Karalyos Gábor

filmhu: Elsőre vettek föl a főiskolára; a színészi pályára készültél?

Karalyos Gábor: Nem. Tizennégy évesen kerültem el otthonról Bonyhádról Kaposvárra, kollégistának. Az Iparművészeti Szakközépiskolában tanultam, keramikus-szakon. Másodév táján rájöttem, inkább a jelmeztervezés érdekel, így átjárogattam a lányokhoz, megtanultam szabni-varrni. Ebben az iskolában – amely már túl volt a „fénykorán” – elitképzés folyt, sokakat vettek föl innen az Iparra, ráhajtottam erre. Színházzal Kaposvárott találkoztam először. A bérletem az első sor közepére szólt. Az az évad, amikor az első sor közepén ültem, gyönyörű volt. Ebben közrejátszik – akkora gáz! -, hogy iszonyú rosszul látok messzire. Nem ismerek föl színészeket, ha nincs nálam a szemüvegem. 

Harmadévesen lettem a Déryné Vándorszíntársulat tagja – ma is ők az anyaszínházam. Vezetőnk, Török Tamás indított el a pályán; őt tartom a Mesteremnek, ő az örök kontroll. A társulatból ketten már elvégeztük a főiskolát – Balla Esztert vették föl elsőként -, négyen még „hallgatók”. 

filmhu: A társulatban szánnak időt-energiát felvételi előkészítőre? 

K.G.: Konkrétan nincs ilyen, de rengeteg előadásunk van, és olyan sokszor találkozunk a közönséggel, hogy az így szerzett rutin nagyon sokat segít. A kaposvári társulat a hátországom. Ott van az én helyem. Mindent kipróbálhatok kísérletező jelleggel. Bár mára kinőttük magunkat, a társulat kezd „profivá” válni, mai napig nincs „kisegítő személyzet”.   

A főiskolán a felvételi után kezdődött a baj. Az első két évem azzal telt, hogy folyamatosan ki akartak rúgni. Minden tetszett, minden új volt. Bámultam, mint borjú az újkapura. Iszonyú lelkes voltam. Első félévben nem létezett óra, amire ne mentem volna be. Költészettanon egyedül bólogattam a tanárral szemben. Első félévben, mikor a képembe mondták, hogy nagyon rezeg a léc, rettentően kétségbeestem. Mi többet még? A véremet? Benedek Miklósnak köszönhetem, hogy nem ebrudaltak ki. Azt mondta, lát bennem valamit, a többit meg döntse el az élet.

filmhu: Beszippantott téged az a közeg?

K.G.: Ugye ott az van, hogy az embert szétszedik atomjaira, lerombolják porig. Aztán várod, hogy majd biztosan összeraknak téged, de nem. Otthagynak így. Bár éjjel-nappal együtt dolgozott tizenkét ember, az első négy hónapban nagyon magányosak voltunk. Össze is zavartak minket. Nem tudtuk, mit, mennyit mutassunk magunkból. A főiskola rávezetés erre a szakmára, ami amúgy is gyötrelmes. Ezt nem mindenki bírja elviselni.

filmhu: Ráadásul Te nem a könnyebb ellenállás útját választottad. 

K.G.: A népszerűségnek az a formája, amit ma „sztárságnak” neveznek, számomra kellemetlen. Másrészt: első két évben folyamatosan azt kaptam az arcomba, hogy „nem-nem-nem”, nagyon kínos, amit csinálok, egyáltalán, az egész jelenlétem „civil”. Nagyon naivan mentem én oda. Ezt aztán kiirtották belőlem.

Az első pozitív esemény az életemben a Moszkva tér volt. Hogy egy ember azt gondolta, az ő filmjében játsszam el én a főszerepet – ha ez nem is megnyugvás volt, vagy elégtétel -, mégis azt jelentette, talán van itt nekem keresnivalóm. Ettől fogva – nálam ez a furcsa – egymásból jöttek a dolgok. Kiss Csaba látta a filmet, azt gondolta, legyen ez a fiú az én Hercegem-Hamletem (Hazatérés Dániába – H.K.), azt az előadást látta Deák Kriszta, ő meg azt mondta, legyek a filmje főszereplője.

filmhu:Török Ferit ismerted előtte?

