Az alkotás, ahogy a címe is utal rá, egy halott gyereknek állít emléket, a főszereplő Saul fiának, egy névtelen és eltemetetlen gyereknek, de nem csak neki, hanem minden eltemetetlen áldozatnak, a világ minden pontján, korszaktól függetlenül. A történet egyszerű, egyszerűnek hangzik, bár végtelenül bonyolult: Saul, az auschwitzi haláltáborban kényszermunkát végző Sonderkommandó egyik tagja talál egy fiút, akiről azt gondolja, hogy az ő fia, és a zsidó hagyományoknak megfelelően egy rabbi közreműködésével el akarja temetni.
Paradox módon az új filmnyelv kialakításához az alkotóknak el kellett engedni a bűntudatot, a holokauszt filmek kliséit és ikonográfiáját, a meghatódottság kódjait, a túlélés paradigmáját. Hiszen a Sonderkommandó tagjai mindent tudtak a halál technológiájáról. Ők terelték be az embereket a gázkamrákba, ők vitték a holtesteket a krematóriumokba, ők takarítottak az új transzport érkezése előtt. Az volt a feladatuk, hogy a tömeggyilkosság minden jelét eltüntessék, miközben pontosan tudták, hogy ők maguk is így fognak meghalni, és többé-kevésbé azt is, hogy mikor.
Az archaikus-spirituális történet ebben a leszűkített térben és időben játszódik, másfél napban sűrűsödik össze a halálgyár mechanizmusa. A precíz gyilkolás funkcionális tereit a főszereplő Saul mozgása érzékelteti egészen közeli képkivágásokban. A totálok szinte teljes mellőzésével Saul tekintete vezet végig a történeten, a kép hátterében látjuk a helyszínt, a munkafázisokat, de épp csak elmosódva, alig egy karnyújtásnyira látunk előre, mintha egy videojátékban lennénk, mindig a következő lépés teljesítése a cél. Teljes alakokat ritkán mutat a film, a lecsupaszított valóságban azt sem tudjuk meg, hogy milyen cipőt hordanak a szereplőink, vagy hogy hogyan alszanak. A rendező célja nem a valóság rekonstruálása volt, hanem sokkal inkább az irracionalitás megértetése, a halálgyár nagyüzemi jellegének érzékeltetése, a főhős útjának, a túlélés lehetőségeinek a felvázolása.
Nemes Jeles László első nagyjátékfilmjében erős rendezői koncepciót fogalmazott meg, amit az analóg filmes technológia alkalmazása még koncepciózusabbá tett. (interjúnk a rendezővel ITT olvasható). Erdély Mátyás operatőr képei a beszűkült tér és idő szuggesztivitását fejezik ki. Hosszú beállításokkal, szokatlanul kis mélységélességű optikával felvett jelenetekkel, tisztán meghatározott vágópontokkal dolgoztak az alkotók, az aprólékosan felrajzolt tábori logikába építették bele az eseményeket, Saul mozgását, a Sonderkommandó lázadását, az auschwitzi-tekercsek történetét.
Az első pillanattól kezdve fogva tart bennünket a főhős tekintete, Röhrig Géza olyan intenzív szubjektivitással mutatja meg a bénult lelkiállapotot és a kilépés lehetőségeit, hogy egy pillanatra sem veszítjük el a bizalmunkat a film iránt. (interjúnk a főszereplővel ITT olvasható). Sokkal inkább klausztrofóbiás állapotba kerülünk, amit a hanghatás ezerszeresére nagyít. Nem véletlen, hogy a film hangmérnökét, Zányi Tamást külön elismerésben részesítették Cannes-ban, Vulcain-díjat kapott. (Interjúnk a hangmérnökkel ITT olvasható) A nyolc nyelvből szőtt hangfüggöny, a ritmikus hangmontázs sokkal többet érzékeltet, mint a konkrét képkivágás. Többnyire nem látjuk, de annál inkább halljuk a halált, a fájdalmat, a lövéseket, az ordító parancsszavakat. Az állandó feszültség csak egy-egy kitartott, lassabb képsornál törik meg, de ilyenkor is csak pillanatokra, hogy néhány másodpercig a félelmetes csend uralkodjon. A filmnek klasszikus értelemben vett zenéje nincs, egyes dramaturgiai fordulópontokon eredeti haszid dallamfoszlányokat hallunk Melis László által őrzött kordokumentumokból, amelyeket Erdélyben a 30-as évek végén rögzítettek.
Nagyon nehéz lenne a legerősebb jelenetet kiemelni a képzuhatagból, kollektív tudattalanunk óhatatlanul személyes választásokat hív elő, a gázkamrák ajtaját megtámasztó Sonderkommandósokat, a krematóriumok tüzét, az éjszakai szabadtéri tömegmészárlást, vagy a vasollót, amivel a rabbi szakállát vágják le. Ősi félelmünk a fizikai agressziótól a túlélők génjeivel keveredik.
Érdekes módon Nemes Jeles László és Erdély Mátyás operatőr már a Türelem című kisfilmjükben is elég pontosan kikísérletezték a Saul fiában használt vizuális formanyelvet. (Korábbi interjúnk a rendezővel ITT olvasható). Megdöbbentő párhuzamosságok vannak a nyolc évvel ezelőtt készült kisfilm és az első nagyjátékfilm között. Például mindkettő egy felirattal, majd egy homályos, de lassan kiélesedő mozgásban lévő jelenettel indul, mindkettőben a szűk képkivágásban látható főszereplő arca vezeti a történetet, és mindkettőt a háttérben zajló események magyaráznak meg. Akár a Saul fiát is nevezhetjük kisfilmnyi történetnek (interjúnk a forgatókönyvíróval ITT olvasható), mégis a kép és a hang együttes hatása egy eddig ismeretlen filmnyelvi dimenzióba vezet.
De ha a filmet érteni is véljük, azt soha nem fogjuk tudni megérteni, hogy mindez hogyan történhetett meg velünk, és hogyan történhet meg mind a mai napig genocídium a világ számos szegletében. Nem értjük, hogy milyen az ember, bátor és gonosz, lázadó és gyáva. Ez a film nem jár kitaposott ösvényeken, a tabusított Sonderkommandó-tematika és az auschwitzi tekercsek beemelésével új stratégiákat kínál az ember megértésére, megváltoztatja a gondolkodásunkat, és megváltoztatja a Holokauszt reprezentációját.
Saul fia (12)
színes magyar film
Rendezte: Nemes Jeles László
Forgatókönyv: Nemes Jeles László, Clara Royer
Fényképezte: Erdély Mátyás
Producer: Sipos Gábor, Rajna Gábor
Vágó: Matthieu Taponier
Hang: Zányi Tamás
Főszereplők: Röhrig Géza, Molnár Levente, Urs Rechn, Zsótér Sándor
A Saul fia június 11-től látható a hazai mozikban a Mozinet Kft. forgalmazásában.
