Pater Sparrow: Szabadon szeretek filmet csinálni

Filmhu: Elég kiélezett helyzetben beszélgetünk, ami a magyar filmszakmát illeti. Mivel a London Film School-ban tanultál, valamiért azt gondolom, hogy más túlélési stratégiákat ismersz, mint a hazai filmesek többsége...

Pater Sparrow: Soha nem kötöm a saját differenciáimat ahhoz, hogy Angliában tanultam. Biztosan van olyan oldala a gondolkodásomnak, amelyre ez rányomta a bélyegét, de ebben sokkal inkább az a tény játszik szerepet, hogy külföldön éltem. Nem gondolom, hogy abban különbözöm másoktól, hogy külföldi filmes iskolában tanultam. Szoktam is hangoztatni, hogy szerintem a filmezés gyakorlatban tanulható meg, én, ha itthon diplomázom is, valószínűleg máshogy gondolkodnék, mint a magyar filmesek többsége.

 

Filmhu: És nem tanultál semmi olyan kézzelfogható dolgot, aminek gyakorlati hasznát veszed a jelenlegi helyzetben, amikor a filmfinanszírozási rendszer gyakorlatilag megszűnt létezni?

P.S.: Jelenleg két álláspont van: vagy nagyon meg kell ijedni, és félni hogy mi lesz, vagy pedig reménykedve végre fellélegezni. Egyik álláspontot sem tudom képviselni. Én ennél kicsit ontológikusabban gondolkodom, nem számítok akkora változásokra, sajnos. Minél többet változik valami külsőségeiben annál nyilvánvalóbb, hogy ugyanaz maradt. Akárki akármit gondol, én tudom, hogy nekem eddig sem volt könnyű labdába rúgnom és az eddigi rendszer összeomlását követően sem lesz az. Azon vagyok, hogy megtaláljam annak a lehetőségét, hogy a kondícióimhoz mérten valahogy létrehozzak dolgokat. Félelem nincs bennem - lehet, hogy azért nem, mert még soha életemben nem dolgozhattam olyan körülmények között, amelyek az önbecsülésemhez mérten ideálisnak volnának tekinthetők. Persze lehet, hogy ez Kelet-Európai viszonylatban nem is tud megvalósulni. Az sem biztos, hogy az a szemléletmód, amit én szeretnék képviselni, egyáltalán ilyen kondíciók közt képes megvalósulni. Én nehezebb utat járok, de én választottam ezt a kezdetek-kezdetén. Persze ez is felfogható előnyként, nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy a nehezebb utat megválaszthassa, én eldönthettem hogy mit hol tanuljak és azt is hogy hogy. Már öreg vagyok ahhoz, hogy másba kezdjek, a vizualitáshoz van a legtöbb affinitásom és gyakorlatom, úgyhogy ehhez mérten próbálom megtalálni azt, hogy filmközelben maradva hogyan tudok érvényesülni.

Filmhu: És az egyértelmű számodra, hogy Magyarországon történjen mindez?

P.S.: Nem. Viszont rengeteg tehetséges embert vélek felfedezni itthon - olyanokat, akiket az elkallódás veszélye fenyeget, jóval többet, mint például Angliában, egy olyan közegben, ahova eljutottam, illetve ahova bejuthatnék talán, ha most kimennék. Lehet, hogy ez képmutatóan hangzik, de felelősséget szeretnék vállalni abban, hogy ezek az emberek megmutathassák olyan oldalaikat, amelyeket én felfedezek bennük. Rengeteg olyan emberrel találkozom úton-útfélen, akik sokkal jobb sorsra lennének érdemesek - és most nem csak filmesekről beszélek, hanem más művészekről, például zenészekről, képzőművészekről, vagy pusztán agilis és érzékeny fiatalokról. A másik dolog, hogy nyugaton sem könnyebb, bár másfajta nehézségek vannak és nagyobb szórásból lehet bekerülni ide-oda. El kell dönteni, hogy az ember mit milyen áron visz véghez - én például nem szeretnék világhírű filmrendező lenni, nem ez az, ami hajt, hogy minél sikeresebb legyek, a kevesebbért sosem áldoznám fel a többet.

Filmhu: Gondolom, a stáb, akikkel együtt dolgozol, ezekből az általad tehetségesnek tartott emberekből verbuválódik. Engedsz nekik teret?

