Jól áll Elvisnek a színpompás szerzői giccs

Az utóbbi években sorra kapjuk a sztárokkal tűzdelt életrajzi filmeket a rockzene legnagyobb alakjairól. A Freddy Mercury karrierjét feldolgozó 2018-as Bohém rapszódia és az Elton Johnról szóló 2019-es Rocketman után – bár fiktív történet, a hírnév-függőség-dekadencia zeneipari szentháromságát feldolgozó 2018-as Csillag születik-remake is ide sorolható – elérkeztünk a rock királyához, Elvis Presley-hez. A projektet ráadásul Baz Luhrmann személyében egy színpompás szerzői giccsben utazó rendező vette szárnyai alá.

Luhrmann nagyon rápihent a filmre, hiszen a megosztó A nagy Gatsby-adaptációja óta egyáltalán nem rendezett. Ugyanakkor sikeresen átmentette jellemző stílusjegyeit kilenc évről ezelőttről: a képi világ most is hihetetlenül dinamikus. Különösen a film első felében Elvis szülőföldje, az amerikai Dél, egy örökmozgó színpadként tűnik fel, ahol minden térelem több tengelyen forog és zenél, a szereplők meg csak száguldoznak a térben, különböző időpontokban történő fellépések egyszerre hallatszódnak, közben montázs montázs hátán, szóval az idő felében azt sem tudjuk, hol vagyunk és mi történik.

 

A díszletek és jelmezek egyaránt túlzóak és bombasztikusak, de ez jobban illik Elvis világához, mint előzőleg Gatsby-éhez. A zenei életmű rajongóiban sem maradhat hiányérzet, elhangzik a Király összes nagy slágere (bár némelyik remixelt formában), sőt, több is az Elvist alakító Austin Butler saját előadásában hallható, hasonlóan, mint a Nyughatatlanban Joaquin Phoenix Johnny Cash-feldolgozásai. Az egész film olyan érzést kelt, mintha az életmű videóklipje akarna lenni, de a tracklistára felvették volna a feldolgozásokat is. Viszont nincs Luhrmann-film anakronizmus nélkül: annak idején nagy vihart kavart, hogy Gatsbyéknél Jay Z szól bakelitről, most meg Memphis fekete negyedének bemutatásakor Doja Cat rappel.

A film címe félrevezető, mivel narrátorként Elvis ügynöke, a Tom Hanks által megformált Tom Parker ezredes szolgál, aki ilyenmód legalább annyira a történet főszereplője, mint maga az énekes. Elvis halálát követő évtizedekben sok minden kiderült az Ezredessel kapcsolatban, ami csak hozzáadott titokzatos aurájához: eredetileg Andreas Cornelis van Kuijk néven, Hollandiában látta meg a napvilágot, és tinédzserként, illegálisan vándorolt be az Egyesült Államokba. Ráadásul, bár volt katona, az ezredesi rangnak közelébe sem került, így valójában nevének mindhárom eleme fabrikáció.

A film cselekménye helyesen érintetlenül hagyja Parker talányos múltját és kivándorlásának okait, helyette Elvis-szel való találkozásával indítja a filmet. Kezdetben a kiskorú énekest ért művészi hatásokra fókuszál. Elvis újszerűsége részben a hagyományosan afro-amerikai műfajnak tartott R&B és a fehérek körében népszerű hillbilly country vegyítéséből fakadt. Egyéniségének és előadói stílusának az Ezredes először ugyanolyan rácsodálkozó, letaglózott szemlélője, mint bármely kortársa.

Később aztán az ő alakja is kellőképp ki lesz színezve, mondhatni: mitizálva – egy kicsit hasonlóan, mint például Salieri az Amadeusban. Luhrmann interpretációjában az Ezredes egyenesen ördögi karakterré transzformálódik; maga a pénzéhség, a megveszekedett kapitalizmus, akit kizárólag a sztárok kifacsarása és rajongóik lehúzása éltet.

A valós eseményeket feldolgozó történetet helyenként a felszínességig van dramatizálva. Az például, hogy Presleyt – kvázi akarata ellenére – Parkerék tömték volna drogokkal, minden beszámoló tanulsága szerint kitaláció. Mint ahogy az sem igaz, hogy a film egyik tetőpontjául szolgáló konfrontációjuk, az Ezredes kirúgása publikusan, egy előadás közepén történt volna. Az pedig, hogy Parker az USÁ-ból való kitoloncolástól való félelmében tudatosan szabotálta volna Elvis nemzetközi turnéit, puszta spekuláció.

