Szkeccsfilm ez is persze, különböző szürreális élethelyzeteket felvonultató laza társas(házi)utazás, ahol olyan Szomszédok ülik groteszk torukat, akiket már Lenke néni megnyugtató mosolya sem kísért. Minden ajtó egyedi, különbejáratú, amely olyan sajátos vágyakra és félelmekre nyílik, amelyek természete az ösztönök szintjén feltétlenül összeér. Lakik itt szantálillatú materialista, kényszeresen steril pár sok bogárral, hiperaktív sitcom trió még a bogaraknál is több színnel, készséges angyalcsináló mester, és valahol a legfelső lakások egyikében mindannyiunk gyerekkori réme, maga a szőrös, fújtató szörnyetegekkel tarkított vaksötét.
Minden tér más karakterű, minden szereplővel külön életvilág jár, Pohárnok Gergely operatőr így szinte viszi a hátán a Szabadesést. A szkeccs-struktúra rajta kívül Pálfinak is pimaszul jól áll, stílusát ellazítja és lendületben tartja, talán az egyetlen lehetséges eszköz, amely kellően oldja a lassanként névjeggyé váló mágikus víziók barokkos súlyát. A történetek nem nyomják agyon a nézőt, mire kiismernénk az aktuális mikrokozmoszt, már érkezik a következő, bár a műfaj logikájából fakadó kiegyensúlyozatlanság és az egyes epizódok egymással való versenyeztetésének szükségszerű ösztöne végül erre a mozira is némileg rányomja a bélyegét.
A sokféle félelem mélyén, ahogy az már a félelmeinkkel lenni szokott, valamiféle látványos formát öltő, már-már közhelyként ismert késztetés áll, így minden sors közül éppen az epizódoknak hátteret biztosító nyugdíjas duett nyugodt reménytelensége tesz a legkíváncsibbá. Molnár Piroska és Benedek Miklós remek, visszavonhatatlanul összenőtt és mégis idegen párosa olyan elementárisan érzékelteti a paranoián túli, végső lemondást, hogy ahhoz a megint-zúgó-hűtőszekrény, az aprómintás nylonotthonka, a vajas-párizsis vizes zsömle már csak extra szolgáltatás. Érthető, és éppen banalitásában iszonyú, hogy miután kategorikusan visszautasítja, hogy szezonális disznósajtot hozzon urának, az asszony kilép otthonából a folyosóra, és elindul felfelé a lépcsőn, hogy egy mély lélegzetet véve, de az előzőekhez hasonlóan hiábavaló módon a tetőről vesse alá magát.
A koreai finanszírozású moziról első pillantásra azt mondhatnánk, hogy ízig-vérig káeurópai alkotás, egy jobb napokat rég nem látott világ, vagy még inkább, egyfajta megfoghatatlan esélytelenség atmoszférájának lenyomata. Vízió olyan ajtókról, amik vezetnek valahová, ahol nem kavarog más, csak szavak helyett képekben kifejezett, a köz-térbe kilépve kényszerűségből elfojtott, mégis létező energiák. Ez az ösztönöktől meghatározott eleve elrendelés Pálfi által sokszor megénekelt rettenete, amely a maga hétköznapi formáiban a legijesztőbb, a sejtektől a triviális cselekvésekig. A fanyar irónia, a kínos mosolyra késztető kényelmetlen érzés, a meghökkentő abszurd mindenképpen ennek a felismerésnek a hozadékai, ezért nem véletlen, hogy egyre markánsabban jellemzik a szerző stílusát.
Nézd meg a film előzetesét!
Pálfi György a bemutató estéjén, valószínűleg éppen emiatt, azzal ajánlotta a filmet közönség kegyeibe, hogy ez egy vígjáték, lehet rajta nyugodtan nevetni.
Valóban lehet, de nyugodtan azért nem muszáj.
