Kevin Macdonald: Angolabbá vált az angoloknál, csodálom Emeric Pressburgert és a teljesítményét

Már csak meglehetősen idős korában ismertem őt, a játékosság nem igazán volt rá jellemző, viszont nagyon szeretett mesélni és rámutatni az emberi viselkedés furcsaságaira, ezt nagyon viccesnek találtuk. Érdekelte a hétköznapi élet szürrealizmusa, a hétköznapokban rejlő különlegesség. Amikor a könyvemet írtam róla, azt mondták nekem, hogy ez egy tipikus magyar tulajdonság, és hogy kifejezetten jellemző volt a magyar színházművészetre a 20. század első felében. Nem tudom, hogy ez igaz-e vagy sem.

Azt hiszem, ez egy magyar sajátosság, hogy nagy élvezettel mutatott rá a személyiségek egyedi mivoltára. Nagyon fejlett volt az abszurditás iránti érzéke, egyúttal könnyen ébredt benne szimpátia bárki iránt. Ez is egy olyan tulajdonsága volt, amely mindegyik filmjét és könyvét jellemezte. Gyakran megtalálta a módját annak, hogy együtt érezzen a történetben szereplő rossz emberekkel, akik általában a gonoszok vagy az ellenségek lennének. Értelemszerűen a második világháború idején sok német szereplőt írt a filmekbe, de azok nagyon emberiek voltak. Nem voltak mind rosszak, sok pozitív tulajdonságot is hordoztak magukban.

A Blimp ezredes élete és halála című filmjében, amely bár azért készült, hogy támogassa a brit háborús erőfeszítéseket, az Anton Walbrook által alakított német talán a leghősiesebb és legszimpatikusabb szereplő. Meglehetősen ritka tulajdonság, hogy még azokhoz az emberekhez is empatikusan tudott viszonyulni, akik az ő vagy a lakóhelyének az ellenségei voltak. Képtelen volt sztereotipizálni az embereket.

Michael Powell és Emeric Pressburger

Amellett, hogy jó németnek írta meg, Anton Walbrook karakterébe önmagát is belerakta Emeric Pressburger.

Igen, a menekültlét tapasztalatát írta bele. Nagyon sajátos 20. századi élete volt Emericnek. Magyarországon született, de a történelem és a politika hullámai egy másik országba, Romániába vetették. Később élt Csehországban, Németországban, Franciaországban, végül Angliában telepedett le, szóval tudja, milyen érzés külföldinek lenni. Alkalma nyílt megfigyelni különböző kultúrák szokásait és gondolkodásmódját, a kívülállók nézőpontjából szemlélte a világot, és ez döntő tényező abban, hogy jó író vált belőle.

Élete talán legironikusabb mozzanata az volt, hogy egy Angliával hadban álló ország szülötteként írta a Blimp ezredest, amelyet gyakran a legnagyszerűbb brit filmnek neveznek.

Igen, ez kimondottan ironikus. Végre újra kiadták a második regényét. Két kiadott regénye van, az elsőnek az a címe, hogy Killing a Mouse on Sunday (Megölni egy egeret vasárnap – a szerk.). Ez mennyire furcsa cím. A hatvanas évek elején Gregory Peck főszereplésével Fred Zinnemann filmet forgatott belőle. Nem egy túl jó film, vannak érdekes részei, de túlságosan kommersz lett. És aztán megírta a második könyvét, a The Glass Pearlst, amely lenyűgöző olvasmány.

A sajtó alig vett róla tudomást, csak néhány kritika született róla, a fogadtatás olyan rossz volt, hogy Emeric soha többé nem akart írni. Egy menekülő náciról szólt, aki azt várja, hogy ne kelljen többé bújdosnia, és ismét normális élete lehessen. Együtt él azoknak a zsidó embereknek az emlékével, akiket megkínzott a koncentrációs táborban. Josef Mengeléhez hasonlít.

Figyelemre méltó teljesítmény volt tőle, hiszen a háború után 20 évvel jelent meg, egy korai Holocaust-regény volt, és akkoriban még nem sok regény íródott ebben a témában. Ráadásul a főszereplőt nagyon is emberinek mutatta be, hiába volt gyilkos, aki más emberi lényeken kísérletezett.