De mint sztori, tagadhatatlanul működik. Talán a legemlékezetesebb jelenet, ahogy a visszataszítóan elmaszkírozott Hanks előbb egy tükörlabirintusban becserkészi a naiv, tévelygő Elvist, majd egy kritikus pillanatban megakadó óriáskerék legmagasabb pontján, mint egy bibliai kísértésjelenetben, a világon mindent odaígér neki, ha az énekes megteszi kizárólagos menedzserének. Elvis pedig nyilván bekapja a horgot és aláír, a kerék újraindul, és innentől kettejük sorsa örökre, visszacsinálhatatlanul összefonódik. Az Ezredes teljesíti szavát, mindenkinél nagyobbá teszi Elvist, de mint minden fausti alkunak, ennek is meglesz az ára.

Parker kíméletlenül lehúzta kliensét: a bevételek 50%-ának bezsebelése példátlan a szórakoztatóipari szerződések között. Az Austin Butler által egyébként kiválóan játszott Elvis végletesen konfliktuskerülő valós énjével szemben még rendelkezik is önállóságra való igénnyel és lázadási hajlammal, de haláláig így sem szabadul az Ezredes karmai közül. Hogy fedezze saját monumentális szerencsejáték-tartozásait, menedzsere a Las Vegas-i International Hotel színpadjához láncolja és gyakorlatilag aranykalitkába zárja. Az egykor még művészi integritásáért aggódó Elvis ezáltal karrierje végére egy nyárspolgárokat szórakoztató bohóccá, önmaga karikatúrájává válik (még ha performatív erejét meg is őrzi közben).

Anyagilag és érzelmileg kodependens kapcsolatuk messze a cselekmény legjobb, sőt, egyetlen igazán jó eleme. A folyamatos ellenpontozás következtében egyértelműen kiderül, hogy lehet valaki egyszerre parazita és a világsiker mögött álló ok, mert ezek nem mindig egymást kizáró fogalmak. Luhrmann szintén jól látja, és láttatja, hogy mindkét ember sarokba szorítva, a szakma által lebecsülve (és néha egymás kárára) tudta legjobb teljesítményét nyújtani, és a megújulási képesség tette párosukat igazán emlékezetessé.

A probléma az, hogy a két főszereplő kapcsolatán kívül a csillogó felszín alatt nem sok matéria van. Minden és mindenki, így Elvis haverjai, zenészei, más ügynökei, de még családtagjai is csak az autók és repülők ablakában elsuhanó tájelemekkel egyenértékűek. Elvis anyjáról annyi derül ki, hogy szoros kapcsolatban voltak, apjáról, hogy gyenge, feleségéről, hogy volt, és gyakorlatilag ennyi. Az Ezredes bemutatása és a rengeteg zene mellett nem sok mindennek van elég idő szentelve, ami azért is furcsa, mert a film egyébként majdnem három órás és túl hosszúnak is érződik. A laikus, nem Elvis-rajongó néző elunhatja magát a végére, főleg, hogy a koncertek grandiózusságukban is repetitívvé válnak, a személyes dráma pedig kifullad és már csak vánszorog az utolsó húsz percben.

 

Megsüvegelendő viszont, hogy Luhrmann nem próbál Elvisből utólagosan, de a korszellemnek megfelelően mondjuk harcos polgárjogi aktivistát csinálni, mint attól több előzetes alapján félni lehetett. Pontosan ábrázolja, hogy privátban talán keserűen nyilatkozott, de nyilvánosan néma szemlélője maradt az amerikai hétköznapokat a ’60-as években feldúló merényleteknek (Martin Luther King és a két Kennedy meggyilkolása). Szintén korrekten mutatja be, hogy Elvis mennyire művészete elődeinek tekintette a fekete blues- és rockzenészeket, és mennyire őszinte maradt ezzel kapcsolatban politikai ellenszélben is. A filmben megjelenik például híres nyilatkozata, mikor elutasítja a Király címet, és helyette a New Orleans-i Fats Dominót nevezi “a rock igazi királyának”. 

Összességében érdemes megnézni az Elvist, elsősorban mert rég láttunk már Luhrmann-filmet, és hiányzott a stílusa, másodsorban, mert emlékezetes alakítást nyújtz a két főszereplő (ezt emelték ki a Presley-család ma élő tagjai is a film dicséretekor), harmadrészt pedig, mert egyszerűen jó Elvis zenéjét hallgatni, ha nem is ilyen töménységben. Minőségileg azonban sajnos nem lóg ki jelentősen fölfelé az utóbbi időben látott zenész életrajzok sorából.