“1973. szeptember 3-án, 18 óra 20 perc 32 másodperckor egy kék dongólégy – mely percenként 14670 szárnycsapásra képes – leszállt a Saint Vincent utcában, a Montmarte-on. Ugyanebben a másodpercben a Moulin de la Galette melletti vendéglőben a szél varázslatos módon bebújt a terítő alá, és megtáncoltatott két poharat, anélkül, hogy bárki észrevette volna. Ugyanebben a pillanatban a Trudaine Avenue 28. szám alatti ház ötödik emeletén Eugéne Koler hazatért legjobb barátja, Émile Maginot temetéséről, és kitörölte az elhunyt nevét a noteszéből. Továbbra is ugyanebben a pillanatban Raphael Poulain X-kromoszómával ellátott ondósejtje kivált a csapatából, hogy utolérje Madam Amandine Poulain, született Amandine Fouet petesejtjét. Kilenc hónappal később megszületett Amélie Poulain.”

A magyar közönség húsz évvel ezelőtt, 2002. február 21-én találkozott először Amélie Poulainnal, de mire Jean-Pierre Jeunet filmje eljutott hozzánk, addigra az egész világot meghódította. Tengernyi elismeréssel, köztük négy Európai Filmdíjjal, Karlovy Vary fődíjával, és öt Oscar-jelöléssel is elhalmozták, Franciaországban pedig 2001 egyik legnézettebb filmje lett, de az európai alkotásokra ritkán fanyalodó amerikai közönség is imádta (2015-ben broadway musicalben is feldolgozták a történetét).

Audrey Tautou

Az önjelölt boldogság- és igazságosztó fiatal lány szerepe egy csapásra világsztárt csinált Audrey Tautou-ból (aki nem is igazán tudott elszakadni később ettől a tündér-szereptől), Jean-Pierre Jeunet vörös és smaragdzöld színű, párizsi esztétikája tucatnyi film és sorozat világát megihlette – bemutatója idején a Liza, a rókatündért kiáltotta ki mindenki a magyar Amélie-nek.

Jean-Pierre Jeunet az Amélie készítése előtt túl volt már két szerzői filmen – az Elveszett gyerekek városa és a Delicatessen Marc Caro közreműködésében készültek – és a kudarcos Alien 4. részén is, majd visszatért Franciaországba, hogy egy személyesebb történetet készítsen. Az Indiewire-nak adott interjúban mesél arról, hogy az Amélie-ben a saját élményeit és anekdotáit dolgozta fel, kiragadva az emlékeit a valóságból, és átültetve őket egy meseibb, költőibb környezetbe. Ezt a játékosságot nagyban megihlették a francia mozi olyan nagymesterei, mint Jacques Tati és Louis Malle, utóbbi Zazie a metrón című filmjében a főszereplő kislány a huncutsága és hajvágása miatt is Amélie kiskori alteregója lehetne.

Jean-Pierre Jeunet, Mathieu Kassovitz és Audrey Tautou az Amélie forgatásán 

A főszerepet Jeunet eredetileg a brit Emily Watsonnak szánta, aki az utolsó pillanatban kiszállt a filmből. Elképzelni sem tudjuk, milyen lett volna az Amélie a Hullámtörés színésznőjével a főszerepben, de Jeunet-nek állítólag öt perc után egyértelmű volt, hogy a bűbájos Tautou lesz a befutó (a színésznő castingjából itt látható egy rövid részlet), a karaktert tökéletesen átformálta a lány alakjára és személyiségére. Ugyanebben az Indiewire-interjúban mesél arról is, mennyire meglepte, hogy az emberek ilyen intenzíven tudtak hangolódni erre a személyes filmre, az amerikai sikert pedig azzal magyarázza, hogy 9/11 traumája után a nézőknek nagy szükségük volt egy ilyen lélekmelengető történetre. 

“Mielőtt én is egy dobozban végzem”

De miből áll ez a varázslat, amire ma is ilyen sokan rá tudnak kapcsolódni? Itt van ez a lány, aki szorongó szülei mellett az egész gyerekkorát magányban és meleg érzelmek nélkül töltötte, anyja halála után még jobban eltávolodik rideg apjától, és egy különös álomvilágba menekül, ami felnőttként is tovább kíséri őt. Egy montmartre-i kávézóban, csupa neurotikus alak közt éli az életét, egy nap azonban minden megváltozik: a lakása rejtett zugában megtalálja egy kisfiú emlékekkel teli dobozkáját, és egy rövid nyomozás után visszajuttatja az azóta felnőtt férfihoz, aki az élmény hatására változtatni akar a megkeseredett életén.

Mathieu Kassovitz

A jócselekedettől Amélie-t “mint egy szerelmi szenvedély, oly hirtelen járja át az emberiség megsegítése iránti vágy", és elhatározza, hogy megpróbálja jobbá tenni a körülötte lévők életét. Egyetlen ember kivételével mindenkin segít – a zöldségest inkább válogatott eszközökkel az őrület szélére sodorja, mert az folyamatosan szekálja az értelmileg sérült alkalmazottját –, valakinek kegyes hazugsággal hozza el a boldogságot, mint a hűtlen férjét gyászoló asszony, aki a halálon túlról kap feloldozást hozó levelet, másoknak csak egy kis lökést ad, hogy jobban érezzék magukat, ilyen a “bukott író”, akivel graffiti formájában jön szembe a kiadatlan könyve egyik idézete.

