„A Prizma az a rock zenekar, amely soha nem oszlik fel” – vallja Lichter Péter a hamvaiból főnixként újjáéledő Prizmáról, és erre a négy új kiadvány a bizonyíték. De pontosan mi is az a Prizma, és milyen céllal jött létre? 2009-ben egy eredetileg 13 fős csapat alapította, akik a Metropolis mintájára egy negyedévente megjelenő filmes folyóiratot álmodtak meg. A szerző-szerkesztő brigád tagjai szinte kivétel nélkül az ELTE egyazon filmszakos évfolyamából kerültek ki, és a lelkes, fiatal bölcsészgárda 2010-ben online is elindította a Prizmát.
A közös filmes lap indításának romantikus lendülete azonban az utóbbi években alábbhagyott. Az utolsó nyomtatott szám, amelynek témája a forgatókönyvírás volt, 2016-ban jelent meg. Majd hosszú csend következett, amit váratlanul négy minikiadvánnyal tört meg az eredeti csapat három kitartó tagja: Farkas Gábor művészeti vezető, illetve Kovács Kata és Lichter Péter szerkesztők. A négy észak-amerikai rendező (Kelly Reichardt, Paul Thomas Anderson, Denis Villeneuve és Frederick Wiseman) munkásságát körbejáró kiadvány pocketbook formátumban kerül az olvasók elé. Talán épp emiatt a ’70-es, ’80-as években kiadott Filmbarátok Kiskönyvtára sorozatot juttatja eszembe, persze lényeges különbség, hogy a Prizma kiadványok dizájnja kifejezetten imponáló. Jól esik forgatni, kézbe venni!
Denis Villeneuve – a megosztó sikergyáros
A négy rendező közül talán a legaktuálisabb és legnépszerűbb név Denis Villeneuve. Kránicz Bence nem rejtette véka alá a vele kapcsolatos ellenérzéseit, és egyből egy provokatív kérdéssel kezdett: „Érdemes-e lapszámot csinálni egy olyan rendezőről, akinek 2012 óta minden filmje eggyel rosszabb, mint az előző?” A kávézó közönségének egyik része felhördült, másik része felnevetett, Lichter Péter pedig gyorsan igyekezett a rendező védelmére kelni. „Én leszek Denis Villeneuve védője ezen a tárgyaláson!” – mondta.
Lichter Péter
Szerinte Villeneuve sikere abban rejlik, hogy megkérdőjelezhetetlen szaktudása mellett olyan eleganciával nyúl az amerikai műfaji filmhez, ami a populáris blockbuster dömpingből rendre hiányzik. Kiemelte a Dűne 2 nyitójelenetét, mint a plánozás és hangvágás eszközeivel történő feszültségkeltés iskolapéldáját.
Persze hozzátette, hogy nem a Letterboxd véleményekből kell kiindulni, mert azok alapján Villeneuve-öt már rég királlyá kellett volna koronázni a Duna jegén. Illetve azt is elismerte, hogy jogos a dilemma: vajon mennyire van jelen a kanadai rendező munkáiban az egyediség. Kránicz nem bírta megállni, hogy ne dobjon le egy újabb atombombát, és a következő érvet hozta fel: „Szerintem a Szárnyas fejvadász 2049 egy nagyon szép önironikus Villeneuve-film. Hiszen arról szól, hogy a faszi végig azon gondolkodik, hogy ő vajon csak egy másolat-e, vagy van-e benne valami eredetiség. És a végén rájön, hogy nincs.”
A Villeneuve-számban Nemes Z. Márió értekezik a Dűne dizájnközpontúságáról, Csönge Tamás az Ellenség című film narratív komplexitását elemzi, Csondor Soma pedig az Érkezés egy nagyon izgalmas, pszichológiai olvasatát adja a traumaábrázolás problematikáján keresztül.
PTA – a kategóriákon kívüli szerző
Paul Thomas Anderson filmjeinek kult státusza miatt a szerkesztők a bőség zavarával szembesültek, amikor ki kellett választaniuk a kötet szerzőit, hiszen Andersonról szinte bármelyik hazai filmesztéta szívesen írna. Bár a „bőség zavara” talán még ebben az esetben is barokkos túlzás, hiszen ahogy Lichter is megjegyezte: „A magyar filmesztéták nagyjából elférnének ebben a kávézóban.” Amire persze Kránicz azonnal rávágta: „Sőt, lehet, itt is vannak!”
Abban a beszélgetés mindhárom szereplője egyetértett, hogy PTA egy nehezen kategorizálható szerző. Ezt a lapszámban olvasható esszék is tematizálják, hiszen minden filmjében más oldalát mutatja. Mégis a teljes életművön végigvonul egy nehezen megragadható, de jellegzetesen Paul Thomas Anderson-os íz.
Kovács Kata és Kránicz Bence
Kovács Kata szerint pont ezért működik nagyszerű önismereti játékként a rendező munkássága. „Ha elmondod, neked mi a kedvenc PTA filmed, az rögtön mond rólad valamit.” (A kíváncsiak kedvéért elmondjuk: Kovács Kata kedvence a Fantomszál.)
