A tíz, egyenként öt perces kisfilmben bevándorlók szólalnak meg ékes magyarsággal és saját életútjukon keresztül mesélik el, miért Magyarország a választott, így igazi hazájuk, miért vannak itt, mit szeretnek, mi szerethető egyáltalán benne, de azt sem rejtik véka alá, szerintük milyen és ki a magyar. A rendezők és az ötletgazdák még azzal fűszerezték meg a fentieket, hogy minden „külföldit” egy-egy hungarikummal, vagy egy olyan termékkel, amit a közvélemény tipikusan magyarnak vél, kapcsoltak össze.
Nézd meg az egyik kisfilmet!
Hernyák László vajdasági borász a magyar borhoz, Tueanh vietnami közgazdásztanuló a halasi csipkéhez, Zimmner Júlia orosz konduktor a Pető-módszerhez, Yu-Ze Min kínai orvos és műfordító a magyar kávéházakhoz, Tabeira Iván az uruguay-i színész a magyar fürdőkhöz való kötődéséről mesél. Egyszerre megható és groteszk látvány és érzés, hogy nem itt született, idegen anyanyelvű emberek mennyire magukénak érzik az országot, és hogy szívvel, lélekkel kötődnek azokhoz a dolgokhoz, amit mi hungarikumoknak hívunk vagy érzünk.
Az emberi sorsokról készült ötperceseket neves kisjátékfilm- és dokumentumfilm rendezők: Tolnai Szabolcs, Kostil Danila, Kostil Luka, Németh Gábor Péter, Kiss Norbert Ádám, Moskovics Judit és Trost Ádám rendezték. A forgatókönyveket Kormos Gyula Krisztián írta és egyben ő a filmek producere is, a line-producer Wizner Balázs volt.
Kostil Danila a Váci utcában egy űrhajós szkafanderben bukkant Tabeira Ivánra. Ivánt elképzelhetetlen messziről, Uruguayból sodorta hozzánk a kósza szél. Bár odakint nyomdásznak tanult, színész és zenész lett Budapesten. Imádja a magyar kultúrát és a budapesti fürdőket. És hogy hova tartozik? Ide vagy oda? Iván leginkább földönkívülinek- íme a magyarázat a szkafanderre- tehát ide még nem, oda meg már nem tartozónak aposztrofálja magát. „A magyarok szemében mindig külföldi maradok, és bár nem szeretem az elkülönítést, nincs ezzel bajom.”- mondja, magára rántja szkafanderét és feláll saját gyártású házi színpadára a Váci utcába. És vele még egy fontos kérdést: a Ki a magyar?-t is rögtön az elején tisztázzuk: nem attól vagy magyar, hogy nemzeti csíkot rajzolsz az arcodra!
Kostil Luka a szegedi Bartók Kórusban lelt rá Ito Naomira, aki a Kodály-módszer lelkes és elkötelezett híve. „A módszerben az emberség a legfontosabb: mindenkiből játszva hozza ki a benne rejlő természetes zenei elemeket.” – mondja Ito. Ito Naomi 76-ban jött Magyarországra Kodály-módszert tanulni, itt ment férjhez egy magyarhoz, de visszament és zeneiskolát alapított odakint Kodály módszerére alapozva, hogy a fiatalok a saját népzenéjükből kiindulva, arra alapozva a világ összes zenéjét befogadó emberré váljanak. „Ezek a gyerekek a zenével együtt élnek és ez boldoggá teszi őket, a kórusban éneklés is ilyen.” Itt van szép háza, itt boldog Szegeden, a kórusban, és itt is szeretne élni élete végéig.
Nézd meg a másik kisfilmet!
A MetaforumFilm Stúdió nem először kísérel meg toleranciakampányt Magyarországon. 2008-ban a „Magyar vagyok, nem annak születtem!” című kampányukkal road showzták végig az országot. Abban a projektben Magyarországon élő, nem magyar származású embereket mutattak be magyar embereknek élőkönyvtár szerűen, rácáfolva egy csomó tudományos felmérés eredményére és hiedelemre, miszerint a magyar xenofób nemzet volna. Szép és emberi történetek peregnek előttünk, és ami a legfontosabb, hogy mindez politikai felhang nélkül történik. Bár ezek az emberek nem magyarok és nem is cél, hogy azzá váljanak, ide akarnak tartozni, itt akarnak teljes értékű életet élni és több szempontból is ide tették le a voksukat: saját hazájukat hagyták el, mert ide akartak jönni, itt akartak élni. Szomorú és morbid szembesülni a ténnyel, hogy tőlünk tömegével mennek el a fiatalok, ők meg valamiért- nyilván mindenki másért- szeretnek itt lenni. A kedvesen görbe tükör által sokat tanulhatunk önmagunkról is. Mindegyik alkotás egy másik világ, egy teljesen eltérő látásmód, mégis összefűzhetőek egyetlen gyöngysorrá: egy varázslatosan sajátos, kortárs országimázsfilm született, remek zenével és csodálatos képekkel, amik már-már azt is feledtetik, hogy rólunk van szó. Íme, Magyarország 2011.
