A Kádár-korszak már a végét járja, hamarosan leomlik a vasfüggöny, nyílnak ki a határok. Mindenki igényelhet világ útlevelet, viszont a fapados járatok korszaka még messze van. A sokáig a határok mögött tartott emberek szabadságvágya erős, még akkor is, ha nem tudják kifizetni a menetjegy árát. Mit csinál ilyenkor Magyar Népköztársaságban nevelkedett fiatal? Megoldja okosba! Az április 4-én mozikba kerülő Kék Pelikan animációs dokumentumfilm, amely a vonatjegy hamisítások bő tíz éves kalandos történetét meséli el.
A Kék Pelikan rendezője, Csáki László a mai napig nem tudja eldönteni, hogy az előszereplős filmek vagy az animáció érdekli-e jobban, de podcastunkban elmeséli, hogyan vezetett a győri művészeti szakiskola szobrászművész szakáról a Mediawave Fesztivál hatására filmes irányba, majd az Iparművészetire (mai MOME).
Az animációt azért szereti, mert egyesíti különböző alkotói érdeklődéseit: az animációs médium vizualitása a képzőművészethez, a nyelvezete filmnyelv, a gyártása pedig a tervezőművészethez, a designhoz köthető. A rendező a 2000-es évek végén a reklámszakmába is tett egy kitérőt, amiről nagy kalandként és szakmailag hasznos élményként emlékszik vissza.
Csáki László animációs kisfilmjei könnyen felismerhető, jellegzetes stílusban készülnek. „Az emberek általában leragadnak annál, hogy az animáció egyenlő a rajz animációval, pedig az egymillió arca van, például a krétaanimáció.” Megtudjuk, hogyan talált rá erre a mások által nem használt technikára az egyetemen, és azt is, hogyan lehet történeteket mesélni a táblán, mint ahogy a Napok, melyeknek értelmet adott a félelem című első krétaanimációs kisfilmjével tette.
Kék Pelikan
Az egyetemről a diplomája mellett egy tantermi táblával a hóna alatt távozott, ami a mai napig ott lóg a stúdiójában. „Olyan, mintha a műteremben lenne egy fekete lyuk, beszívja a munkádat, de közben millió rajz készült arra a táblára, és lehet, hogy éppen a Rubik Ernő is ezen álmodta meg a kocka első verzióját, ki tudja. Viszont semmi nem látható belőle, porrá vált az egész.”
A Kék Pelikan első fizikai lenyomata egy táblára rajzolt képregény volt a Jurányiban megrendezett kiállításon. A krétarajz mulandó, csak fényképek tudják megőrizni. „Ha valaki ilyen technikához nyúl, abban benne van, hogy az el fog tűnni. Egyébként nagyon jó érzés megszabadulni tőle. Ha egy olajfestmény lenne, nehezebb lenne továbblépni tőle.”
2006-ban jött a Kék Pelikan ötlete, Csáki elmeséli, hogy milyen különböző verziókban létezett a történet, amíg sikerült megtalálni az animációs dokumentumfilm formát. Megtudjuk tőle, hogy miért „az idő a legjobb konzulens”, és azt is, hogy miért nehéz számára elengedni a filmet, amikor végre elkészültek vele. „Olyan, mint egy hosszú álom, amibe belekerülsz, veled van, hordod, és egy teljesen váratlan pillanatban egyszer csak elkészült. Nagyon jó trip volt, de erről a tripről sokkal nehezebb lejönni mint egy rövidfilmről.”
A hamis jeggyel való utazás lehetőségéről 1997-ben hallott először, kiderül az is, hogy hová utazott ezzel a módszerrel először, és hogy szorong-e még, ha átlép a határon. Az oktatás nagyon fontos szerepet játszik Csáki életében, megtudjuk, hogyan került vissza az egyetemre oktatóként, és miért érzi a tanítást egyben tanulási folyamatnak is.
Korai látványterv a Kék Pelikanhoz
A Kék Pelikan készítésére rátérve kiderül, hogyan gyűjtötte össze a világban szerteszét szóródott szereplőket, hogy miért választotta az animációs dokumentumfilmes formát, és az is, hogy a karakterek miért nem hasonlítanak egyáltalán a valódi énjeikre. Beszélgetünk a tárgyi kultúráról, aminek változásával a filmben érzékeltetik az idő múlását, elárulja, hogy melyik híres cég nem engedte nekik felhasználni valódi formájában a termékét, és az is, hogy mit szólt a címadó Pelikan indigó gyártója a filmhez.
A Kék Pelikan inkubátoros filmként 85 millió forintból és a 30 százalékos közvetett támogatásból készült, ami jóval alacsonyabb, mint az elmúlt évek 1 milliárd közeli egész estés animációi, de Csáki elmondja, hogy ez miért nem jelentett számukra problémát a film elkészítésében. Arról is kifejti véleményét, hogy miért lenne nagyon fontos a magyar animációs szakma számára, hogy az animáció, mint lehetőség visszakerüljön az Inkubátor Programba.
Az adásban még beszélünk az animációs generációváltásról, a Kék Pelikanban elrejtett művészeti utalásokról, a két zeneszerzőről, a 90-es évek „színes mocsaráról” és a külföldi reakciókról is.
A podcast meghallgatható a lenti lejátszóra kattintva, elérhető a népszerű podcast alkalmazások keresztül, illetve ezeken a felületeken találjátok meg az adásainkat: Spotify, Apple Podcasts és Google Podcasts.
