2004. 06. 08. Stőhr Lóránt
Különös beszámolóval fog találkozni e sorok olvasója, egy olyan írással, amelyben a tudósító egyben az események résztvevője, ezért - hogy ne tűnjön álságosnak a dolog – a szerző időnként az egyes szám első személy használatára kénytelen váltani. A résztvevő és a tudósító efféle összecsúszását maga a szokatlan esemény vonja maga után, amelyben a hagyományos szerepek rövid időre felborultak és a főállású néző egy pillanatra maga vált a megfigyelés és diskurzus tárgyává.
2004. június 3-án a Filmművész Szövetség
Magyar film- magyar kritika címmel rendezett vitát a Rátkai Klubban, melyre a szakma mindkét oldalának képviselői, a filmes szakírók és a filmalkotók egyaránt hivatalosak voltak, ám a művészek - némi csalódást keltve - igen csekély számban jelentek meg a hóhér akasztásának karneváli szertartásán. A tréfát félretéve: bizonyára számosan vannak a magyar filmesek között, akik olvasnak kritikát, urambocsá’ saját filmjeikről is, mi több, megvan a véleményük a kritikával kapcsolatban, mely véleményt szalonképes formában ezen a fórumon nyílt volna alkalom megosztani velünk, kritikusokkal, akik többnyire csak egy-egy sértődött arcból és indulatos kirohanásból alkothatunk fogalmat írásaink fogadtatásáról. Az alkotói oldal távolmaradásának viszont megvolt az a szerencsés következménye, hogy a beszélgetés nem fajult személyeskedésbe, hanem markánsan különböző álláspontokat ütköztető, izgalmas vitává vált.
A sokfelé ágazó vita csomópontjai a magyar filmkritika színvonalának, felkészültségének és radikalitásának, a normativitásnak és értékközpontúságnak, a nyomtatott és online sajtó különbségének, a filmkritika atomizálódásának és a kritikai élet széttagoltságának valamint a „fiatal film” megkülönböztetés értelmének és jogosságának kérdései voltak. Jómagam a vitaindítómban három szempontot vetettem fel. Egyrészt a szűkebb és tágabb környezetből érkező visszajelzéseket hiányoltam, amit elsősorban a kritikusok egymás közti kommunikációja volna hivatott pótolni. A második megjegyzésem arra vonatkozott, hogy a fiatal alkotók filmjeit a hagyományos értékmérőkkel, úgymint a filmben megfogalmazott társadalmi mondanivaló minősége, nem szabad, de nem is igazán lehet jellemezni, eredeti értékszempontok és új kategóriák beemelésére, megfogalmazására van szükség. A harmadik általam felvetett téma a tágabb értelemben vett kritikának, a magyar filmek elméleti és történeti feldolgozásának esetlegessége, szórványossága intézményi és financiális okok miatt, aminek a napi kritikára nézvést is komoly következményei vannak.
Az alkotók részéről Dettre Gábor tartott bevezetőt, amelyben részben a felvetéseimre reagált. Véleménye szerint kevés nívós kritika születik, előre kiszámítható, hogy ki mit fog írni egy adott filmről és milyen témákat vet fel. Hiányoznak a stimuláló hatású szövegek, elmarad az intellektuális izgalom a kritika olvasása nyomán, ezért a filmesek nem olvasnak kritikákat, beérik a puszta információkat szolgáltató cikkekkel. Dettre a színikritikát hozta fel követendő példának, aminek van egy-két olyan igazi, jelentős figurája, akire odafigyelnek, és akit komolyan vesznek a színészek és a rendezők. Dettre másik megjegyzése a fiatal film kérdését érintette. Szerinte káros és igazságtalan ez a mondvacsinált kategória, mert nincsen fiatal nemzedék és nincsen semmi újszerűség a fiatalnak nevezett rendezők filmjeiben. A társadalmiságot viszont igenis számon kell kérni a filmeken és fel kell tenni a kérdést, hogy miért születtek meg bizonyos filmek. A magyar kritika nem teszi fel ezt a kérdést, azt veszi tárgyalandónak, ami van, ahelyett, hogy a súly számonkérésével elősegítené a komoly alkotások kitermelődését. Ehhez kapcsolódik, hogy a történetiség is hiányzik a kritikákból, nem helyeződnek el az új filmek a filmtörténet kontextusában. Szerinte az elitizmust táplálni kell, mert anélkül az elsorvad.
Györffy Miklós csatlakozott Dettre kritikusokat érintő kritikájához. A színikritikusok között valóban akadnak olyanok (MGP, Koltai Tamás), akik nagy tudás birtokában igenis számonkérnek, akiknek van egy színházeszményük és ahhoz mérnek. A normativitást rehabilitálni kell, hiszen minden kritika normához mér. Szerinte is szükség van másféle filmekre is és ezt a kritikának sürgetnie kell. Györffy ezután arról beszélt, hogy a filmtudomány és filmkritika nincs kellően megszervezve. Míg az irodalomtudományban nagy mennyiségű tanulmány születik, és konferenciák során vitatják meg a fontos elméleti kérdéseket, a film területén a két évvel ezelőtti debreceni és a tavalyi szolnoki konferencia ritka kivételeknek számítanak. Végül a nyomtatott és az online forma különbségéről azt mondta, hogy a képernyőn az olvasó nem tud befogadni magvas elemzéseket, ezért az Internet, mind a szerző, mind az olvasó részéről könnyedebb, felületesebb beszédmódot idéz elő.