P.S.: Igen, és egyre inkább. Az elején meg kell érezzük egymást, onnantól tudunk együtt dolgozni, ha elkezdünk egy nyelvet beszélni. Van egy pont, ahol én is akkor járok jól, ha teljhatalmat adok a kollégáimnak. Meg nyilván olyan emberekkel dolgozom együtt, akik azt, amit csinálnak, jobban csinálják, mint hogyha én csinálnám. Például nekem is van valamennyi készségem a fényképezéshez, de nem tudok úgy világítani, mint azok az operatőrök, akikkel együtt dolgozom. Én szabadon szeretek filmet csinálni, mert számomra a szabadság az igazi rend, de ezt a szabadságot nem sajátíthatom ki, indikálnom kell a stábon belül is. Azt szeretem, ha a kreativitást körülöttem semmi nem kényszeríti, mert így válhat csak kötelezővé a legmagasabb fokon való megvalósulása. Én a "rendező erő" vagyok csak. Egyre inkább azt érzem - például, ha zene készül egy projekthez - egy ponton túl sokkal jobban járok, ha rábízom magam a zeneszerzőre, mert utólag általában azt veszem észre, hogy pontosabban találkozik a kép a zenével, ha én ebbe kevesebbet szólok bele. Biztos mindenkinek másképp alakulnak ki ezek a metódusai, én most kezdek rájönni arra, hogy hogyan kell ahhoz kommunikálnom, amit el szeretnék érni. A színészekhez is teljesen máshogy állok szerintem, mint amit ők konvencionáisan elvárnak egy rendezőtől, vagy amit a rendezők elvárnak tőlük. Nekem az egyik oldalon kevesebbre van szükségem belőlük, a másikon viszont többre.

Filmhu: Mi az egyik és mi a másik oldal?

P.S.: Én pragmatikusabban szeretem rendezni a színészeket. Abban hiszek, hogy amikor kiválasztok egy színészt, ott nagyjából el is dőlt az alakításnak az alja és a teteje. Tehát a kiválasztás után - és ezt jó értelemben mondom, én már csak, mint egy iparos tudom őt csavargatni-hangolgatni, de az alapvető konstrukció a kiválasztás pillanatában eldőlt. Kicsit túlzásnak érzem azt, amikor színészek - akár színházban, akár filmen - a végletekig analizálnak egy szerepet és többet beszélnek róla, mint amennyit játsszák. Számomra nincs megfejtés, misztérium van csak, amikor valami működni kezd, az evidens titok. Én napi pár órát akarok próbálni a színészekkel és utána nem akarok ehhez hasonló helyeken ülve analizálni a próba metódusait, mert nekem nincs erre szükségem és szerintem a színésznek sem tesz jót, Egyszerűbben gondolkozom és azt hiszem, hogy annyi talán már van is mögöttem, hogy fel merjem ezt vállalni. Sokáig voltak olyan gátlásaim, amikor profi színészekkel összekerültem, hogy ezt a hozzáállásomat helyénvaló-e eléjük tárni, de aztán rájöttem, hogy mindenkinél úgy járok el legjobban, ha őszinte vagyok és talán nekik is az az izgalmas egy rendezőben, ha más megközelítéssel történnek meg a dolgok.

Úgy gondolom, hogy van a színésznek is feladata, és ez nem annyi, hogy odajön és az instrukcióim alapján megpróbálja megcsinálni a jelenetet. Ha ő nem helyezi bele saját magát, nem tud belekapaszkodni a figurában a saját titkaival, érzéseivel, akkor én bármit beszélhetek. Szerintem egy rendező olyan, mint egy karmester. Nekem a végtermékre kell koncentrálnom, és ahhoz képest lökdösni a történéseket a felé, amit szeretnék. A színész a saját szólamáért éppúgy felelős, a hamis hangokat pedig leginkább a vágásnál szeretem eltüntetni. Ahány színész, nekem annyi féle hangnemben kell megszólalnom, és van, akinél az a jó, ha nem szólalok meg, van, akinek folyamatosan mondani kell a dolgokat. A filmben ráadásul - a színházzal ellentétben - sosem egyszeri a pillanat, több snittből kell kiválogatni a jeleneten belüli alakításhoz valókat. Minden színésznek van egy legjobb és egy legrosszabb snittje is, kell legyen, az én feladatom helyesen rangsorolni. Vagy biztosan vannak olyan színészek, akik másnál nagyon jól működnek, de én nem találom hozzájuk a kulcsot, de már megfigyeltem, hogy milyen színészek azok, akikkel kényelmes nekem, és kik azok, akikkel nem.