K.G.: Nem. Kitettek egy kézzel írt cetlit a főiskolán, hogy a Horánszky utcában szereplőválogatás van vizsgafilmhez, tizennyolc éves „fejű” embereket várnak, menjünk. A lyukas órákon elnéztünk egy páran az osztályból. Voltak helyzetgyakorlatok, akkor láttam életemben másodszor kamerát. Még aznap találkoztam Balla Eszterrel, mondtam, menjen el ő is. A következő válogatásra már kettőnket hívták vissza. Ott derült ki számukra, hogy mi ismerjük egymást, „egy alomból” vagyunk. Ez nagy előny volt a forgatáson. Nem úgy voltunk ott, hogy „én vagyok én, hát te ki vagy?” 

filmhu: A főiskolai helyzeteden mennyit változtatott ez a szerep, egyáltalán, maga a film?

K.G.: Semmit. Nekem adott magabiztosságot. Nem vártam, hogy a film után kivilágított lépcsősoron kell majd jönni-menni. Mindig volt dolog. A rostavizsgák után tudtam, az Isten nem ment meg attól, hogy erre az egészre diplomát kapjak. Harmadévben ment a kepesztés, könyöklés, ki hová menjen gyakorlatra, ki hova szerződjön. Nekem ehhez nem volt gyomrom. Föltettem a kezem. Mondtam, oda megyek, ahová hívnak. Mert akkor jó az embernek, ha ő kell, ha rá gondol valaki. Így mentem gyakorlatra a Radnótiba, aztán negyedévben Miskolcra. 

Azt gondoltam magamban: ha nem jön össze semmi, átveszem a diplomát, hazamegyek, és építek egy kerámiaműhelyt. Négy évig arra sem volt arra időm, hogy mindez eszembe jusson. Mostanság már nagyon hiányzik. Szoktam egyébként dolgozgatni magamban is, rajzolgatok, festegetek. Amíg a színjátszás „elszáll” – kivéve a film esetében -, addig a festmény vagy a  kerámia megmarad. El lehet tenni, oda lehet adni valakinek. Teljesen más energiákat kell mozgósítani, sok mindent ki lehet magunkból adni. Nem véletlen, hogy annyi színész áll neki – mondjuk - festeni. Ez összefügg. Akkor is csinálnák, ha nem kéne senkinek.

filmhu:Végül is egy évig voltál két színház – a veszprémi és a soproni – tagja. És egy év után „kifutott” alólad mindkettő.

K.G.: Veszprémbe egy produkcióra hívott Kiss Csaba, tulajdonképpen vendég voltam, de – a mai napig nem értem, miért – leszerződtem társulati tagnak. Azoknak a számát gyarapítom, akikre Kolti Helga nem tartott igényt a továbbiakban. Valló Péter hívott Sopronba, elmondta, milyen szerepeket adna nekem. Úgy érzem, nagyon erős társulat jött ott össze, erős évadot csináltunk, ennek aztán véget vetettek. Ennyi.
 
filmhu: Petya a Moszkva térben nem szenved attól, hogy szétfeszítené a tettvágy…

K.G.: … hát nem egy „aktív” ember. Sodródó. 

filmhu: Deák Krisztina filmjében Pali is meglehetősen ellentmondásos karakter.  Mindenekelőtt: úgy tűnik, hogy irányítják.  Ez a „sodródás” mennyire önazonos Veled?

