Kiknek szól ez az írás? A házivideósoktól a műkedvelőkön keresztül egészen a félprofi filmesekig. Azoknak, akik szeretnének belevágni egy filmbe, és szeretnének tisztában lenni a technikai lehetőségekkel, vagy csak sorvezetőt keresnek házi videóik készítéséhez, feldolgozásához, archiválásához. A Nagy Ötletről, a Műfaji Szabályokról itt most nem lesz szó: a szoftver a Te ügyed. Ez a cikk a digitális filmkészítés hardver-oldalát vázolja fel. Méghozzá a potenciális kezdőknek szóló laikus megközelítésben. Elsősorban a digitális technikára hegyezem ki ezt az írást, lévén, hogy ez a jelen és a jövő.
 
És miből áll a hardver? Egy kamera például, amivel fölveszed a filmet; és egy számítógép, amin megvágod az anyagot. Tömören ennyi. Ez persze a minimum, és akkor még nem is szóltunk (és itt nem is fogunk) a forgatás egyéb eszközeiről: díszlet, kellékek, világítás, stb. Mielőtt azonban belevesznénk a részletekbe, nem árt megjegyezni, hogy csak rendszerben érdemes gondolkodni. Mielőtt belevágsz félprofi kis házi stúdiód kiépítésébe, tedd fel magadnak a kérdést: Pontosan mit akarsz? Milyen technikára, milyen minőségben és mennyiségben akarsz forgatni, hol, hogyan akarod megvágni, és milyen minőségű végterméket szeretnél? Ez az áttekintés sorvezetőként szolgál az eszköztárad kiépítéséhez, a tényleges beszerzés és forgatás elkezdése előtt mindenképpen alaposan tájékozódj: a piaci helyzet gyakorlatilag átláthatatlan, percről percre változik, és a szabványok hiánya (illetve részleges volta) miatt a legjobb eszközök is inkompatibilisek lehetnek egymással.

Danny Boyle: 28 nappal később
Mielőtt valaki a házi videózáson alapuló amatőr filmezés gyakran kiábrándító képeire asszociálna, ismét hangsúlyozzuk ki: Az itt leírt technikával forog a legtöbb Dogma-film is. de szintén digitális technikára forgat újabban a világhírű iráni rendező, Abbas Kiarostami (ABC Afrika, Tíz), és egyre több rendező világszerte, legújabban például Danny Boyle horrorát (28 nappal később) forgatták ezzel a technikával.

A filmkészítés logikáját követve először a kamerákkal foglalkozunk, a következő rész a digitális vágással/utómunkálatokkal foglalkozik, végül az archiválással fejezzük be.

Vázlatszerűen a témák:
1. A kamera. Miből áll a digitális kamera: optika, CCD, rögzítő. Az amatőr és félprofi kamerák típusai (VHS, SVHS, Video8, Hi8, Digital8, MiniDV, Dvcam, DigitBeta) Melyik mit tud, mire érdemes figyelni (CCD, felbontás, a rögzítés típusa, a kiírás lehetőségei: S-video csatlakozó, DV-csatlakozó)
2. A számítógép (= vágófelszerelés). Monitor, memória, processzor, alaplap, videókártya. A számítógép és a kamera közötti kapcsolat: a FireWire csatlakozó. Vágókártyák és vágószoftverek. Kártyák: noname, Pinnacle, Matrox, Canopus. Szoftverek: Vegas, Premier, Edit.
3. Archiválás: vissza a kazettára, beta; MPEG, VCD, SVCD, DVD, vincsi, internet; celluloid.

A digitális filmkészítés alapjai

I. A kamera  

Kamera vagy kamkorder?
A széleskörű szóhasználatbeli következetlenséget tisztázandó: a kamera valójában csak az az eszköz, amelyik a valóság egy körülhatárolt (egyben bekeretezett) részéből érkező fényt, azaz a képet, lencséi segítségével összegyűjti (módosítja), és továbbítja. A rekorder nevezetű eszköz mindezt felveszi, rögzíti. Ha egy kamerát és egy rekordert összeépítünk, akkor egy kamkordert kapunk (kamera + rekorder = kamkorder). A hétköznapi szóhasználatban azonban olyannyira elterjedt a kamera kifejezés – nyilvánvalóan kamkordert értve alatta –, hogy a továbbiakban mi is ennél maradunk.