Filmhu: Nyilatkoztad egyszer az indexen, hogy a film szerinted közelebb áll a festészethez, mint az irodalomhoz. Felmerült bennem az a kérdés, hogy egy ilyen elméletre támaszkodva, tehát a narratívát háttérbe szorítva fenn lehet-e tartani a hatást másfél órán keresztül? Mert, míg a játékfilmed esetében nálam ez nem sikerült, az általad rendezett videoklipnek abszolút a hatása alá kerültem. Nem lehet, hogy a rövid forma kedvez ennek az attitűdnek?

P.S.: Nem tudom, ki mondta azt, hogy fenntartom magamnak a jogot, hogy megváltoztassam a véleményemet... ugyanakkor nem mindig mindent úgy írnak le, ahogy én azt kimondom. Azt hangsúlyozom, hogy a narratívától bárhogy el lehet szakadni, de csak ha a kísérletezésben fejlődés van. Abban hiszek, hogy a vizuális kommunikáció tágítható. Amivel én próbálkozom, az egy még fel nem térképezett terület felé visz, egy kitaposatlanabb ösvényen, és ez nem feltétlenül a narráció tagadása vagy kiírtása, egész egyszerűen a film attribútumával való kommunikáció. Fura, mert egy videoklip esetében senki sem kéri rajtam számon a sztorit, ott elfogadja bármennyire is absztrakt, ha összekapaszkodik a zenével, jók a képek és elgondolkodtatják, akkor működik. A filmnél viszont, valami miatt - és szerintem csak amiatt, mert ehhez vagyunk hozzászoktatva – már nem ilyen egyszerű. Legyen egy nagyjátékfilm bármennyire absztrakt, ha a végén felébred a főhős, akkor sokkal inkább elfogadja a néző, mint hogyha nincs az álom-szerűségre magyarázat. Ez engem egész egyszerűen fáraszt, én azt hiszem, hogy a mozgóképnek az is fontos feladata, hogy a látás színvonalát emelje, hogy az emberek vizuális kommunikációja folyamatosan magasabb igazságokhoz legyen szoktatva. A kép egy nagyon furcsa dolog, az valami megcáfolhatatlan, azzal nem lehet vitatkozni. És ami a festészetben teljesen legitim, az a filmben még egyáltalán nem, holott ebből nőtte ki magát. Egyszerűen csak a teóriám más azzal kapcsolatban, hogy mi az alkotás, mi a film, illetve miben rejlik a mozi varázsa, mint ami perpillanat a világban elfogadott. Ez tud provokálni embereket, ha azt akarják kihallani belőle, de én ugyanúgy narratív filmeket fogyasztok és ugyanúgy szeretem az amerikai iskola szabályai szerint felépített filmeket. Tehát nem állítom azt, hogy meg kellene szűnjön a történetmesélés a filmben, viszont mindenképp azt gondolom, hogy kell valakiknek - például nekem - másféle módokon is megpróbálni filmeket csinálni, és ennek van létjogosultsága. Hogy van egy tartomány, ami tágítható, sőt, ez gyakorlatilag még gyerekcipőben jár. És azt gondolom, hogy ennek az álláspontomnak nyertem már valamennyi legitimitást, az első nagyjátékfilmem ennek egyfajta kinyilatkoztatása volt. Nem feltétlenül gondolom azt, hogy minden filmemnek így kell majd kommunikálnia, vagy ezt a formát fogom keresni a következő filmemben, de muszáj volt elsőre egy ilyen filmet csinálnom, mert ezt a szabadságot, ezt a játékteret ki akartam magamnak harcolni. Bizonyos értelemben egy következő film - ha össze tudom hozni - valószínűleg más értelmet nyer majd azáltal, hogy az első filmem innen indult. Könnyebb is lehet, meg nehezebb is. Ez egy dekrétum volt, egy ars poetica részemről. Azzal a nagyjátékfilm-tervvel, amit most fejlesztek, egy nagyobb közönségréteget szeretnék megszólítani, éppen ezért van benne egy konzekvensen végigvitt történet. Amikor az ember az első filmjét csinálja, még nem tudja, hogy hogyan áll össze egy nagyfilm. Biztos, hogy az elsőfilm nyomai rajta vannak az 1-en, ami szerintem nem baj. Egyáltalán nem tagadom meg azt, amit akkor gondoltam, ugyanazt gondolom most is, csak azóta csomó minden mást is gondolok még. Annak a hibái valószínűleg egy következő projektben tudnak letisztulni, felülíródni. És aztán annak is lesznek hibái, amik meg egy következő filmre várnak majd. Valahogy így látom.