Örömteli fordulat, hogy végre ismét megjelent, méghozzá egy neves kiadó, a Faber and Faber gondozásában és rengeteg méltató kritikát kapott, kisebbfajta mesterműként értékelik újra. Pont tegnap kaptam e-mailt Toby Jonestól – ő egy nagyon jó angol színész –, amiben beszámolt arról, hogy elolvasta a könyvet és csodálatosnak tartja. Ez azért is érdekes, mert hasonló utat járták be a Powell-Pressburger filmek is. A megjelenésük idején ugyan népszerűek voltak, de aztán a következő 20-30 évben elfelejtődtek. Senkit nem érdekeltek, senki nem szerette őket. Nem voltak részei a mainstream brit filmtörténetnek.

Csak a ’80-as években figyeltek fel rájuk az emberek, újból felfedezték és újraértékelték őket. Lenyűgöző látni, hogy ugyanez megtörtént a könyvével is. Azt érzem, hogy bizonyos értelemben megelőzte a korát. Olyan dolgokat csinált, amikhez további 20-30, akár 40 év kellett, hogy az emberek megértsék és megfelelően értékeljék.

Talán te is olvastad, a Sight & Sound publikálta a világ legjobb filmjeinek százas listáját, és a Powell-Pressburger filmek közül a Piros cipellők és a Diadalmas szerelem került fel rá.

Amikor legutóbb megjelent ez a lista, a Blimp ezredes is rajra volt, érdekes módon most lekerült. Ez nagy veszteség. Talán azért, mert a háborúról szól. Nem tudom.

A háború most nem divatos téma?

Talán erről lehet szó. Szerintem sok ember félreérti, és konzervatív filmnek tartja, pedig valójában nem az. Művészi szempontból kifejezetten merész. Egyetlen színésznő három különböző szerepet játszik, és két férfi életét követhetjük évtizedeken keresztül. Az ellenségek barátokká válnak, ez egy nagyon gyönyörű és bátor történet. Az viszont, hogy birodalomról és háborúzó emberekről szól, szerintem kevésbé rezonál a jelenkori világban. Biztos vagyok benne, hogy a következő listán vagy az utána következőn ismét szerepelni fog.

A személyes listádon melyik Powell-Pressburger film van legelöl?

A Blimp ezredes élete és halálát tenném az első helyre, és részben személyes okokból, mivel ez tükrözi leginkább Emeric életét. Képes vagyok meglátni őt ebben a filmben. Továbbá bámulatos írói teljesítmény, és bámulatos módon áll hozzá a propaganda készítéséhez. Egyáltalán nem az van benne, amit egy háborús propagandafilmtől várunk. Számos rétege van, szellemes, humoros, vagyis kifejezetten szórakoztató is.

Blimp ezredes élete és halála

A Blimp az első, aztán a Vágyak szigetét is szeretem, részben azért mert skót vagyok, és ez egy skót film. Ez az egyetlen romantikus komédia tőlük, amelynek a forgatókönyve és a koncepciója is gyönyörű. A Canterbury meséket is szeretem, nagyon emberi film ez is, a hétköznapi élet apró csodáiról szól, és nem kell vallásosnak lenned ahhoz, hogy higgyél ezekben a csodákban. A vidék és a hagyományok méltatása is benne van a filmben. Érdekes kettősség, hogy Powell és Pressburger alkotásai kifejezetten modernek, és mégis jellemző rájuk a hagyománytisztelet. Úgy gondolom, ez Emeric gyerekkorából fakad, aki a magyar vidéken nőtt fel, az apja földbirtokokon dolgozott intézőként. Átfogó tudása volt a vidéki életről, a mezőgazdasági munkákról, és ez több filmjéből is kiérezhető, de legtisztábban a Canterbury mesékben jelenik meg.

Beszéljünk a Vágyak szigetéről, mivel nagyon izgalmasnak tartom, hogy egy emigráns magyar a skótok jellemvonásairól írt filmet. Szerinted Pressburger rátapintott a skót identitás pár jellemzőjére?