Mielőtt sorra vennénk a kamerák típusait, előbb nézzük meg, miből is áll egy ilyen digitális szerkentyű. Általában sem árt tisztában lenni az alapokkal, ráadásul az alkotórészek típusa és minősége egyben a kamerák felosztásának/rangsorolásának alapja is.

Miből áll egy digitális kamera?

Optika, CCD, rögzítő szerkezet: ez a három fő alkotóelem, egyben legfontosabb részei a felvevőgépnek, ezek milyenségétől és minőségétől függ a felvétel minősége (de még a használat is); ezek különbségei alapján rangsoroljuk és minősítjük a kamerákat.

Optika: Az optikáról ezúttal túl sok szót nem fogunk ejteni, mert legyünk őszinték; az amatőr/félprofi kamerákat nem az optikájuk miatt szeretjük. Az esetek többségében a lencse nem cserélhető (illetve csak a milliós nagyságrendű profi kameráknál), így be kell érnünk a gyárilag beépített optikával. Ezek minősége pedig nem alkalmas professzionális munkára. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy nincsenek köztük különbségek, de erről majd később. (Egyébként pont az optika a leglényegesebb különbség a profi és félprofi/amatőr kamerák között.)

CCD: A fény útja az optikán keresztül egészen a CCD-ig tart. A CCD (Charged Coupled Device) az egyik legizgalmasabb része a kamerának, működési alapelv szintjén ettől kezdve válik ketté a hagyományos filmkamera és a digitális. Míg a filmkameránál a fény kisebb akadályokat legyűrve (szűrők, blende, képkapu) előbb-utóbb elérkezik magához a celluloid filmtekercshez, amelyen kémiai reakciók formájában változásokat idéz elő; addig a videokamera esetében a fénysebesség mámorában önfeledten repesztő kicsiny fotonok a CCD-be csapódnak be, amely emléküket elektronikus jelek formájában őrzi meg. Ez, (no meg a rögzítő) adja a digit videó lényegét, igazi sármját. A rövidítés egy félvezető csipet takar, amely a fény(információ)t elektronikus jellé (információvá) alakítja, vagy, ha így jobban tetszik valakinek: töltéscsatolású képalkotó eszköz. Ha kamerát egy szemnek fogjuk fel, akkor egy kicsit elnagyolt hasonlattal az optika magának a szem látható, domború résznek felel meg, míg a CCD a szemgolyó mélyén elhelyezkedő – receptorokkal teletűzdelt – fényérzékelő felülethez hasonlatos. Ami a szemben a fényre éhes receptor, az a CCD-ben az ún. pixel, vagy magyarul képpont. Ezekre a „minél több, annál jobb” elv érvényes: értelemszerűen a pixelek számának növekedésével egyenes arányban nő a felvett kép felbontása (azaz minősége).
 
Rögzítő: A rögzítő szerkezet gyakorlatilag nem más, mint egy beépített kis videómagnó, amely felvenni és lejátszani egyaránt tud. A fény tehát áthaladt az optikán, a CCD-től kezdve pedig elektronikus jel formájában halad tovább, amit a rögzítő szerkezet szépen digitális formában felvesz egy kazettára. Ez az a vízválasztó, amely megadja a kamera típusát, egyben minőségét is. (Természetesen a CCD felbontóképessége is meghatározó, de ez együtt jár a rögzítés minőségével is: nagyobb felbontású kamerák jobb minőségben rögzítenek.)

A hangról különösebben sok szót ezúttal nem vesztegetünk (bár tehetnénk). A „néma” filmkamerákkal szemben a videokamerák esetében össze van építve a hang- és képrögzítő rendszer. A mikrofon másodpercenként 48000 Hertz hangmintát vesz fel, majd a mikrofonból érkező jelet a szalagra – a képinformációkkal párhuzamosan – természetesen szintén digitális formában írja fel a gép. A digitális kamerákon a hang Cd-minőségű, ezzel együtt a kamerára szerelt mikrofon hatótávolsága kicsi, ha filmezni akarunk, be kell szereznünk külső mikrofont is.

