A The Telegraph című brit lap szerint Jancsó Miklós nemzedékének egyik legsajátosabb magyar rendezője volt, akinek azonnal felismerhető vizuális stílusa széleskörű nemzetközi elismertséget hozott számára a hatvanas és a hetvenes években. A The Guardian szerint kevés olyan rendező van, aki ennyire hasonlítana egy koreográfushoz. „Élet és halál ezen rituális táncaiban a fehérek legyőzik a vöröseket, a vörösek legyőzik a fehéreket. Zsarnokság van mindenütt, a férfiak és a nők, ruhájuktól megfosztva, sebezhetőek és megalázottak (…)”.
A The Hollywood Reporter a legsikeresebb művei közül a Szegénylegényeket és a Csend és kiáltást emelte ki, egyúttal megemlékezett arról, hogy Jancsó a Még kér a néppel 1972-ben Cannes-ban elnyerte a legjobb rendező díját. A német hírügynökség kiemelte, hogy Jancsó Miklós a hatvanas években a magyar újhullám egyik kulcsfigurája volt. „Magyarország egy filmlegendával szegényebb lett” – állapította meg a dpa.
A Le Monde szerint Jancsó Miklós az volt Magyarországnak, aki Skolimowski Lengyelországnak, Forman Csehszlovákiának vagy Bellocchio Olaszországnak. Jancsó filmművészetét a hosszú beállítások jellemezték, amelyek valóságos vizuális koreográfiává tették a filmjeit, valamint az Alföldről készült élőképei, s a tér és az idő között korábban soha nem látott kapcsolatteremtés. Ugyanakkor nem szabad Jancsónál a tartalmat és a formát különválasztani - véli Jacques Mandelbaum filmkritikus. A rendezésére jellemző grandiózus szertartásosság egyszerűen csak a szovjet rendszer pompázatosságának kiforgatása. A történelem iránti vonzódás és a világ stilizálása pedig kortársához, Theo Angelopuloszhoz hasonlóan Jancsó Miklós védjegye.
A Telerama.fr cikke úgy indul, hogy felidézi, amikor bejelentették a szerkesztőségben Jancsó halálhírét. Ki!? – kérdezte mindenki 30 alatt. Ki!? – ámult el mindenki 40 alatt. Hozzáteszi, hogy a hetvenes években egyetlen, e névre egyáltalán méltó filmklub sem hagyta volna ki a Psaume rouge (Még kér a nép) című filmet, amely igazi óda volt Jancsó Miklós sztálinizmusról való meglátásairól.
„Az 1956-os szovjet megszállás másnapján létrejött magyar új hullám (nouvo cinema ungherese) legbefolyásosabb alakja” – így nevezte a La Repubblica Jancsó Miklóst. A többi olasz laphoz hasonlóan a La Repubblica is kiemeli, hogy a rendező a hetvenes években Olaszországban élt és alkotott, ahol például Giovanna Gagliardo forgatókönyvíróval olyan filmeket készített, mint a Roma rivuole Cesare (Róma visszaköveteli Cézárt), vagy a Vizi privati, pubbliche virtú (Magánbűnök, közerkölcsök). Az Il Fatto Quotidiano „Isten veled, Jancsó Mikós, aki megbotránkoztattad és elbűvölted Cannes-t” címmel búcsúzik a rendezőtől. A lap is emlékeztet rá, hogy Jancsó 1968-ban Budapesten megismerkedett Giovanna Gagliardóval, akivel Rómába ment, és akivel 12 évig együtt élt és dolgozott. Ez a cikk is kitér arra, hogy a Magánbűnök, közerkölcsök kicsit felkavaró volt, főleg Staller Ilona, Cicciolina szerepeltetése miatt.
„Meghalt Jancsó, a rendező, aki Martin Scorsese-t is megihlette” – ezzel a címmel emlékezett a La Nueva Espana Jancsó Miklósra. A viszonylag rövid cikk kiemeli, hogy a rendezőt a nemzetközi kritika „elhalmozta díjakkal”, illetve rámutat, hogy Scorsese szerint a Szegénylegények (La ronda de reconocimiento) a világ egyik legjobb filmje. A spanyol mozilap, a Cinemania.es azzal indít, hogy Jancsó Miklós halálhíre hatására a rendező filmes öröksége talán megtalálja végre azt a menedéket a mozikedvelők emlékezetében, amit igazán megérdemel. A lap röviden összegzi a rendező sikereit, majd hozzáteszi, hogy Jancsó sajnos eltűnt a mozikedvelő közéletből, még akkor is, ha egy másik magyar zseni, Tarr Béla elfoglalta a helyét. Később a sikereit elemzi a cikk, így azt, hogy a nemzetközi kritika megadta magát a kommunista Magyarország nagyszabású allegóriáit látva, ami azonban nem kis bajokat okozott neki odahaza.
A mexikói Crónica megemlíti, hogy Jancsó hosszú beállításaiért és szikár kompozícióiért Ingmar Bergman és Michelangelo Antonioni is lelkesedtek. A Los desperados (Szegénylegények) „a szabadság allegorikus portréja az elnyomással szemben”. Úgy vihette el filmjét Cannes-ba, hogy meggyőzte Magyarország kommunista vezetőit, hogy a filmnek semmi köze az 56-os forradalom eltiprásához. A lap beszámol Jancsó váltásáról; ahogy írják, „később a káoszt kezdte el használni elsődleges rendezőelvként a filmjeiben, de kevesebb sikert ért el, mint karrierje korábbi fázisaiban”.
