Az alapötlet a klasszikus heist filmek vonalát követi: van egy rakás szerencsétlen, esetünkben négy elmegyógyintézeti ápolt – közülük például az egyik tolókocsis (Nagy Zsolt), a másik meg öt perc után elfelejt mindent (Szabó Simon) –, akik megcsinálják a nagy bulit. Egy pókeradósságba keveredett DJ (Perjés Zoltán) megbízásából kirabolnak egy pénzszállító autót, a probléma csak az, hogy a 300 millió egy nehézsúlyú maffiafőnök (Vágvölgyi B. András) tulajdona, aki rögtön az amatőr rablók nyomába ereszti a kopóit. A szálak természetesen egy idő után összeérnek, és a szokásos csavar sem marad el.
Szabó Simon, Farkas Pici és Herczeg Zoltán (kép forrása: Facebook)
Ezerszer látott sztori (Ocean’s-filmek, Az olasz meló, stb.), de ami miatt a Fekete leves mégis egyedi, az az, hogy az improvizáció erejére, meglepetésére, kiszámíthatatlanságára épít.
A színészeknek nem volt kidolgozott, párbeszédekre lebontott forgatókönyv a kezükben, a rendezőnek csupán egy jelenetsor volt a fejében, abból kellett kiindulniuk. Hogy azután mi jött ki ebből az egészből, az már teljesen a szereplőkön múlt. A rizikó természetesen óriási, miközben benne volt az is a pakliban, hogy egészen jó dolgok sülhetnek ki ebből a kísérletből. Nagy Zsolt és Szabó Simon esetében számítani lehetett arra, hogy tudják majd hozni a figurát, és hozták is megbízhatóan, kár, hogy a kezdeti lendületet nem volt hová kifuttatni, egy idő után egyszerűen nem volt hová építkezniük, így a karakterek minden igyekezet dacára kicsit kifulladtak a végére. A rablócsapat egyetlen női tagját alakító Fátyol Herminából szívesen láttam volna többet, de hiába volt jelen szinte végig, sajnos valahogy mégis a háttérben maradt, pedig az ő karaktere izgalmas pluszszínt vihetett volna a történetbe.
Meglepően jó volt viszont Perjés Zoltán a kisstílű, de nagylábon élő kokós DJ szerepében, aki úgy szakítja le a nagy lét, hogy lényegében a kisujját sem mozdítja érte. Az igazán nagy meglepetés pedig Vágvölgyi B. András volt a brutális, mindenkin átgázoló helyi maffiafőnök szerepében. Egy mosolygó, enyhén modoros gyilkos, akinek a politikai nagykutyától a legutolsó dílerig zsebében van mindenki. Nem akarnál találkozni vele.
A színészek tehát tényleg beleadtak mindent, és nem ők tehetnek róla, hogy a filmről időnként ordít a low- vagy inkább a no-budget (a hang például egyes jeleneteknél megdöbbentően rossz volt). Persze ez is lehet(ne) az indie bája, ugyanakkor tény, hogy a film túlontúl hosszú, és bizonyos jelenetei (ezek közé tartozik a terápiás foglalkozás, a rendező szakítós jelenete, vagy a dílerek bohóckodása a DJ lakásán) indokolatlanul sok időt vesznek el, mégpedig úgy, hogy úgy istenigazából nem tesznek hozzá a történethez. Ilyenkor nincs más, a rendezőnek kellett volna/kellene még egy kis szőrt növesztenie a szívére, és szorosan összerántani az egész filmet a vágószobában.
Sokkal, de sokkal feszesebbre kellett volna ugyanis venni a Fekete levest, pörögjön, aminek pörögnie kell, ráadásul zeneileg nagyon erős a film, és a belső dinamika szempontjából ezt jobban is ki lehetett volna aknázni.
A Fekete leves azonban, akárhogy is nézzük, kényszerszülte kísérlet, ami egyelőre több sebből vérzik és még plusz utómunkával jelentősen javítható. Viszont egészen lenyűgöző, sőt, modellértékű az az elhivatottság, ahogy az alkotók és a színészek bevállalták és létrehozták a filmet, és több, mint kellemes meglepetés az amatőr szereplők életszerű, hiteles alakítása: egyáltalán nem lógnak ki a sorból, a karakterére szabott figurákban mindenki hozza a magáét, az ihletett felszabadultság átjön a vásznon, Vágvölgyi B. András pedig brutálisan jó.