Kamera-típusok

A kamerákat rövid történeti áttekintés után a bevezetőhöz híven a digitális technikájú készülékekre fogjuk kihegyezni, lévén, hogy 2003-at írunk, az analóg technika a múlt, és biztosan tudom, hogy Mike Figgis sem VHS-re forgat.

Analóg kamerák
 
Panasonic VHS
Időrendben haladva először vala a VHS elnevezésű eszköz, ami ma már ősleletnek számít és muzeológiai értékkel bír, de lebecsülni nem kell: minden relatív, anno nagy csodának számított, idővel majd mi is nyilván furcsán nézünk a ma high-technek számító ketyerékre. A VHS (Video Home System) videó analóg módon rögzített, ami a mai digitálissal megoldásokkal szemben nem minőségőrző. (Ezért a számunkra fontos VHS-felvételeinket érdemes valamilyen digitális technikára menteni, különben idővel az enyészet ül diadalt rajtuk.). A kamerák egyik legjellemzőbb, legmérvadóbb, és legplasztikusabban érzékelhető – és még majd sokat emlegetett – tulajdonsága a felbontás. A VHS videó sorfelbontása a 240-es számmal írható le, azaz egy sor 240 képpontból áll. A VHS továbbfejlesztett változata már 400 pontot képes megkülönböztetni soronként, ehhez méltóan a fantáziadús Super VHS nevet kapta. Vonzó neve dacára hazánkban kevéssé terjedt el. 
 
Sony Hi8
A VHS – SVHS történettel párhuzamos utat járt be a konkurens Video8 – Hi8 páros is. Okos emberek arra a felismerésre jutottak, hogy egy átlagfelhasználó ritkán szeret porszívóval a vállán álldogálni a strandon. Ezen okos emberek véletlenül videókamera-fejlesztéshez is értettek, így a vállnyomorító VHS kamerákhoz képest jóval kisebb/könnyebb géppel, a Video8-cal álltak elő, amely nevében is hangsúlyozza kazettája (és az egész gép) kicsiny, 8mm széles voltát. Kis mérete ellenére a Video8 is ugyanazt a 240-es sorfelbontást és analóg rögzítést hozza, mint a bumfordi VHS. A továbblépés ebben az esetben is 400-as sorfelbontású készülékhez vezetett; a kicsi és könnyen kezelhető Hi8 típusú készülékek ma is jó szívvel ajánlhatók minden igényes házifelhasználónak/homevideósnak, vagy bárkinek, aki jó minőségű mozgóképet szeretne felvenni nyári szabadságán a rettenetes Balaton-parti tömegnyomorról, esetleg a nagyi születésnapjára rendezett „ereszdelahajam” zenés-táncos ünnepségről.

Digitális kamerák

Végre elérkeztünk a digitális technikához, amely a hanghordozó ipar után lassan a mozgóképipart is meghódítja. Az (analóg) bakelit lemezt leváltó (digitális) CD mintájára a különféle DV (digital video) kamerák – Digital8, miniDV, DV, DVCAM, DigitBeta, DVCPRO – lépnek a jó öreg VHS helyére. Ebben a cikkben a félprofi kamráknál maradunk, így a DVCAM és DigitBeta csak röviden lesz tárgyalva.
 
Sony D8
A digitális kamerák sorában az első a Digital8, amely érdekes folyománya a Video8 – Hi8 párosnak: kompatibilitási célból a kazetta (és a rögzítő szerkezet) méretét megtartva fejlesztette ki a Sony cég ezt a formátumot, amely képes a Hi8 szalagokat is lejátszani (de felvenni azokra már nem). Egy a jó kis D8 kamera elsőre hasznos lehet mindenkinek, aki digitális technikával szeretne forgatni, de pillanatnyilag még nincsen benne a 100 leggazdagabban. Hasonló kategóriát képeznek a MiniDV alacsonyabb árkategóriájú típusai is. 800 000 pixeles CCD-vel dolgoznak számos apróbb funkcióval (profibb optika, mikrofon, speciális digitális effektek, stb.) megtoldva.
 