Létay Vera szerint nem szabad egy-egy filmen és alkotón számonkérni a társadalmiságot és súlyt, de az már felvetésre érdemes probléma, hogy miért nincs nyoma az egész magyar filmgyártásban például a Ken Loach-féle megközelítésnek. Ami a kritika kritikájának kérdését illeti, személyes tapasztalatai alapján kijelentheti, hogy sosem kaptak visszajelzést a filmkritikák, csak régebben a kevesebb fórum miatt nagyobb jelentőséget nyert egy-egy kritikus szava.
Szomjas György azt vetette az újságírók szemére, hogy rendszertelenül és kiszámíthatatlanul, gyakran a bemutató után 3-4 héttel jelenik meg kritika egy filmről a magyar sajtóban, amivel még az a kis támogatás is elveszik, amit a cikk tudna az alkotásnak nyújtani. Szomjas a balesete miatt távolmaradt Janisch Attila – Dettre Gáborhoz csatlakozó - gondolatát tolmácsolta, mely szerint a kritikának a művekre kellene koncentrálnia és nem a generációs problémát kiéleznie. Szomjas azt fűzte hozzá, hogy a magyar film erőssége jelenleg éppen az, hogy minden korosztályban születnek értékes alkotások.
A kritikusok részéről Varga Balázs állt elő Dettréhez hasonlóan kemény véleménnyel a magyar kritikát illetően. Szerinte ugyanis nincs magyar kritika, éppen úgy, ahogy magyar film sincs, amin Varga azt érti, hogy nincs élő kritikai, közeg, hanem súlyos atomizáltságban létezik a szakma. Nincsenek szakmán belüli visszajelzések egymás írásairól, nincsenek szakmai viták a kritikusok közt, aminek szerinte az az oka, hogy nem vagyunk elég következetesek, megúszós, langyos attitűd jellemzi a magyar kritikusokat. Egyetért Dettrével abban, hogy nincsenek igazán szuverén kritikusegyéniségek, míg a színházi, irodalmi kritikában igen, ugyanakkor vitatkozik Dettrével és Györffyvel abban, hogy szükség volna normativitásra és elitizmusra a filmek megítélésében. Tudomásul kell venni, hogy a rendszerváltás utáni tizenöt év alatt megváltozott a társadalmi helyzet, kizárólag fiatalok járnak moziba, akik más fórumokon, többek közt az interneten szerzik be információikat a filmekről, ezért az elitizmusunkkal konfrontálódunk, amikor az új típusú fórumokat támadjuk felszínesnek bélyegezve azokat. El kell fogadnunk, hogy a magyar film a magyar kulturális életben alulértékelt, ahogy a filmszakmában háttérbe szorult a filmtudomány.
Báron György viszont Varga és Dettre véleményével szemben azt hangsúlyozta, hogy szükség van általánosításokra: igenis beszélhetünk magyar filmről, magyar kritikáról és nemzedékekről. Báron szerint nem jogos a színházi példa sem: egyrészt vannak a filmkritikában is mérvadó személyiségek, másrészt a színház a magyar kultúra, művészet evidens részese, szemben a filmmel, amely szórakozásnak minősül, ezért a filmkritika nem kapja meg azt a súlyt, ami a színikritikát megilleti. Ugyanakkor jogosnak tartja a bírálatot, hogy nincs világos mérce a filmkritikában.
Urbán Mária a kritikusok megélhetésének kérdéséhez kapcsolta a színvonaltalanságot és az elmélyült, rendszeres filmes tanulmányok elmaradását. Nincsenek főállású kritikusok a napilapoknál, a legtöbben egyetemi tanításban aprózzák el magukat. Az egyetemi tanárok ugyanakkor nem írnak filmelméleti, filmtörténeti jegyzeteket, így a diákoknak sincs miből készülniük a vizsgákra. A Filmkultúra szerkesztőjeként azt tapasztalja, hogy szinte kizárólag a vidéki és határon túli egyetemek diákjai veszik maguknak a fáradságot, hogy kutatásokat folytassanak egy-egy cikk megírása előtt. Lénárt István, a Filmjus kuratóriumának tagjaként megígérte, hogy megvizsgálja, hogyan támogathatnák szerény kereteikből egy-egy tanulmány, könyv megjelentetését. Kőháti Zsolt szintén a filmes szakirodalom kérdéséhez kapcsolódva elárulta, hogy a magyar film utóbbi három évtizedéről írott könyve vár kiadóra, ami segíthetné a magyar filmkritikát a múlt és jelen közti összefüggések észrevételében, a folytonosság feltárásában.
Mi a magyar kritika most? Rút sybarita váz? Nem, talán túlzás volna ezt állítani, bár ha a vitát össze akarom foglalni, akkor nem sok jót mondhatok magunkról. A magyar filmkritika – mint kiderült - széttagolt, szervezetlen, képtelen az érdekérvényesítésre, nincsenek belső vitái, szuverén személyiségei és világos mércéi, tulajdonképpen ő maga sem létezik, mint olyan. Langyos víz, megúszós közeg, inspiráló gondolatmenetek, sarkos vélemények, heves összecsapások nélkül. Rosszmájúság nélkül, a ténymegállapítás kedvéért teszem hozzá: ezek szerint pont olyan a kritika, akár a magyar film. És a hajó megy tovább…