Filmhu: Ez azt jelenti, hogy a következő filmed a klasszikus dramaturgiai szabályok alapján épül majd fel?

P.S.: Igen, persze abba is bele lehet majd kötni, abban is lesz némi provokáció, de ezúttal pont a történetben leledzik majd, annak lesz rendhagyó dramaturgiai íve. Mindig is az érdekelt, hogy ezeket a formákat megtörjem, azt látom, hogy meg lehet őket törni, és sajnos azt nem tudom egyelőre beismerni - bármennyire is ennek áll a világ - , hogy egy film csak akkor tud működni, ha egy történetet mesél el. Szerintem nem. Szerintem nem a történet a kulcs. Ugyanakkor egyre kevésbé szeretem ezt verbalizálni, mert ez folyamatosan változik bennem, így nem tudom pontosan megfogalmazni azt, ahogyan erről gondolkodom, csak csinálni, az pedig mindig más eredményeket szül. Én azt szeretem, ha személyre szóló egy film, akkor is, ha nézem és akkor is, ha csinálom. Ha ahhoz képest kommunikál valami, hogy ki az, aki csinálta és ki az, aki nézi. Más az, ami tömegeknek szól és tömegekkel kommunikál. Én ennél sokkal individuálisabban gondolkodom, személyre szabott dolgokat szeretek létrehozni, legyen szó akár egy videoklipről vagy sorozatról. Engem ugyanis egyáltalán nem zavar, ha megosztja a közönséget az, amit csinálok, majdhogynem megnyugtat. Az egész személyiségem ilyen, vagy nagyon utálnak vagy nagyon szeretnek, ebben élek gyerekkorom óta és ezt tudomásul vettem.

Filmhu: Te rendezted a Bin-jip zenekar Enter című számához készült klipet. Hogy talált meg ez a feladat?

P.S.: Két éve készült el Mátyássy Áron Utolsó idők című filmje, amiben Harcsa Veronika és Márkos Berci csinálta a zenét. Mielőtt kijött volna a film, volt egy filmkoncert a MÜPÁ-ban, amit én rendeztem. Ott találkoztam először Veronikával, és lenyűgözött az, ahogyan művészként funkcionál - egymásra találtunk és gondolkodtunk valami folytatásban. Amikor ezt a zenekart megcsinálta, már szó volt arról, hogy kell majd egy videoklip, és lassan összeállt a konstrukció. Régi tervem volt, hogy képi referenciákból szeretnék összerakni valamit, mindig is érdekelt a montázs-alapú animációs technika. Végül fél év alatt készült el a klip, nagyon nagy nehézségek árán. Időben is elcsúsztunk és a koncepcióban sem tudtunk mindent megvalósítani, amit szerettem volna. Kicsit túlvállaltuk magunkat, de nagyon nagy kő esett le a szívünkről azáltal, hogy végül elkészült, pláne, hogy működik és szereti is a közönség. Végig egy hajszálon függött, hogy be tudjuk-e fejezni, de nagyon örülök, hogy sikerült. Legközelebb kétszer is meggondolom, hogy mekkora fába vágom a fejszémet.

Bin-Jip: Enter from endandend on Vimeo.

Filmhu: Mesélnél kicsit a technikai hátteréről?

P.S.: A legbonyolultabb része az volt, hogy összeszedjünk olyan referenciákat, amelyek nem jogdíjasak. Nekem is van egy elég nagy vizuális archívumom, de netről szedtünk le a képek nagy részét. 3D-s technikával készült a klip, igazából azt szerettem volna, hogy pop-up könyv érzete legyen, mint kiskorunkban ezek a többrétegű mesekönyvek. Az élőképet green boxban vettük fel, a többit már utómunkában raktuk össze, de ezt bemozgatni iszonyatosan hosszú idő, amit az ember nem érez mindaddig, amíg el nem kezdi. Egy szobát összerakni hónapokba telik és utána még mindig ezer ötleted lenne, hogy mi történhet meg, de ezt folyamatosan redukálni kellett, kompromisszumokat kellett kötni ahhoz, hogy elkészüljön a klip. Két-három ember folyamatosan dolgozott az animáción, az oroszlánrész az övék volt, nagyon sokat köszönhetek nekik.

