Fesztivállal ünnepeltétek a Cirko 25. születésnapját, és az egyik vetítést a mozi régi helyszínén, a Lőrinc pap téren tartottátok. Milyen érzés volt visszatérni? Rá lehet még ismerni a régi mozira?
Szuper érzés volt, egy tök szép tér lett belőle, az egészet sétálóutcává alakították. Persze akkoriban is nagyon jó környék volt, de most talán még jobb lett. Kint voltunk a régi mozi előtt, mert nagyon sokan eljöttek. Odabent minden megváltozott, egy forgalmas cseh söröző működik itt. Ők egybenyitották a két termet, nagy hely lett, kicsit polgári hangulattal. Talán csak a mosdó maradt a régi helyén.
Lépjünk vissza egy kicsit az időben. Milyen felállásban született a Cirko?
Hárman alapítottuk, Bíró László, Rózsavölgyi Adél és én. Egy filmes iskolában találkoztunk, amit Lányi András alapított Esztergomban. Mi hárman kezdtük el az alapítványt csinálni, a baráti társaságaink pedig segítettek abban, hogy létrejöjjön a mozi. A forgalmazás is rögtön elindult, először kevés filmet hoztunk be, aztán egyre többet.
Mi volt a kezdeti elképzelés, milyen filmeket akartatok bemutatni?
A 90-es évek legelején jártunk, még nem volt olyan nagy választák a mozikban mint most, amikor hetente van nyolc-tíz premier. Arra gondoltunk, hogy annyi minden van a világban, ami nem jön be hozzánk, de érdemes lenni bemutatni.
Hogyan találtátok meg az emberi jogi vonalat?
A rendszerváltás után minden bizonytalanná vált, fontosnak tartottuk azt az üzenetet, hogy ami régen volt, annak nem szabad megismétlődnie.
Milyen technika állt rendelkezésre?
A Pest Megyei Moziüzemi Vállalattól egy szovjet tábori gépet kaptunk, azzal vetítettünk. A szakzsargonban grúz kecskének hívták. Alig fél évig használtuk, mert lehetetlen vele vetíteni. Állandóan elszakadt benne a szalag, és rettentő gyenge lámpája volt. De legalább szép hangja volt, alig berregett. Később Ernemann VII b típusú, szintén nagyon régi, de nagyon megbízható német gépeket szereztünk be, azok sokkal hangosabbak voltak. Mostanában örülök a digitális gépeknek, mert szebbek a képek, nincsenek torzulások, ha jól be vannak állítva. A 35 mm-es filmek időszakában nem találtál olyan mozit Budapesten, ahol éles lett volna minden képpont a vásznon.
Nehezen váltatok meg a régi helytől, amikor el kellett költöznötök?
Nem, mert rájöttünk, hogy a Balassi Bálint utcai helyszín sokkal jobb, mint az előző volt. Itt van a mellettünk Duna-part, közel van a Jászai, és még parkolóhely is van, ha este kocsival jössz. Szerintem itt kerültünk csak igazán a helyünkre.
A helyszínváltás ellenére a Cirko-Gejzír szinte az utolsó a 90-es évek kultikus helyei közül, ami még mindig az eredeti formájában működik. Minek köszönhető?
Igazából én is arra vagyok a legbüszkébb a Cirkoval kapcsolatban, hogy ilyen hosszú ideje működik. A rendszerváltás után alapított helyekből kevés maradt meg, és még kevesebb az olyan közülük, ami nem önkormányzati tulajdonú, nem tartozik állami fennhatóság alá. Ez egy alapítványi projekt, tök amatőrök voltunk, amikor elkezdtük. A lelkesedés hajtott minket – és hajt a mai napig.
Régebben előfordult, hogy te ültél a jegypultban. Ez még manapság is megtörténik?
Most már inkább a háttérmunkával, a bürokratikus feladatokkal foglalkozom. Már nem ülök be, kivéve Szenteste. December 24-én mindig kinyitunk, ez egy létező nap lett a mozi életében, sokan itt szoktak ünnepelni. Mindenkit várunk borral és proseccóval, tök jó a hangulat.
Kik azok a nevek, akik leginkább kötődnek a Cirko-Gejzírhez?
Nagyon sokan segítettek, nem is tudom felsorolni, hogy mennyien. De a legelső El Kazovszkij volt, részese volt a mozinak. Akarta, hogy legyen a hely, ő volt a motorja ennek. Filmszerető volt, nagyon sokat megnézett és kíváncsi volt azokra, amiket itthon nem lehetett látni.
