Filmhu: Berlin Calling-hoz a zene, Paul Kalkbrenner volt meg először a fejedben és köré kreáltad a sztorit, vagy fordítva?
Hannes Stöhr: A történet született meg előbb. Az én nagy bulizós időszakom a 90-es évek elejére tehető. Az újraegyesítés utáni időszakban Berlint jó értelemben vett anarchia uralta. A fal lebontása után óriási energiák szabadultak fel az emberekben, az egykori hippi-korszakhoz tudnám leginkább hasonlítani. Akkoriban hetente négy-öt estét is átmulattam. Berlinben fél éve fut telt házak előtt a Berlin Calling, mert mindenkinek ismerős a sztori személyes ismeretség vagy épp az előbb említett hippi-korszakra való áthallás miatt. A 90-es évek aztán elmúltak, én öregebb lettem, de a techno- és parti szcéna szekere még mindig jól fut, ebből a megfontolásból álltam neki megírni a történetet.
Filmhu: Miért pont Paul Kalkbrenner zenéjét választottad?
H.S.: Nagyon érzelmes az a fajta elektronikus zene, amit ő játszik és nagyon tetszik a munkamódszere is, meg ahogy partizik, ahogy élőben a számítógépéről játszik. Nagyon tisztelem azokat a DJ-ket is, akik lemezekről játszanak, de aki a saját gépén komponálja a zenét és aztán ezzel megy ki a színpadra, az azért más.
 |
| Jó értelemben vett anarchia |
Filmhu: A szereplőid szinte a művészvilág minden irányából érkeztek. Női főszereplőd Lengyel Rita maga is rendező, Paul Kalkbrenner zenész, Corinna Harfouch pedig az egyik leghíresebb és legprofibb német színésznő. Könnyű volt kezelni ezt a tarka-barka társaságot rendezőként?
H.S.: Hát ez nem ritka és nem is új a nap alatt. Gondolj csak a Jarmuschra, ő is dolgozott már Lou Reeddel, Tom Waits-cel, vagy Iggy Poppal is. Ő maga mondta, hogy egy jó zenész, jó színész is, mert van idő- és ritmusérzéke, tudják mikor kell a legjobb formájukat adni, ez Kalkbrennerrel is így volt. A Berlin is in Germany-ben és a One day in Europe-ban is vegyesen dolgoztam profikkal és laikusokkal, szeretem ezt a fajta keveredést.
Filmhu: Berlin Calling, London Calling. (A London Calling legendás dupla album a The Clash zenekartól, amely 1979 decemberében jelent meg Angliában.) Ha London punk és Kingston Town regie, akkor Berlin egyértelműen techno és elektro. A 25 hetes töretlen siker mennyire lep meg, lehetett ezzel számolni?
H.S.: Az talán a legmeglepőbb, hogy olyan emberek is beülnek a moziba, akiknek semmi közük ehhez a zenéhez. Eleinte csak a techno- és elektro szcénából jöttek a nézők, aztán ez változott. Sok olyan ember fedezi fel újra a film által ezt a zenét, aki hozzám hasonlóan a 90-es évek elején élte bulizós fénykorát. Az elektro és a techno a globalizáció zenéje, a globalizáció már szöveg nélküli zenét akar, ezért népszerű és sikeres világszerte.
 |
| A globalizáció már szöveg nélküli zenét akar |
Filmhu: Minden premier után van Kalkbrenner-parti, bármelyik pontján is van az a világnak?
H.S.: Igyekszünk úgy szervezni, ha Paul ráér, akkor igen. De már előfordult az is, hogy én voltam a DJ, persze nem profi csak amolyan hobbi-DJ.
Filmhu:Én személy szerint sajnáltam, hogy a filmet moziban kellett végignéznem, szívesen táncoltam volna bizonyos jeleneteknél. Előfordult már, hogy olyan térben mutattátok be a filmet, ahol ez lehetséges volt?
H.S.: Persze, erre az egyik legjobb és legalkalmasabb hely a Kulturbrauerei Berlinben, ott mindig sokan táncolnak a film alatt.
Filmhu:
Most jössz New Yorkból, milyen volt a film fogadtatása?
H.S.: Elsősorban filmes szakemberek voltak a premieren. Azt vettem észre, hogy sokat nevettek, a végén mégis azt mondták, hogy ez egy rohadtul szomorú sztori.
Filmhu: Szomorú?
H.S.: Hát, ha a pszichiátriára kerülsz, az szomorú.
Filmhu: De Ickarus ki is jön onnan.
H.S.: Igen, de a végén, a repülőtéren a régi sztori folytatódik tovább. Úgy kezdődik, ahogy vége van.
 |
| Úgy kezdődik, ahogy vége van |
Filmhu: Igen, de nyitva hagyod, mindenki azt gondol, amit gondolni akar Ickarus jövőjéről.
H.S.: Igazából a németek sem tudják sokszor, hogyan reagáljanak. Olyan dolgokból csinálok viccet, amiből Németországban nem feltétlenül illik, így aztán a közönség sem mindig tudja, hogy szabad-e bizonyos jeleneteken nevetni. Szerintem mi egy kevésbé komoly rendezőgeneráció vagyunk, mint elődeink.
Filmhu: A Berlin Callingot hova sorolod filmes alkotásiad sorában? Azt gondolom, hogy egy történet nem véletlenül talál meg téged, ahogy az sem, hogy pont ezt a történetet találtad meg.
H.S.: Épp New Yorkban döbbentem rá valami nagyon fontosra ezzel kapcsolatban. Beszélgettem a MOMA egyik munkatársával, aki minden eddigi filmem ismeri. Ő a film végén odajött és azt mondta: "Hannnes, tudod, hogy egy trilógiát csináltál?" Csak néztem és rájöttem, hogy igaza van. A Berlin is in Germany külső perspektívából szemléli Berlint. A One day in Europe, Berlinhez Európán belül, európai perspektívából közelít, a Berlin Calling pedig belülről mutatja be a várost. Az elektronikus zene, a magyar Rita, az afro-amerikai Araba képezik a mai kozmopolita Berlint. Trilógiát csináltam anélkül, hogy ez lett volna a szándékom.