Egy kertitörpe segítségével ráveszi az apját, hogy utazgatással töltse a nyugdíjas éveit, szerelmet hoz a hipochonder trafikosnőnek, a betegsége miatt remeteségben élő szomszédjának pedig videókat válogat a kinti világ csodálatos pillanataiból. A lány eufóriáját látva nekünk is azonnal kedvünk támad jót tenni valakivel.

Amélie a Montmartre angyalaként mindenkinek segíteni akar, csak éppen a saját magányára és bizonytalanságára nem talál megoldást, amíg be nem lép az életébe Nino és a fotóautomaták fantomja. A narrátor pontosan tudja, hogy Amélie és Nino tökéletesen összevaló különcök, és egy kalandos hajszát követően Amélie is leküzdi a félénkségét, a két fiatal pedig egymásra talál.  

“Lady Di, Lady Di… Renoir!”

Mindennek a hátterében ott van az álombéli, színpompás Párizs, ami nyilván messze áll a főváros valódi arcától (az egyetlen gyakori kritika, amit felhoztak a film ellen), de Jeunet és Amélie univerzumában tényleg bármi megtörténhet. A mindentudó narrátor az összes lakón rajta tartja a szemét, a megtáncoltatott poharak mellett más felfedezéseknél is jelen van (“ebben a pillanatban Félix L'Herbier rádöbben, hogy az emberi agyban a kapcsolódások száma több, mint az atomok száma az univerzumban”), de a mágikus tálalás ellenére mégiscsak az igazi Párizsban járunk, ahol 1997. augusztus 31-én bekövetkezik a tragédia: Diana walesi hercegné autóbalesetben meghal. 

Bár Lady Di halála csak közvetetten lesz sorsfordító esemény a lány életében, a média hisztériája, ami a hercegnő életét és tragédiáját kísérte, finom iróniával és humorral (“ha öreg lett volna és csúnya, nem kéne sajnálni?”) végig ott lebeg a háttérben. Ez a Párizs tehát az a kegyetlen város, ami elvette tőlünk “a nép hercegnőjét”, de ugyanaz a hely, ahol Amélie az előtte elterülő háztetők láttán azon gondolkodik, vajon hány párnak van ebben a pillanatban orgazmusa. A francia báj és romantika mellé egy kis társadalom- és médiakritika is belekeveredik a történetbe. 

“Különös gyönyörűséget vált ki belőle néhány apró öröm”

Amellett, hogy a narrátor mindig mindenhol jelen van, legzseniálisabb adaléka a történet elmeséléhez az a rengeteg kis apróság és bosszúság, amin keresztül a főszereplőt és környezetét bemutatja. Jeunet nem először kísérletezik az életet jobbá tevő kicsi örömök és kellemetlenségek bemutatásával: 1990-ben, a Foutaises című rövidfilmjében a főszereplő (állandó színésze Dominique Pinon, Amélie-ben a volt barátnője után kémlelő kellemetlen kávéházi vendég) végig azt sorolgatja, hogy mit szeret, és mit nem. 


Ezzel az ügyes narratív megoldással a szereplők azonnal belopják magukat a szívünkbe. Mert tényleg milyen idegesítő, amikor a forró víz kiáztatja a bőrt a kezünkön, vagy amikor a párna ráncai reggelre ottmaradnak az arcunkon. És igen, mennyire fantasztikus érzés nagy darabokban letépni a tapétát, tíz ujjunkról leenni a málnát, vagy kipukkasztani a műanyag fólia buborékjait. Amélie hatására az elmúlt húsz évemet az ilyen apróságok és bosszúságok felismerésével és felfedezésével töltöttem. Azóta nem telik el úgy bevásárlás, hogy a nagy zsák lencsébe ne akarnám belemélyeszteni az ujjaimat, és hasonlóan boldog vagyok, ha egy kiskanállal összetörhetem a kemény karamellt. 

A narrátor szavaival együtt siklik át egyik gyönyörű képről a másikra Bruno Delbonnel kamerája (legutóbb Joel Coen Macbeth tragédiájában volt látható a lenyűgöző munkája), amit pedig Yann Tiersen, azóta ikonikussá vált zongora és harmonika zenéje színez tovább

Gyönyörű a látvány, andalító a zene, bájos a történet, imádnivaló a főszereplő, és ami nekünk, szerencséseknek még egy plusz réteget hozzáad, az a zseniális magyar szinkron – különösen Györgyi Anna Amélieként, és Helyei László, a bölcs narrátor bódító hangjától válik még varázslatosabbá Jeunet meséje. 

Jean-Pierre Jeunet és Audrey Tautou az Amélie sikere után még leforgatták együtt a Hosszú jegyességet, egy háborús szerelmi drámát, amelyben a nemrégiben elhunyt Gaspard Ulliel volt a lány partnere. Tautou még hosszú évekig az egyik legismertebb és legkeresettebb francia színésznő volt, legutoljára Michel Gondry Tajtékos napok feldolgozásában lehetett őt itthon látni, a többi munkája nem jutott el a magyar mozikba. A maximalista Jeunet körülbelül 4-5 évente készít filmet, legújabb futurisztikus, robotos őrülete, a BigBug épp a napokban jelent meg a Netflix műsorán.

Különösen az elmúlt évek megterhelő valóságában, néha kifejezetten szükség van arra, hogy elmerüljünk egy olyan filmben, ami az emberi jóságot, a szerelmet, a boldogságot, a varázslatot, az élet apró örömeit ünnepli. Egy ilyen filmet adott nekünk ajándékba húsz éve Jean-Pierre Jeunet, használjuk ma is egészséggel.