MiniDV
A DV, DVCAM és egyéb profi gépek áruk mellett elsősorban optikai rendszerükkel és 3 CCD-s rendszerükkel, továbbá egy sereg apróbb egyéb funkcióval tűnnek ki a mezőnyből. Eleve professzionális felhasználás céljából fejlesztették ki ezeket a gépeket, a Sony DVCAM és Digital Betacam, a Panasonic DVCPRO nevű high-tech cuccokért felelős. Ezeknek a kameráknak a minőségét bárki tanulmányozhatja a tévét bekapcsolva. Saját gyártású műsoraikat a televíziók különféle professzionális digitális ketyerékkel forgatják, így például a különféle háttérműsorokat, magazinokat, híradókat, vagy az agyzsibbasztó délutáni beszélgetős tóksókat. Ezek minősége persze nem mérvadó, ugyanis esetükben a látvány nemcsak a kamerák minőségét, hanem többek között a stúdió profi bevilágítását, a kameramanok szaktudását, vagy a díszlettervezők beteges ízlésficamát is tükrözi. A tartalom a sólédik sajnálatos agyhaláláról tanúsít. Ami a látvány terén inkább útmutató lehet, az például a híradók helyszíni tudósításai, na nem egy profi sajtótájékoztatóról, hanem mondjuk egy közúti balesetről, vagy egy egyszerű utcai közvélemény-kutatásról.

Mi is olyan jó ebben a digitális technikában?

A DV-kamerák, azaz a digitális gépek sorfelbontása az 500-as érték környékén mozognak, ami első hallásra nem tűnik nagy ugrásnak a Hi8 400-as felbontásához képest, de higgyék el, az 500 is nagyon, nagyon jó, ennél följebb már nem is igazán érdemes menni, sőt, jelenleg a technikai lehetőségek határai valahol az 550 környékén vannak. Továbbá egy sor más előnyük is van a digitális készülékeknek: szín-, és hangminőség, fénykorrekció, digitális zoom, sok effekt, LCD-kijelző, stb., és persze főleg, maga a digit technika. Forradalmi újdonságnak számít, hogy ezen technika révén minőségvesztés nélkül másolhatjuk, archiválhatjuk felvételeinket, korlátlan mennyiségben; ilyesmiről a filmtörténet nagy alakjai nem is álmodozhattak. Elvileg egyszer s mindenkorra megoldódik az archiválás problémája. Ráadásul a digitális technikában óriási fejlődési potenciál van.  

És mi az, ami nem annyira jó?

Canon XL1S – a „láncfűrész”
Tény, hogy egyelőre még a legprofibb digit kamerák is több lényeges paraméter mentén elmaradnak a celluloidtól. A klasszikus filmszalag kétségkívül sokkal jobb felbontású, szebb, teltebb színeket ad, mint a CCD tükrözte kép, nem is szólva például a mélységélességről, vagy leginkább arról a nehezen megfogható pluszról, amit a celluloid ad a képnek: a film szemcsézettsége és árnyalt színvilága, stb. kialakít egy „filmszerű” látványvilágot; „íze, szaga, tapintása” is más, joggal ragaszkodnak hozzá a rendezők. Kétségtelen, a bakelit-lemezekkel is elvesztettünk valamit a (sercegésen túl), amit a CD nem tud visszaadni.
 
Azonban a különféle handycameket eredetileg egyáltalán nem a világon jelenleg a csúcsot jelentő 35 mm-es film konkurenciájának szánták, hanem a hobbivideós fogyasztóknak, inkább az a nagy dolog, hogy lassan természetessé válik a két technika színvonalának összevetése. Másrészt ezek a hátrányok csak átmenetiek: nyilvánvaló, hogy csak idő, méghozzá rövid idő kérdése, hogy mikor éri utol, és hagyja állva a digit kamera a hagyományos megoldásokat. Talán az is megérne egy külön cikket, hogy vajon tíz laikus nézőből hánynak tűnt fel, hogy például a Csillagok háborúja legújabb három része digitális technikával készült (igaz, valami nagyon high-tech japán gépet használtak).