Szerintem igen, de azt nem tudom, hogyan volt képes erre, ugyanis tudtommal nem sok időt töltött Skóciában. Néhány alkalommal utazott el oda. Tudni kell, hogy a háború idején ellenséges idegenként volt besorolva, bárhová is utazott, engedélyt kellett kérnie, rendszeres időközönként jelentkeznie kellett a rendőrségnél. Ebben az időszakban hontalan volt, a magyar állampolgárságát elvesztette, és korábban Németországban élt, ami gyanússá tette. Amikor Skóciába ment, minden egyes nap jelentkeznie kellett a rendőrségen és egy meghatározott időpontig vissza kellett térnie a hotelbe.

Nyilvánvalóan megragadott valamit a központtól messze élő, vidéki emberek általános gondolkodásmódjából. Ismét csak azzal tudom ezt magyarázni, hogy nem egy nagyvárosban nőtt fel kifinomult emberek társaságában, hanem kis magyarországi településeken vidéki emberek között. Akik sokszor ugyann nem iskolázottak, de megvan a maguk bölcsessége és értékrendje, és ezt Emeric beépítette a Vágyak szigetébe. Megragadta a helyi beszédmódot, és más felszínes dolgokat, amik skóttá teszik a szereplőket, de szerintem ez egy univerzális történet, ami akár a Duna-deltában is játszódhatna, ott próbálnának meg a szereplők eljutni egy szigetre.

Szóval szerinted túlzás, ha egy külföldi ebből a filmből próbálja megérteni a skót identitást? A film egy misztikus és romantikus képet fest Skóciáról.

Amellett hogy romanticizál, a hetven-nyolcvan évvel ezelőtti, bizonyos értelemben még mindig feudális rendszer köszön vissza belőle: az arisztokrácia birtokolja a földet, még akkor is, ha szegények, és alattuk él a parasztság. Bizonyos fokig ez a mai napig jellemző Skóciára, de nem hiszem, hogy rá lehetne mondani a film lényegi részeiből bármelyikre, hogy az kizárólag skót.

Vágyak szigete

Egy mozzanat azért eszembe jutott, ami kifejezetten skót. Joan Webster, a főszereplő megpróbál öt fontos bankjeggyel fizetni, és nem tudnak visszaadni belőle. Egyszerűen túl nagy címlet volt akkoriban, mintha ma próbálnál 100 fontossal fizetni. Joan megjegyzi, hogy a helyieknek ezek szerint nincs sok pénzük, erre a skót főszereplő azt válaszolja, hogy ők más értelemben gazdagok. Ez akár egy hollywoodi filmben is szerepelhetne, de a jólét ilyen típusú felfogása nagyon is skót. Skócia hosszú ideje már egy szocialista irányultságú ország, ahol az emberek büszkék arra, hogy nem minden a pénzről szól, a közösség fontosabb. Hogy ez így fog-e maradni, azt nem tudom.

Skóciát szocialistának nevezted, Emeric Pressburger melyik ideológiával tudott a leginkább azonosulni?

Konzervatív volt. Tudtommal mindig a konzervatív pártra szavazott, részben azért, mert rajongott Winston Churchillért. Rá szavazott, még úgy is, hogy Churchillt idegesítette a Blimp ezredes. Emeric hálás volt, hogy menedéket adott neki, és hogy megnyerte a háborút, a történelem legnagyszerűbb alakjának tartotta őt. Konzervatív volt, de nem úgy, ahogy azt ma Nagy-Britanniában értelmezik. Kulturális konzervativizmusnak nevezném a gondolkodását: megtartani a régi világ legjobb vívmányait, és nem kidobni a társadalmat működtető régi értékeket és magatartásformákat. Megőrzöd azt, ami működik egy társadalomban, és nem változtatsz rajta mindössze a változtatás kedvéért.

Pszichológiailag ez teljesen érthető Emeric esetében, és a filmjeikre is jellemző ez a gondolkodásmód. Hasonlóan gondolkodott Michael Powell is, az biztos, hogy egyikük sem tartozott a politika progresszív térfeléhez. Bár a Blimp ezredesben Deborah Kerr első és harmadik nőalakja is feminista volt, szembe szálltak a férfiak hatalmával, a konzervativizmus egy bizonyos formájával.