Filmhu: Büdzsében nagyobb szabadságot jelent egy klip, mint egy kisfilm?

P.S.: Nem, itthon ez nem jellemző, ez egy rendhagyó dolog volt és a zenekar saját zsebből finanszírozta ezt a klipet. Ők úgy gondolkodnak, hogy inkább legyen egy klipjük, de az legyen olyan. Ez a büdzsé legalább a háromszorosa-négyszerese volt egy átlag magyar klipnek. Párszázezer forintból készülnek a klipek, és ilyenkor két opció van: vagy vállalhatatlant csinál az ember, és akkor van gázsija, vagy ingyen csinálja, és akkor talán kisül belőle valami. Én ezért nem is nagyon csinálok klipeket, annál is inkább, mivel a két zenecsatorna sem igazán játssza már őket, inkább reality show-k mennek rajtuk. Az a fura, hogy egy videoklipre ugyanannyit kell készülni, mint egy kisjátékfilmre, egy kisjátékfilmre meg gyakorlatilag majdnem ugyanannyit, mint egy nagyjátékfilmre. Itt van ez az Aura is, ami néhány perces epizódokból áll, már egy hónapja szervezkedünk, egy hét múlva forgatás és még mindig azt érzem, hogy rengeteg dolog van hátra.

Filmhu: Hodor Aura nyilvánvaló titkai címmel készítesz websorozatot. Ebben a sorozatban mennyiben jelennek meg az általad képviselt filmkészítési metódusok?

P.S.: Talán ez az első olyan projektem, amelyben a humor előtérbe van tolva. Furcsa, kimért, sajátos humora van ennek a sorozatnak, ami szintén kísérlet. Azért izgatott engem ez a műfaj, mert nagyon érdekel a televíziózás, csak abban a formájában, ahogyan itthon működik, nem osztottak nekem lapot. A brit televíziózás sokkal nyitottabb rendszer, ott fellelhetőek olyan dolgok, amik akár azt a szabadságot is megengedik, amely az én munkáimat jellemzi, arról nem is beszélve, hogy itthon mindössze a reklámidőket magnetizálják a műsorokkal, az ottani tévék pedig – legyen szó bármilyen formátumról - alapvetően edukálnak. Most belassult itthon a történés filmes vonatkozásban, viszont én addig sem akartam lazsálni, így már egy éve pátyolgatjuk a websorozat gondolatát páran, többek közt Erdély Matyi operatőrrel és Fátyol Herminával. Szerintem ez sokban hasonlít a tévéhez, mert érvényesen mérhető a visszajelzés arról, hogy szeretik-e az emberek az adott sorozatot vagy sem. A magyar filmipar pangásának köszönhetően szép lassan "be tudtuk húzni" Angelusz Ivánt és Reich Pétert, a Katapult Film vezetőit, akik látnak ebben fantáziát. Ők behoztak a képbe szakértőket, akik azt mondták, hogy bár rendhagyó ez a műfaj még Magyarországon, életképes a konstrukció, és attól függetlenül, hogy mi belebukunk-e vagy sem, előbb-utóbb lesz sikeres, működő magyar websorozat. Ez elegendő inspiráció volt ahhoz, hogy mindenképpen tegyünk egy próbát. Minél közelebb vagyunk ahhoz, hogy megszülessen, annál kevésbé tudom, hogy erre hogyan rezonál majd valamiféle közönség, mert az internet teljesen más terep, mint a mozi vagy a filmszemle, vagy akár a tévé. Azon vagyok, hogy olyan legyen a végeredmény, amilyennek elképzeltük, annál is inkább, mivel nagyon sok ember lelkesen beszállt ebbe a projektbe teljesen ingyen, akik szerintem azt már garantálni fogják, hogy meg fog állni a lábán ez a néhány epizód. Erős vizualitása lesz és egy nagyon érdekes színészgárda gyűlt össze. Ez egy fura, kétesélyes kísérlet, ami borotvaélen táncol. Most még szinte lehetetlen megmondani, hogy hova lesz kalibrálható.

Filmhu: Az eddigiek után badarság volna azt kérni, meséld el a websorozat történetét, mégis, mondanál valami közelebbit Hodor Aura nyilvánvaló titkairól?