K.G.: Lehet bennem valami, ami ezt sugallja, bár nagyjából tudom, hogy mit szeretnék. Van fogalmam arról, mi lesz a következő lépés. Olyan furcsa, amikor az ember magáról beszél… Az van, amit mondtam neked. Nagyon sok esetben fölteszem a kezem. Hogy történjék a dolog akkor és úgy, ahogyan, amikor meg kell történnie. 


filmhu: Szocio-regénynek, vagy kvázi-kriminek olvastad Novák Tünde munkáját? Egyáltalán: hogyan viszonyulsz a „bűn”-höz? 

K.G.: Két ember kapcsolata fontos nekem. És ez a kapcsolat a bűn következménye. Nem kell feltétlenül rokonszenveznem azzal, akit eljátszom, de meg kell őt értenem. Itt két ember megragadott egy alkalmat, és ez a tett húzta magával a többit. Ez a tett kapcsolatban áll a személyiségükkel, amely legalább olyan fontos, mint a szociális háttér. Ezek csapdák.

filmhu: Kimondtál itt egy fontos dolgot, amiből az következik, hogy ódzkodva neveznéd e két ember kapcsolatát szerelemnek. 

K.G.: Ez „összenövés”. Két ember véghez visz valamit, és ettől fogva csak egymásnak léteznek. Intenzíven együtt lenni valakivel öt éven keresztül – kizárva a külvilágot – más-állapot. Olyan, mint egy lakatlan sziget. Hívhatjuk ezt szerelemnek is, de inkább egymásra utaltság. 

filmhu: A férfi, akit játszol, véget vetett az életének a börtönben, mielőtt vallott volna.  

K.G.: Akkor értettem meg mindezt, a döntés motivációját, amikor egy napot a börtönben forgattam. Ugyanabban a börtönben, ugyanabban a cellában voltam, mint Fekete László, ugyanazok az őrök vettek körül, akik őt. 

Azt mondják, a miskolci börtön nem a legriasztóbb. Nem bírnám ott tovább élve két hétnél. Ez nem az a hely, ahonnan „könnyű” két lábbal kijönni. Amikor rám tették a bilincset, elmondhatatlan kiszolgáltatottságot éreztem. Az öngyilkosságot a filmben nem látjuk. Hírként jön. Lili szemszögéből nézzük az eseményeket. Novák Tündével a halálhírt közölték, pár hónap múlva kivitték a temetőbe, látott egy betonsírt, rajta a férfi neve. Ez – így – fölfoghatatlan. A következménye az örök bizonytalanság.

filmhu: A halál így földolgozhatatlan?

K.G.: Igen.  Mi az, amikor azt mondják neked egy emberről: most már nincs? Mutassák meg, hadd lássam, akkor tudom.

filmhu: Lilit „amatőr” szereplő, a tizenhét és fél éves Ráczkevy Ildikó játssza. 

K.G.: Számomra nincsen „amatőr”, vagy „profi”. Nekem olyasmiről van papírom, ami nem tanítható. A színészet – elnagyolva: hogyan kell vidámnak, szomorúnak lenni - nem tanfolyam. Még akkor sem, ha a technikát el kell sajátítani. Ha van az emberben érzékenység bizonyos dolgokra, akkor az automatikusan jön, és onnantól irányítható, mondjuk, jó időben, jó helyen adott instrukciókkal.

filmhu: Magyarán – különösen a film esetében - a személyiség a meghatározó. Hogyan érzed: Ildikót mi „predesztinálta” leginkább erre a szerepre?  

K.G.: A szeretetéhsége, a ragaszkodása, és az erre irányuló vágy, hajlam. 

filmhu: Túl fiatal vagy ehhez a kérdéshez, mégis: a Te életedben volt, van ilyen elemi erejű ragaszkodás?

K.G.: Volt, van, lesz. A fiatalság…,  nem tudom. Benedek Miklós első év végén azt mondta - érdekes mosoly volt az arcán - hogy énnekem van ez a naposcsibe kinézetem (ez a nagyon kölyök képű, testű, járású, mozgású „valaki”), ugyanakkor a személyiségemből egy százéves, kiélt ember sugárzik. Ami nyilván jön valahonnan. Mit tudom én: gyerekkor, psziché. Én is érzem, jóval előrébb tart a belső világom, mint ahogyan fejlődöm. Lehet, hogy pont ez az, amiért én ezt csinálom. 

filmhu: „Nehéz” gyerekkorod volt?