Emeric átélt forradalmakat, átélte azt, hogy egyik nap még magyar, aztán már román állampolgár, Németországban elvesztette az állását a zsidó származása miatt. Ilyen tapasztalatokkal a háta mögött természetes, hogy vonzó lesz számára a rend, a tisztesség és a stabilitás. Arra vágyik, hogy a jog érvényesüljön. Ezek az értékek nagyon fontossá válnak egy jelentős konfliktusokkal terhelt bizonytalan időszakban.

Emeric Pressburger és Michael Powell

Ha jól számolom, 20 éves voltál, amikor a nagyapád meghalt. A film gyakori téma volt köztetek?

Nem igazán. Élete utolsó két-három évében szenilis volt. Nagyjából 17 éves koromig tudtam vele rendes beszélgetéseket folytatni. A hetvenes évek végén láttam először jó néhány filmjét. Ahogy korábban mondtam, teljesen elfelejtődtek, és azt hiszem 1978-ban volt az első retrospektív vetítés belőlük a tévében. Az apám vett egy VHS-felvevőt, rögzítettük, aztán megnéztük őket. De ezeknek a filmeknek a nagy része eléggé bonyolult és nem vonzó egy tinédzser számára. Talán a kémfilmek kivételek, a The Spy in Black és a Contraband.

Csak akkor kezdtem el értékelni őket, amikor már egyetemre jártam. Azt hiszem, pont azelőtt történt, hogy meghalt. 19 vagy 20 éves lehettem, amikor a filmklubban levetítették a Blimp ezredes élete és halálát. Teljesen lenyűgözött, és rengeteg mindent felfedeztem benne Emericből. Persze, korábban futólag szóba kerültek köztünk a filmjei, de nem igazán foglalkoztattak a filmek. Ezen a ponton döbbentem rá, milyen nagyszerű dolgokra volt képes. Ez adta a könyv ötletét, ha már az életében nem volt erre alkalmam, az életrajza megírásával fedezzem fel és értsem meg azt az utat, ami elvezette a filmkészítéshez.

A kilencvenes évek elején ellátogattál többek között Miskolcra és Temesvárra, információkat gyűjteni Emeric Pressburger életrajzához. Ez egy izgalmas időszak volt Kelet-közép Európában, átmenet szocializmusból a kapitalizmusba. Jól sejtem, hogy egy nagy kaland volt számodra ez az utazás?

Igen, nagy kaland volt. Nem sok embert ismertem, aki járt ezeken a helyeken, ez különösen Romániára volt igaz. Az újranyitás élményét éltem néhány évvel azután, hogy a vasfüggönyt elbontották. Azzal párhuzamosan, hogy a háború előtti időszakról beszélgettem velük, ezeken a helyeken is újból felfedezték, milyen volt az élet a háború előtt. Újból felfedezték a demokráciát, kapitalizmust, a szólásszabadságot, szóval izgalmas út volt számomra. Különösen Románia ütött szíven, mivel társadalmilag sokkal nagyobb károkat szenvedett a kommunizmus időszakában, mint Magyarország. Úgy éreztem, az emberek súlyos traumákat hordoztak magukban, és sok időre van szükségük, hogy pszichológiailag is továbblépjenek.

Olyan volt, mintha visszautaztam volna az időben, mikor meglátogattam azt a falut, ahol Emeric élt és az apja dolgozott. Semmi nem változott. Emlékszem, egy helyi földműves friss sajttal kínált minket, csodálatos, puha sajtot készítettek. Elmentünk a házába, megettük a sajtot, aztán megkérdezte, hogy kérünk-e vizet. Az egész házban összesen egy pohár volt, arra gondoltam, Istenem, ez a szegénység. Ugyanazok a házak álltak, ugyanazok a családok éltek ott, mint Emeric idejében, a folytonosság elképesztő volt. Igen, ez egy romantikus utazás volt számomra, és lehetőséget adott arra, hogy megértsem az örökségem, a saját múltam.

Kevin Macdonald 2009-ben Miskolcon

Csak a nagyapád volt magyar, ez az örökség fontos része az identitásodnak?