P.S.: A sorozat egy Hodor Aura nevű csajról szól, vagyis az ő furcsa és néhol misztikus kalandjairól. Az ő karaktere leginkább egy életérzés megtestesítőjeként határozható meg, ami valamelyest tükrözi azt, ami ma Magyarországon a mi generációnk megél vagy érez. Tehát van benne egy erős szocio-vonal is, ami el van emelve egy misztikusabb-szürreálisabb Budapestre. Azok a karakterek, akikkel találkozik és ahogyan lefolynak ezek a találkozások, mind próbálják visszatükrözni ezt a nyugtalan közeget, amelyben élünk. Sajátos játékszabályok uralkodnak Hodor Aura világában. A sorozat reményeim szerint egy képregényhez fog leginkább hasonlítani, amit akkor kezdesz élvezni, ha megtanultad a szabályait. Mindenképp poétikusabban, szabadabban értelmezhető narratívája van a dolognak.

Filmhu: Ki a közönség és mit jelent a sikeresség egy ilyen websorozat esetében?

P.S.: Az önállóan gondolkodó ember - én legalábbis leginkább magamat képzelem oda a közönség helyébe. Olyat csinálok, ami számomra érdekes, izgalmas, őszinte, és bízom benne, hogy ezt mások is így gondolják majd. Amikor beszállnak emberek, akik financiális téren is látnak ebben fantáziát, akkor nyilván meg kell határozni egy célcsoportot - gondolom, a 16-tól 30-as éveik végén járó korosztály a célközönség, azok, akik a legaktívabb internethasználók Magyarországon. Frissülő videótartalom a hírportálokon, a kereskedelmi csatornák online felületein és a bulvár-borzalmakon kívül igazából nincsen itthon, szóval azt gondolom, hogy ez egy eredeti dolog lesz, ami reményeink szerint folytatható, sorozat formátumban továbbgondolható. Ugyanakkor próbáltuk úgy kitalálni a karaktert, a világot meg az egész atmoszférát, hogy ez akár egy brand is lehessen. Ha valaha ez a sorozat profitot tud termelni, az talán azért lesz, mert valaki ebben a brandben lát majd fantáziát. Ez bárhol a világon sokkal esélyesebb lenne, mint Magyarországon, mert itthon nagyon gyávák a reklámosok. Semmiféle kockázatvállalás nincs, anélkül pedig lehetetlen haladni. Úgy látom, hogy az itthoni reklámkultúra drasztikusan nem fog tudni fejlődni, amíg nem lesznek sokkal bátrabb próbálkozások. Nem becsülném le a hazai közönséget, nem gondolnám, hogy itt nem értenék meg azokat a reklámokat, amiket máshol a világon megértenek. Ha pedig mégis ennyivel elbutultabbak lennénk, akkor meg miért a fáradozás? Elég nagy rotációban műsoridőt venni és egy kartonlapra kiírni a termék nevét.

Az biztos, hogy a sorozatot nagyon be kell csomagolni, át kell gondolni a hozzá kapcsolódó marketinget - ezen nagyon sok minden múlik, filmeknél is. Sok kritika éri a magyar filmipart, miszerint nem nézi a közönség a magyar filmeket, dehát miért is néznék, amikor azt sem tudják, hogy létezik. Amit tudnak róluk, az a nagyon vérszegény kommunikáció eredménye. Ha bizonyos filmek több kópiával jelennének meg a piacon és volnának forgalmazók, akik európai standard szerint költenének a promócióra, akkor elérnék azt a kívánt nézőszámot, amit számon kérnek rajtuk. A kevesebb több elvét a kritikusok is csak a filmeken kérik számon, a nézőszámoknál már fordítanak. Lehet, hogy csalódottabb nézőket vonna ez maga után, de magát a nézőszámot nem annyira nehéz elérni, ha a csapból is az adott film folyik. Abban is biztos vagyok, hogy azok a filmek, amik nagy nézőszámot értek el, kisebb promócióval, kevesebb kópiával nem tennének szert ugyanakkora sikerre. Ezért is nem látom sok értelmét a nézőszámokkal való dobálózásnak, mert soha nem ugyanaz a forgalmazási háttere két összehasonlított filmnek, márpedig összehasonlítani azonos platformon lehet csak.

Filmhu: Hogy esett a választás a sorozat címszerepét játszó Fátyol Herminára?