Büszkén viselitek az „Európa legkisebb mozija” titulust. Hivatalos a rekord?
Nem. De amikor jelentkezünk az Europa Cinemas hálózatba, kijöttek hozzánk, és azt mondták, hogy Európában egyszerűen nincs ilyen kicsi mozi. Így derült ki, hogy az ő rendszerűkben mi vagyunk a legkisebbek.
Ehhez képest mekkora közönségetek van?
Szerencsére már nem csak egy kis mag jár hozzánk, évi 50 ezer nézőnk van. Hétvégén már csak úgy lehet jönni, ha online veszed meg a jegyet előre.
Fontos szerepe van a forgalmazásnak a mozi fennmaradásában?
Az a legfontosabb, a forgalmazással együtt tudja eltartani magát. A mozi meghalt volna, ha nem találjuk ki ezt a konstrukciót, A kis mozik szerintem mindenhol veszteségesek. 2010-ig előírta számukra a filmtörvény az állami támogatást, de aztán ez megváltozott, ma már szinte alig van. De hátha most megint nem a piaci szemlélet lesz az uralkodó. Majd meglátjuk.
Vannak filmrajongók, akik már egy előzetes után simán rávágják valamire, hogy ez egy tipikusan cirkós film. Te hogy határoznád meg a cirkós filmet?
A Cirkónak van egy közönsége és egy brandje, sokan úgy is eljönnek a moziba, hogy nem tudják mire ülnek be, annyira megbíznak az ízlésünkben. Kilencven százalékban úgy jönnek ki, hogy nem csalódnak. A filmválasztásaink nagy része azon alapszik, hogy szeretjük a filmet. Utána jönnek azok a szempontok, hogy ez működik-e a piacon, vagy sem. Bevallom, a filmek felénél már én sem tudom, hogy működni fog-e vagy sem. Annyi az esély, mint a rulettasztalnál.
Reisz Gábor: Rossz versek
Mi volt eddig a legkockázatosabb választásotok, ami mégis betalált a nézőknél?
Legutóbb a Mű szerző nélkül. Ez egy háromórás film, a mozik nem szokták szeretni, ha ilyen hosszú, így kevesebb filmet tudnak aznap játszani, kisebb a bevétel, és különben is, kit érdekel egy 20. századi festő élete. De ugyanakkor fontos film, érdekes kérdéseket vet fel, érdekes a hozzáállása. Azt gondoltam, maximum 1500 nézője lesz, ehhez képest most tartunk 7000-nél. Persze van úgy, hogy eltalálom, a Rossz verseknél tökre éreztem, hogy lesz annyi nézője mint a VAN-nak, és most áll 62 000-nél.
És már a VAN esetében is megsejtetted, hogy ekkora kultusza lesz?
Nem. Valószínűleg ez egy generációs szakadék. Láttam a filmet, éreztem, hogy lesz benne néző, de nem jött át az a plusz, ami sokaknak. Viszont szuper érzés volt, hogy a vetítések után rendszeresen állva tapsolták a nézők.
Ez eddigi 25 évből mik a személyes kedvenceid a forgalmazott filmjeitek közül?
Az utóbbi időben nagyon szerettem az orosz filmek társadalomkritikus vonalát. A Szerebrennyikov-filmeket, a Téli utazást és Az áldozatkaszkadőrt, meg a Leviatánt Zvjagincevtől.
Nyár végén ti mutattátok be a Sátántangó felújított változatát. Eredetileg nem ti fogalmaztátok a filmet, de mégis kötődik hozzátok.
Mi korábban A londoni férfinak és A torinói lónak voltunk a forgalmazói, de az utóbbi 10-15 évben minden decemberben csináltunk Tarr Béla-retrospektívet. Sokáig itt hevert nálunk az egyetlen kópia a Sátántangóból, amit aztán leadtunk a Filmarchívumnak. Tarr Béla mostanra tudta rendezni a jogokat a filmmel kapcsolatban, így tudtuk bemutatni. Nyár óta több vetítésünk volt, már más mozikban, a Tabánban, a Toldiban, és egy-két vidéki városban is.
A vetítések rendre telt házzal mennek. Szerinted mi a titka a filmnek?
Eddig mindig telt házzal ment, persze ezt itt nálunk 45 főre kell érteni. Ha újranézem, mindig vannak új részletek, amiket eddig nem vettem észre. Továbbra is nagyon időszerű, nem porosodott el, és bármennyire is meglepő, nagyon jó humora van. Elrepül az a hat-hét óra. Nagyon boldogok vagyunk, hogy be tudtuk mutatni, év végéig minden vasárnap levetítjük.
