A német sajtó nem rajongott egyöntetűen az új Tarr-opuszért. A Tagesspiegel kritikusa a következőképpen fogalmaz: „Tarr Béla torinói lován lovagol a halálba.” A szerző Gregor Dotzauer szerint Tarr ennél az önplágiumnál jobban nem is nyilváníthatná ki, hogy A londoni férfi-val már mindent elmondott, amit tudott. „Tarr abba vetett hite, hogy csak a teljes reménytelenségből van remény a megváltásra, saját lassúságának fogságába kerül és dugájába dől. A film elejétől a végéig egy pancsolt Tarr-alkotás, ezért tehát jobb, ha ezt a művet nem tekintjük végrendeletnek”- folytatja. Dotzauer inkább a mester előző három alkotását sorolja a kiemelkedők közé, amelyekből az európai mozi még sokáig fog táplálkozni. „A torinói ló-ban a prológus humorából nem marad semmi, ellentétben Tarr korábbi kétségbeesési ceremóniáival. És pont szegény lovat, ezt a sajnálni való teremtést sem használja egyébre, mint projekcióra. A ló a két szerencsétlen, hallgatag főhős projekciója, akiket szintúgy állati lényként ábrázol, ahogy a ló megtagadja magától az ételt, úgy a végén a szereplők is ezt teszik. A betérő szomszédot és a cigányhordát leszámítva minden megy a végzet, a megsemmisülés felé. A torinói ló hat napban mesél el egy fordított teremtéstörténetet, ahol a végén nem jön meg az Isten, hogy befejezze a művét. Aki utoljára megy el, az oltja ki a fényt.”- zárja sorait Dotzauer.
A Berliner Morgenpost szerint A torinó ló a Berlinalén elképzelhető a legnehezebb vizsga. Tarr Bélát a végtelen beállítások mesterének tartja és ajánlja a filmet azoknak, akik lelassulnának a forgatagban, ugyanakkor kevesli a történetet a közel két és fél órás film során. „És mivel nagyon művésziek vagyunk, a film végig fekete-fehér, sír a hegedű és 144 percen át süvít a szél.”- fogalmaz kissé cinikusan Matthnia Wulff, aki szerint a forgatókönyv néhány részletét Krasznahorkai Sátántangó-jából kölcsönözték. (Valójában a Legkésőbb Torinóban című írás szolgált alapul) A film alatt a néző elalszik és nincsenek már elvárásai a történettel kapcsolatban, már annak is örülünk, ha a rendező perspektívát vált. „Aki végignézte és túlélte A torinói lovat, az akár a kenguruherét is képes megenni.”- fogalmaz meglehetősen arrogánsan Wulff.
A Süddeutsche Zeitung a leíró kritkába menekült: „A torinói ló-ban keveset beszélnek, a szomszéd Nietzsche-szerű, világégést jósoló monológjától eltekintve. Csak a kocsist és lányát látjuk a pusztaság közepén, a sanyarú életükben, a haldokló lovat, a kint egyre erősödő, apokaliptikus vihart. Hogy mindebből mégis történet kerekedik, mégpedig izgalmas, az a tisztán megkomponált, morbidan szép képeknek köszönhető. A történéstelen történetből egy mágikus örvény kerekedik, ahol a tét a túlélés.” - írja Susan Vahabsadeh. A Berliner Zeitung kritikusa, Anke Westphal az "erős szép és hallgatag" jelzőkkel dicséri Tarr hattyúdalát. "A magyar rendező filmjei kihívások elé állítják nézőt. Tarr filmjei fekete-fehérek, nagyon hosszúak a beállítások, és keveset tartalmaznak abból, amit általában cselekménynek hívunk. Ám mindez szerencsés esetben ahhoz vezet, hogy a néző képes elfeledkezni időről és térről. A kiindulási alap egy filozófiatörténeti esemény Nietzsche szellemi összeomlásáról, de a középpontban nem ez áll, hanem a tomboló vihar és a hat nap ismétlődő cselekvései: az evések, a vetkőzések, az öltözések és a ló ki- és befogása. A torinói ló absztrakt film, lélegzetelállító, szigorúan aprólékos képekkel, ami a nihilizmusba torkollik, de többfajta értelmezése is lehet. Egy biztos: A torinói ló egy monolit, hozzá közel kerülni nem lehet.”- zárja méltató sorait Westphal.
A Screen kritikájából arra a sokakat foglalkoztató kérdésre is választ kapunk, hogy ki volt a film meg nem nevezett narrátora: Ráday Mihály. Jonathan Romney szerint Tarr minimalista drámájában meghaladta önmagát és Samuel Beckettet is. A kritikus csak öt napot számlált meg a filmben (valójában hat nap történetét látjuk) - de így is nagyon összetettnek találta a filmet, a nézőket A torinói ló vakmerősége egyszerre untathatja és le is nyűgözheti. A film gyökerei kapcsán említi a némafilmes korszakot és a Taviani testvérek Padre Padrone című filmjét is. Az operatőr Fred Kelemen stílusa kapcsán pedig Haneke A fehér szalag című munkája és a német fotográfus August Sander képei merülnek fel, Víg Mihály filmzenéjét pedig Steve Reich munkáihoz hasonlítja. A Screen kritikusa ugyan sajnálja, hogy Tarr bezárja a boltot, de ő sem látja, hova lehetett volna innen tovább menni.
A Varietyben Peter Debruge a Sátántangó hagyományait véli felfedezni A torinói ló ábrázolásmódjában, Kormos Mihály nagymonológját pedig a Werckmeister harmóniák költőiségével rokonítja. A szerző nagypapa-unoka viszont vél felfedezni a két szereplő között, de állítása szerint A torinói ló még a művészmozik közönségének is komoly fejtörést fog okozni, ő maga sem tud felfejteni egy csomó mindent a filmből: hiányolja Nietzsche és a ló történetének folytatását. Párhuzamként A homok asszonya című filmet említi, amelyhez hasonlóan Tarr is az élet értelmét akarja ábrázolni a két ember mikrokozmoszában, de a céljait nem látja tisztán, számos kérdést fel is tesz a kritika: nem érti a cigányok szerepét, a fordulatot, sőt, egyenesen a Harmadik típusú találkozások a referencia, amennyiben nem sikerült a rendelkezésre álló jelekből megfejtenie az allegóriát.