P.S.: Mi jó barátok vagyunk és régóta tervezzük, hogy csinálunk valamit együtt. Nekem ő egy emblematikus figura, szerintem Hermina elég érdekes jelenség a valós életben is, és mindig egy hasonló karaktert képzeltem el hozzá, mint Hodor Auráé. Az, amit majd ő a sorozatban megformál, nagyon is hasonlít az ő saját karakterére, hasonló lesz a főszereplő világlátása, ugyanakkor nyilván feljebb van ez tekerve. Ezt mással nem csinálnám meg, legalábbis biztosan nem így működne.

Filmhu: Erdély Mátyás mennyire élvezi annak a lehetőségét, hogy egy monitornyi négyzetben kell gondolkodnia?

P.S.: Szerintem nagyon! Matyi alapvetően sokkal nagyobb büdzsékből, nagyobb volumenű produkciókban szokott dolgozni, és neki szerintem felüdülés, hogy ebből kiszakadhat, illetve mi - bár ritkán dolgozunk együtt - egy nagyon emlékezetes forgatás óta ragaszkodunk egymáshoz. Van egymásban is kihívás, mert Matyiban van egy jó értelemben vett pedantéria, ami belőlem hiányzik, bennem meg van egyfajta szabadosság. Szóval engem ő egy kicsit összeszedettebbé tesz, én pedig őt egy kicsit talán felszabadítom - ebből általában jó dolgok szoktak kisülni. Szerintem neki ebben van kihívás, hiszen nincs huszonöt világosítója, illetve egy sokkal butább technikával dolgozunk, közben pedig vizuálisan nagyon erős szimbiózisban kell, hogy legyen minden ahhoz, hogy működjön a sorozat. Az pedig szerintem minden filmesnek élvezet, hogyha fekete-fehérben dolgozhat, hiszen teljesen másfajta gondolkodást, plánozást kíván.

Filmhu: Mondtad, hogy munkában közel annyi, mint egy játékfilm. Költségvetésben?

P.S.: Ha jók a számításaim, most három epizódot forgatunk egyenként 300.000,- forintból. Azt persze hozzá kell tenni, hogy senki nem kap gázsit, mindenki ingyen dolgozik. Ha ez beindul, akkor nyilván fizetünk majd a stábnak, így minimum a duplájára fog emelkedni ez az összeg. Ha egy szériát csinálunk - 10-20 részt egyben, akkor ezek a költségek le tudnak csökkenni. Minden sorozatnak az a kritériuma Magyarországon, hogy kevés szereplővel, egy helyszínen könnyen gyártható legyen. De, ha megnézzük a nemzetközi gyakorlatot, akkor azt látjuk, hogy irgalmatlanul sok helyszínen, szinte ugyanolyan költségvetésből csinálnak olyan sorozatokat, amiket néznek az emberek. Mi inkább ebbe az irányba szeretnénk elmenni, az első három részben közel harminc színész jelenik meg és van tizenvalahány helyszín, ruha, smink. Ez csak melóban több, pénzben nem számottevően.

Filmhu: Hol fog megjelenni?

P.S.: Az biztos, hogy az interneten és biztos, hogy ingyen. Azt még nem tudjuk, hogy ez egy vlog lesz-e egy saját domainnal, vagy például a YouTube - ez szponzorfüggő. Amint meglesz az anyag, elkezdjük felépíteni a kampányt, ami valószínűleg egy hónappal megelőzi majd a premiert, mert azt szeretnénk, hogy minél több ember tudjon róla, és lehetőleg kiderüljön az is, hogy lesz-e folytatás. Ezen is sokat kell majd dolgoznunk. Erre az első néhány részre úgy tekintünk, mint egy pilot csomagra, egy tesztverzióra. Most fog kikristályosodni, hogy milyen konstrukcióban kéne forgatni, mennyi idő, mennyi pénz - az is egy szempont, hogy ez minél olcsóbb legyen, különben nem tudjuk eladni. Olyan sorozatot szeretnénk csinálni, ami nemzetközi viszonylatban is életképes, ami ahhoz képest is friss és eredeti, ami külföldön megjelenik. Az sem túl nagy baj, ha csak külföldön rúg labdába, ha valahol sikeres lesz. Ha fektetünk bele egy csomó munkát, az biztosan megtérül valamilyen formában. Biztos, hogy nem fogom bánni, hogy megcsináltuk. Angelusz lehet, hogy bánni fogja. (nevet)