Lichter a Vérző olajat emelte ki, mint katartikus, „szétkészülős” moziélményét, és hozzátette: „Aki filmmel foglalkozik, annak valami köze van PTA-hez.”
A PTA-számban Huber Zoltán a szimbólumok, karakterek és narratív megoldások tükrében vizsgálja az életművet, Varró Attila a Boogie Nightsban és a Fantomszálban kimutatható szerzői önreflexiókat veti össze, Gyenge Zsolt pedig formalista szempontból ír az úgynevezett álszubjektív beállításról.
Kelly Reichardt és Frederick Wiseman – a két kevésbé ismert minimalista
A szerkesztők bevallása szerint a két világhírű név mellé tudatosan választottak két olyan alkotót, akik hazánkban jobbára ismeretlenek, és épp ezért a róluk megjelent szövegek száma is elenyésző.
Reichardt filmjei közül például nincs olyan, amely országos moziforgalmazást kapott volna itthon, ritkán, egy-egy hazai fesztivál műsorában tűntek fel csupán. Lichter kiemeli, hogy azért is különös ez a helyzet, mert a 2000-es években Reichardtnál jóval radikálisabb filmesek munkáit is vetítették itthon, az ő filmjei mégsem jutottak el a hazai közönséghez. A rendező gyakran slow cinemaként kategorizált, minimalista szemléletű munkái között azonban találunk olyan fontos alkotásokat, amelyek sokak számára szolgáltak inspirációként. Elég, ha az idén Oscar-díjra jelölt Lily Gladstone példáját említjük, aki az Egyes nők című 2016-os Kelly Reichardt-filmben kapta első fontos szerepét, és ennek hatására fedezte fel Scorsese.
A Reichardt-szám tartalmaz az életmű minimalizmusára koncentráló elemzést Babos Annától, az alkotó feminizmushoz fűződő viszonyát tárgyaló írást Vincze Teréztől, illetve rendhagyó módon egy kerekasztalbeszélgetés szövegét, amely a rendező munkásságához egyfajta gyorstalpalóként kíván szolgálni.
Kránicz Bence és Lichter Péter
A másik alig ismert mester a 94 éves, és mind a mai napig aktív Frederick Wiseman. A három másik rendezőtől eltérően Wiseman nem a fikció, hanem a dokumentumfilm területén építi a hatvanas évek óta egyre terebélyesebb életművét. Magyarországon eddig alig születtek róla kritikai vagy tudományos írások, ami egyáltalán nem tükrözi munkásságának jelentőségét. Lichter egészen odáig ment, hogy „a dokumentumfilm Spielbergjének” nevezte. Bár sietve hozzátette, hogy maga Wiseman nem biztos, hogy örülne ennek az összehasonlításnak.
A dokumentumfilm veteránja kapcsán szintén a (már-már rögeszmévé fokozódó) minimalizmust emelték ki a Prizma szerkesztői. Lichter szerint halálosan egyszerű és eszköztelen filmeket készít, amelyek az extrém hosszú játékidőnek és a rigorózus, gyakorlatilag hatvan éve változatlan munkamódszernek köszönhetően a megismerés elemi élményét nyújtják. Ez a direct cinemához köthető alkotói attitűd olyan szerzői monstrumokat eredményezett, mint a 2017-es Ex Libris: The New York Public Library, ami a maga 197 perces, maratoni játékidejével szinte addiktív módon szippantja be a nézőt. „Ha végignézed ezt a filmet" – vallotta Lichter –, „olyan érzésed lesz, hogy nemcsak voltál a New York Public Library-ben, hanem ott éltél.”
A Wiseman-számban Simor Kamilla filmtörténeti és társadalomelméleti szemszögből elemzi az életművet, Stőhr Lóránt a Near Death kapcsán a részvét nélküli „kameraszemről” ír, Lichter Péter pedig szubjektív módon számol be személyes Wiseman-élményéről.
Mivel a lapszámok egy egyszeri NKA pályázati forrásból születtek, felmerül a kérdés, hogy mi lesz a Prizma jövője. Mikor számíthatunk újabb lapszámok megjelenésére? A projekt hosszútávú finanszírozása egyelőre megoldatlan probléma, de a csapat többféle alternatívában gondolkodik. Benne van a pakliban, hogy együttműködést kezdeményeznek különböző kulturális intézményekkel (például a Goethe Intézettel). Ha ezek a tervek megvalósulnának, az azt jelentené, hogy sikerül életben tartani a kevés olyan folyóiratok egyikét, amely időről időre új és releváns tudományos-elemző szövegekkel gazdagítja a hazai filmes szaksajtót.
A Prizma pocketbookjai az Írók Boltjában kaphatóak.
Kovács Kata egyben a Filmhu újságírója is, és további Prizma szerzők is publikáltak nálunk.
