni magukat a szereplők helyzetébe.
filmhu: Mindegyik filmbéli kapcsolat mélyrétegében van valamiféle eltávolodás. Aztán kalandos módon visszatalálnak egymáshoz a felek. Mondtad, hogy nem kifejezetten akartál a társadalomnak tükröt tartani, mégis ez az elidegenedettség ott húzódik ezeknek a kapcsolatoknak a mélyén, ezt mennyire érzed mai problémának?
E. M.: Azt gondolom, hogy létezik egyfajta elszigetelődés, csak arcokat látunk magunk körül, de sokszor nincs meg a párbeszéd az emberek között. Abban a pillanatban, amint az egyik lény a másik lény iránt elkezd vágyat érezni, rögtön érzi ezt a távolságot, ezt az elszigeteltséget a másiktól. Hiába szorítjuk magunkhoz a szerelmünket, a saját tudatunkkal mindig csak egyedül maradunk.
filmhu: Szokták a munkáidat Eric Rohmer vagy Woody Allen filmjeihez hasonlítani, te mégis Ernst Lubitschot emeled ki, miért pont őt, és miben követed?
E. M.: Nagyon nehéz nem szeretni Ernst Lubitschot, mert ő az egyik legnagyobb rendezője az érzelmekről szóló vígjátékoknak. Rengeteget lehetne róla beszélni, de röviden annyit emelnék ki, hogy az ő filmjeinek lényege az értelmes humor, az vezet az érzékek felé. A filmjei egyszerre lélegeznek szellemet, azaz intelligenciát és örömöt.
filmhu: Meghatározó szerepet játszott a komolyzene a filmedben. Azzal a megállapítással kezdődött, hogy zene nélkül nincs szerelem, majd számos klasszikus és romantikus darabot hallottunk felcsendülni, többek között Mozart és Gluck, Csajkovszkij és Rossini volt a palettán. Mi vezérelt a zeneválasztásban?
E. M.: Az ötlet az volt, hogy ez a film legyen olyan, mint egy zene, ami bennünk rezonál. Egyfajta narrátorszerepet tölt be itt a zene, az érzelmeinkhez beszél. Biztosan sok más részletet is lehetett volna választani, a vágóm egyébként sokat segített nekem ebben. Egyszerűen csak az adott pillanathoz leginkább illőket választottuk ki.
filmhu: Olyannyira meghatározó ez, hogy az ember már-már azt képzeli, tudsz valamilyen hangszeren játszani.
E. M.: Nem, sajnos nem így van.
filmhu: Feltűnően nem szerepeltek a filmben gyerekek. Nem arra gondolok, hogy nem dolgoztál gyerekszereplőkkel, hanem hogy ez az aspektus fel sem merült egyik történetszálban sem. Pedig azt hallottam, nemsokára megszületik a harmadik gyermeked. Volt valami oka annak, hogy ez miért maradt ki?
E. M.: Nagyon sok más aspektusát is meg lehetett volna vizsgálni a kapcsolatoknak, de hát nem beszélhettem mindenről. Egyébként mindegyik szereplő olyan, mint egy nagy gyerek, mindannyian nagy gyerekek vagyunk. Időnként meg tud lepni, mennyi gyengédséggel fordulunk a gyerekek felé, míg mi felnőttek egymás felé egyáltalán nem. Én például sokkal jobban meg tudok érteni valakit, hogyha elképzelem, milyen volt gyerekkorában, hogyan gondolkodhatott, vagy hogy nézett ki.
filmhu: Mi a helyzet a tervekkel, a következő filmed tematikája hasonló lesz ehhez?
E. M.: Még nem árulhatok el sokat, de a következő filmem egy igazi szerelmi történet lesz, nem úgy, mint ezek, és meg fog jelenni benne a bűn témája is.