K.G.: Nem; nagyon jó. Rettentő éles képeim vannak, egészen kiskoromból. Anyuval beszélgettünk erről többször. Egy ideig azt mondta, véletlen dolgok ezek, de emlékszem arra, hogy fekszem a kiságyban, látom magam előtt a lyukat, amin kinézek, és hogy fölém hajol anyukám. Meg tudom mondani, milyen pulóver volt rajtam, milyen babaszappan… (Egyébként van egy ismerősöm, aki pontosan emlékszik a születésére.) Azt is tudom, hogy egy-két évesen már töprengtem a dolgokon. Anyukám leültetett a konyhakőre egy párnára, régi újsággal, ollóval, el voltam órákig. Nagyon szerettem unatkozni. Gyereknek is öreg voltam. Mindig anyukám barátai, barátnői voltak az én barátaim is. Talán köze volt mindehhez, hogy apám nyolchónapos koromban elhagyott minket. 

filmhu: Erre céloztam…

K.G.: Ilyenek vannak, persze. Kétévesen jött egy másik ember, a tesóm apja. Azóta ő sincsen. Bizonyára anyukámnak van ilyen különleges kisugárzása… Szokták kérdezni, milyen apa nélkül fölnőni. Fogalmam nincs, mert nem tudom, milyen apával. 

filmhu: Érzed az apa-hiányt?

K.G.: Bizonyára van valami, ami ebben nyilvánul meg. Nem tudom, milyen hiányom van, mert nekem ez a „normális” állapot. Nekem ez így kerek. 

filmhu: Van fontos filmed?

K.G.: El lehet vinni a málnásba. Annyira meg lehet fogni képekkel, hangokkal, hogy lehet az akár „rossz” is, leköt. Volt két tanárom, akik máig meghatározóak számomra: az általános iskolai irodalomtanárom – édes, fiatal nő -, és a rajztanárnőm. Lényegében „miatta” hajtottam rá az Iparművészetire. 

Nagyon sokáig nem hagytam ott előadást, vagy filmet. Aztán rájöttem, ha jót akarok magamnak, nem árt, ha távozom, mikor valami már fizikailag fáj. Van „kedvenc” filmem: a Táncos a sötétben. Láttam vagy hatszor. Björk zenéjét is nagyon szeretem hallgatni, bár ezt a környezetem nehezen tolerálja. Gyönyörű az a film: ahogyan megmutatják, hogy valaki „világtalan”, és olyan világot lát, amilyet ő akar. Mondják, hogy érzelmi zsarolás van benne, de nem érdekel, mert jó nézni. Nagyon szeretem a Barakát is, mert érzi az ember, ki ő, mekkora, mennyi a világban, milyen nagy, vagy milyen kevés.

Most, hogy szóba került a két tanárnő, bár szégyellem, bevallom „nyilvánosan”: azért választottam nyolcadik év végén az Iparművészeti Szakközépiskolát, mert amikor bekerültem a rajz-szakkörbe hatodikos koromban, akkor vették föl Máté Krisztát a szakközépiskolába. Amikor meg az Iparra készültem, vadul – és közben bekerültem a Déryné társulatába - akkor felvételizett Balla Eszter a Színművészetire, korkedvezménnyel. A főiskolára miatta jelentkeztem. Teljesen elvarázsolt, ahogyan ezt ők csinálták. 

filmhu: Hogy’ is vagy a „sodródással”? 

K.G.: Igaz. Mégsem gondolom azt, hogy annyira béna lennék. Bár lehet, hogy ez csak egy ideje van így. Tényleg van ebben a sodródásban valami…, igen.