Bizonyos értelemben igen. Azt hiszem azért, mert a testvérem és az én életemben is fontos szerepet játszott, mindketten a filmiparban dolgozunk. Nem anyám nevelt fel minket, elváltak, és apám nevelt fel minket, évente egyszer vagy kétszer találkoztunk Emericcel, amikor gyerekek voltunk. Sokkal közvetlenebb kapcsolatunk volt vele, mivel az anyánk nem volt velünk. Emeric szegényen halt meg, a testvéremmel megörököltük a vagyontárgyait, többek között a kéziratait, naplóit és könyveit. Ezeket végigolvasva is éreztem a kapcsolatot kettőnk közt.

Nagy szomorúságokat okozott neki, hogy soha nem tért vissza Magyarországra. Ahogy sokan mások, idős korában ő is visszavágyott gyerekkora helyszínére, ez egy gyakori vonása az emberi életnek. Élete kései időszakában Ausztriába költözött, ez volt a legközelebb Magyarországhoz, ahová még el tudott menni, és kulturálisan is sok hasonlóság van a közös múlt, az Osztrák-Magyar Monarchia miatt.

Mindig is izgatott a származásom ezen része. Rendkívüli az ő története, négy éve volt mindössze Angliában, amikor írt egy olyan forgatókönyvet, amelyért Oscart kapott. Ez elképesztő teljesítmény. Az angol a negyedik vagy ötödik nyelve volt, és tudott olyan magas szinten írni angolul, hogy sikeres forgatókönyvíró vált belőle. Angolabbá vált az angoloknál. Csodálom őt és a teljesítményét.

Te vagy a bátyád rábukkant olyan megvalósulatlan forgatókönyvére a hagyatékban, amit még manapság is érdemes lenne megfilmesíteni?

Nem igazán. Nagyapánk hátrahagyott néhány tervet, de ezek az élete kései éveiből származnak. Sok nagy művészhez hasonlóan neki is volt egy nagyon termékeny időszaka, ami nála a háborút és a rá következő pár évet jelentette. Szerintem ebben a periódusában mindent megvalósított, amit igazán akart. A későbbi filmjei már sokkal konvencionálisabbak voltak. Már nem hajtotta ugyanaz a vágy, hogy kifejezzen vele a gondolatait. Azt hiszem, van néhány forgatókönyv, de ezek kevésbé érdekesek.

Canterbury mesék

Ez alól kivétel a Gandhiról szóló, 60-as évekbeli filmterve, amit eredetileg David Leannel akart elkészíteni Indiában, és egy regény hosszúságú treatmentet írt hozzá. Illetve írt egy regényt is, amit sohasem fejezett be, és a haláláig dolgozott rajta. The Unholy Passion volt a címe, és érezhetően önéletrajzi ihletésű. Egy zsidó férfiről szól, aki egy kis osztrák faluba költözik, Oberammergaura hasonlít kicsit, ahol a híres passiójátékot tartják. A hátramaradt antiszemitizmusról szól, amivel szembesül. A könyv tele van Pressburgerre jellemző alkotói jegyekkel, ha olvasod, rögtön felismered, hogy ugyanannak az elmének a szüleménye, amelyből a filmek is fakadnak.

Gyanítom, hogy a The Glass Pearlsből fog készülni film vagy színdarab, de a testvérem és én nem veszünk részt vele. Boldog vagyok, hogy újra kiadják a könyvet, mert nagyapámat annak idején nagyon megviselte a rossz kritikai fogadtatás, és most nagy elégtételt adna neki, hogy 60 év után mégis elkezdték értékelni az emberek.

Mit szólnál ahhoz, ha Pressburger életéből készülne film? Az életrajz olvasása közben egy film pergett a szemeim előtt, annyira kalandos és néha tragikus is volt az ő élete. Olyan, mintha Európa 20. századi történelme lenne dióhéjban.

Úgy érzem, hogy az ő élete bizonyos szempontból kifejezi mindazt, amin a kontinens keresztül ment a 20. század első felében. Azt kérdezted az imént, hogy sokat beszélgettünk-e nagyapámmal a filmekről. A filmekről ugyan nem, de rengeteget mesélt azokról, akikkel az élete során összehozta a sors, főleg a fiatalsága idején. Mindig úgy éreztem, mintha mitológiai figurákról beszélne, különleges emberekről, akik különleges dolgokat hajtottak végre. Nagy örömét lelte az emberi furcsaságokban. Sosem emésztette magát a rossz dolgokon, a nehézségeken. Pedig, ha beleolvasol a naplóiba, kiderül, hogy neki is olyan nehézségei voltak, mint a mai menekülteknek. Problémát okozott számára a pénz, az iratok megszerzése. Lét- és financiális bizonytalanság jellemezte életének korai szakaszát, egy olyan országban élt, ahol a rendszer nem tekintette őt a társadalom részének.