És, ha már az értékelésnél tartunk, – bár nem technológiai jellemző – szót kell ejtenünk egy fontos tulajdonságról is, az árról. A minőségvesztés nélküli képfeldolgozáson, másoláson tároláson túlmenően a másik igazán nagy, talán még nagyobb horderejű előnye a tárgyalt technikának az olcsósága. Már a bevezetőben is említett várható következmények reálisak: az „átlagemberek” számára is elérhetővé vált egy nagyon magas minőségű képrögzítési mód, ami egyrészt az egyének önkifejezési, kreativitási lehetőségeik spektrumát növeli, másrészt a filmezéssel komolyabban foglalkozni akarók számára nagyszerű kísérletezési-önképzős lehetőséget kínál, továbbá rést üt a filmipart körülvevő nagy falba.

Pár muszáj-szó a technikáról

Anélkül, hogy mélyebben belesüppednénk a technikai részletekbe, nem lehet nem írni a digitális kamerák tömörítéséről. Ez sajnos kihagyhatatlan, ennek majd az utómunkák során lesz nagy jelentősége. A digitális jel – éppen a nagy felbontás miatt – hatalmas mennyiségű információ, amivel valamilyen módon meg kell küzdeni a gépnek. A kamerában van egy tömörítő chip, amely ötödrészére tömöríti az információkat, így a másodpercenként érkező 125 Mbit információból 25 Mbit/másodperc infó megy tovább a kazettára (tehát kockánként egy-egy Mbit, lévén, hogy a videó 25 kép/másodperc sebességgel forog), amely rögzít. Fontos jellemző, hogy minden képkockát külön-külön tömörít a chip (intra frame). Tehát a rögzített anyag utólag is bármikor kockánként nézhető, vágható, kezelhető. A tömörítés a minőségre gyakorlatilag nincs érzékelhető hatással, viszont az 5:1 arányú tömörítéssel arányosan csökken az igényelt rögzítőfelület (szalag) hossza, nem is szólva a számítógépes utómunkálatok során fellépő tárigényről.

Milyet vegyünk?
 
Thomas Vinterberg: Születésnap
Mint ebből is látszik, a digit kamera valójában egy speciális, (képrögzítésre kifejlesztett) számítógép, ugyanúgy, mint a mobiltelefon, CD-lejátszó, vagy szintetizátor. De a „digitális” szótól azért nem kell elájulni, ha valaki tényleg csak hobbi szinten akarja használni a gépet, akkor nyugodtan nézelődjön a Hi8-asok között, ezek optikája, fókusza, fényérzékelése – típustól és márkától függően – lehet jobb, mint mondjuk egy (amúgy remek) Digital8-asé, nem is szólva a látószögről. Ha valaki ragaszkodik a digitális képrögzítéshez, akkor első lépcső a D8, ilyet csak a Sony gyárt, más márkát tehát nem érdemes keresni. Ha mégis Mini DV-re, esik a választás, akkor a következő márkák jelentik most az élvonalat: Sony, Panasonic, Canon, JVC, esetleg Samsung. Mindegyik gyártó más-más előnyökkel bír, ráadásul típustól függően is nagy és sokféle eltérés van (merthogy minél árnyaltabban próbálnak alkalmazkodni a változatos fogyasztói igényekhez – nagy a verseny). Konkrét márkát/típust ajánlani lehetetlen, illetve ahány szakértő, annyiféle tanács. Javasolt egyszerűen bemenni egy szakboltba, és személyesen kipróbálgatni, megtapasztalni hogy melyik milyen.

Ezúttal ennyi, a jövő héten a filmkészítés logikáját követve arról lesz szó, hogy a felvett nyersanyag (muszter) hogy kerül át a számítógépbe, és egyáltalán milyen hardver és szoftver kell ahhoz, hogy vághassuk-szerkeszthessük mozgóképünket.

Köszönet az infókért: Bakos Gábor, Jász András, Lóth Balázs, Verő Ákos