Mundruczó Kornél Deltájához hasonlóan a Mátyássy-film főhőse is egy kirekesztett, vagy legalábbis kívülálló testvérpár: a húszas évei elején járó, autószerelőként dolgozó, keresetkiegészítésként olajat csempésző Iván és súlyosan értelmi fogyatékos nővére, Eszter. Kettejük kívülállását részben a lány betegsége, részben pedig az okozza, hogy a testvérek sok éve árván, szülők nélkül élnek, s jellemzően nem a falubeliekkel, hanem a városból érkező „gyüttmentekkel” barátkoznak.
 |
| Letisztult, örökérvényű sztori |
Az egészen pontosan 1997. júniusában játszódó (pontosabban akkor kezdődő) cselekmény akkurátusan meghatározott ideje egyedül az olajcsempészet miatt fontos, egyebekben lényegtelen, hiszen egy olyan világban járunk, ahol megállt az idő. A pusztulat, a világvége képeit elsősorban a benzinkút, a kocsma és a határátkelő hordozzák, az értelmi fogyatékos Eszter szobája pedig tele van a múlt tárgyaival (a hetvenes-nyolcvanas évekből származó autós káryát, Rubik-kockát, Százszorszép bonbonos dobozt és szentképet egyaránt látunk), ahogy különös jelentőségre tesz szert a rég halott anya díszes hajcsatja is.
Emellett nyomokban megjelenik a filmben a változás, a haladás is (földmérők dolgoznak a környéken, ahol hamarosan utat építenek) – ám negatív előjelet kap, hiszen az erre vezető út veszélyezteti a főhősök „gyüttment” barátainak lakóhelyét. A falusi környezetben játszódó mű tehát nem akar társadalomrajz lenni, nem látunk szociológiai hitelességet – a vidék és a természet inkább azért válik fontossá, mert megfelelő hátteret nyújt az Utolsó idők letisztult, örökérvényű sztorijához.
 |
| Visszafojtott hangulat |
Ebben a világban pedig minden figura az elkeseredettség különböző fokain, más és más fázisában jár. Iván egyetemre készülő szerelme, Ilus mindenképpen el akar kerülni innen („Itt nem lehet élni.”; „Nem maradok itt semmiképp!”; „Én is sokat akarok élni. Világot látni, meg megismerni sok embert.”), a fiú ezzel szemben maradna („Nekem elég itt ez a falu.”), de ő is keresi a kitörés lehetőségeit („Csinálni kéne valami nagy dolgot, végre-valahára!”). A legkiábrándultabban, egyszersmind a legtisztábban a helyi kocsmát vezető Léna látja a helyzetet (nemcsak a sajátját, másét is, lásd: „Mind ezt mondjátok!”); valaki azonban kifejezetten keresi ezt a helyet, messziről jött ide (lásd a városból sok éve ideköltöző „gyüttmenteket”).
Emiatt a totális elkeseredettség, kilátástalanság-érzés miatt az egész filmet egyfajta visszafojtott hangulat jellemzi – ebbe az atmoszférába tör be a nemi erőszak, s attól kezdve Eszter maga már egyre kevesebbet szerepel, mintha csak katalizátor lett volna, aki egyrészt elindította a pangó világban a tragikus eseményeket, másrészt elindított valamit testvérében is, ami aztán a film végén tetőzik.
 |
| Nagyon intenzív lesz a színészi jelenlét |
Ami pedig magát az erőszak-jelenetet illeti, az szinte már széppé válik (esztétikailag mindenképpen), annyira stilizált és annyira sejtetett – szinte kivehetetlen: halljuk a kiáltásokat, s közben csak a durva kezeket látjuk, majd Eszter fel-le mozgó, kifejezéstelen arcát, mellette pedig a sáskát, ami így végérvényesen a borzalom szimbólumává válik, hiszen korábban a fogyatékos lány úgy megijedt az állattól, hogy bepisilt félelmében. (Legutóbb talán A napfény ízében találhattunk ilyen erős példát arra, hogy valami iszonyatos dolgot a megjelenítés képileg megszépített, amikor a rálocsolt víztől Sors Ádám gyönyörű cseppkő formában fagyott halálra.) A későbbiekben pedig olyan egyértelmű vizuális jelzéseket kapunk, hogy képileg sokkal hamarabb derül ki például az erőszaktevő személye, mint a cselekmény szintjén (az igen hasonló, szinte megegyező kép leleplezi a tettest, hiszen megjelenésekor ugyanannak a beállításnak a tükörképét látjuk, mint a nemi erőszak képsorában, amikor a lány hanyatt fekve látható, arca kifejezéstelenül oldalra fordul).
A legerősebb eszköz ezenkívül, amit az alkotók használnak, az a premier plánok, a nagyközeliben mutatott arcok ereje. Az Utolsó időkben hatalmas arcokat látunk, a rengeteg premier plánnal szinte betörünk a hősök világába, míg a kamera egyenesen beléjük mászik. Még az olyan cselekvések közben is, mint a szex vagy a verekedés, szinte kizárólag az arcokat mutatják, egészen közelről – ennek megfelelően igen redukált, egyszersmind nagyon intenzív lesz a színészi jelenlét, ami nagyon jól passzol a korábban említett visszafojtott légkörhöz.
 |
| Kirekesztett, vagy legalábbis kívülálló testvérpár |
Az egyedüli talán, ami nem stimmel Mátyássy Áron művében, az a kísérőzene. A zene már a Mínuszban is kiemelt szerepet kapott, ám ott szervesen illeszkedett a film szövetébe, itt azonban bántóan tolakodóvá és zavaróvá válik. Az alkotók az „üresjáratokat” is zenével töltik ki, így amikor például valahonnan valahová utaznak vagy tartanak a hősök (és természetesen szól alatta a zene), már szinte olyan érzésünk van, mintha klipet néznénk, ami egy cseppet sem illik ebbe a közegbe, ahogy maga a zene, a Harcsa Veronika által előadott dalok sem. Az Utolsó idők aláfestő zenéje gyakran tolakodik a képek elé (pedig azokat a fentiek fényében nagy kár elnyomni), ráadásul minden egyéb annyira letisztult és visszafogott a filmben, hogy sokkal erősebb hatást értek volna el a csenddel, ami itt beszédesebb lett volna, mint ez a sok hang...
2006 - Mínusz (kisjátékfilm)
2004 - Nővérek (kisjátékfilm)
2003 - Nyári délután (kisjátékfilm)
- Immanens (kísérleti kisjátékfilm)
2002 - Rohatt dolog (kisjátékfilm)
2001 - Agyagba öntött forma (dokumentumfilm)
2006 - Minus (short fiction)
2004 - Sisters (short fiction)
2003 - Summer afternoon (short fiction)
- Immanens (experimental)
2002 - Damned thing (short fiction)
2001 - Form moulded in Clay (short documentary)