Azt mondtad korábban, hogy a film nem tartozott a fő témáitok közé, de abban azért volt szerepe a nagyapjának abban, hogy később filmrendező lettél?

Persze, de nem közvetlenül. Az életrajz miatt nem csak az ő életművét néztem meg, hanem a korszak más filmjeit is, és emiatt elkezdett érdekelni a mozi. A bátyám ezzel szemben már fiatalon, a középiskola után elment dolgozni forgatásokra, asszisztensként. Ennek nem volt köze Emerichez, talán csak annyi, hogyha az ember családjában már volt filmes, akkor ő is úgy érezheti, hogy ez egy érdekes munka.

A közismert anekdota szerint Billy Wilder dolgozószobájában az a felirat lógott, hogy „Lubitsch vajon hogyan csinálná?”? Te meg szoktad kérdezni magadtól filmkészítés közben „Pressburger vajon hogyan csinálná?”

Nem igazán, de vannak olyan mondásai, amik megragadtak a fejemben, mert tudok velük azonosulni. Az egyik, hogy filmet csinálni olyan, mint fészket építeni. Leszerződtethetsz kiváló színészeket, írhatsz jó forgatókönyvet, összeszedhetsz elég pénzt, de ezek csak az ágacskák, amikből a fészek felépül. Abban nem lehetsz biztos, hogy a csoda leszáll és beleköltözik. Csak felkészülhetsz rá és reménykedhetsz benne, hogy megérkezik. Nagyon bölcs gondolatnak tartom, szerintem minden filmes egyetért vele.

Diadalmas szerelem

A Diadalmas szerelemben régi barátok a túlvilágon találkoznak. Ha a jövőben találkoznál a nagyapáddal a túlvilágon, melyik filmedet mutatnád meg neki?

Sokszor eszembe jut, hogy a legtöbb filmemet biztosan utálná. Nincs bennük annyi emberi melegség, mint az övéiben. Sötét hangulatú, naturalisztikus filmjeim vannak. Ő annak ellenére, amiken keresztül ment az élete során, mégis képes volt szeretettel, optimista módon szemlélni az emberiséget. Szóval nincs jó válaszom.

Min dolgozol most?

Több különböző dokumentumfilmet csinálok, jövő tavasszal, vagy nyáron pedig szeretnék belevágni egy nagyjátékfilmbe. Egy kémfilmről van szó, ami javarészt Angliában és egy kicsit Olaszországban játszódik. Törekszem rá, hogy egy ez egy szokásostól eltérő kémfilm legyen.

Hogy érted, hogy a szokásostól eltérő? John le Carré sötétebb hangulatú műveire fog hasonlítani?

Arról fog szólni, mitől lesz valaki jó kém. Arról a jégcsapról, ami a szívük helyén kell legyen ahhoz, hogy igazán értsenek a megtévesztéshez és mások manipulálásához. Inkább egy karakterdráma lesz, mint thriller.

Kevin Macdonald nagyapjáról írt életrajzi kötete, az Emeric Pressburger - The Life and Death of a Screenwriter jövőre jelenik meg itthon a Magyarok Hollywoodban sorozat részeként.

Filmhu podcast #64: 120 éve született Pressburger Imre

1943-ban Oscart nyert, később ennél is nagyobb magasságokba jutott. Michael Powell rendezővel a filmtörténet egyik legjelentősebb alkotópárosa volt az övék, a Diadalmas szerelem és a Piros cipellők bekerült minden idők 100 legnagyszerűbb filmje közé. Mese, valóság és propaganda keveredik elragadó módon műveiben, egyszerre vizsgálja az angol néplélek és a kozmopolita élet sajátosságait, mégis, a történeteinek olykor magyar inspirációja és magyar szerzője van. Emeric Pressburger életéről és művészetéről Muszatics Péter filmtörténész, és a Filmhu két munkatársa, Babos Anna és Varga Dénes beszélgettek.