Az ajtó Szabó Magda talán legnagyobb nemzetközi visszhangot kiváltó regénye: az önéletrajzi ihletésű kötet az írónő és házvezetőnője, a nyers, de hatalmas munkatempóval bíró Szeredás Emerenc életébe nyújt betekintést. Maga a szöveg is lassan építkező, egyenletesen kibomló személyes vallomás, amelyben remekül jelenik meg két asszony különleges barátsága. A finom lelki folyamatok, rezzenések regénye ez, amelyben hol a szeretet kialakulása, hol a hazugságok és megbocsájtások gyónása csapódik le az olvasóban. A történet valamikor a hatvanas években kezdődik és közel húsz év eseményeit öleli fel. A vas természetű házvezetőnő és finom tanárnő-író közötti távolságtartó kapcsolat az évek alatt barátsággá és bizalommá puhul. Eközben egyre többet tudunk meg az idős nőről, akinek emlékeiből egy valójában érző és gondolkodó lélek tűnik elő. Emerenc még titkaiba is beavatja Magdát, beengedi féltve őrzött lakásába, ahová senki nem teheti be a lábát. Kapcsolatuk próbája akkor jön el, amikor Magdának hazudnia kell, hogy mentse az agyvérzéstől lebénult barátjának becsületét…
Szabó is az emlékekből kibomló szeretet elmondhatatlanságát akarta volna vászonra vinni, csakhogy úgy tűnik stílusa és filmező kedve megfáradt már. Filmje már önmagában is lagymatag, nem lett volna szüksége egy regényeredetire. Kezdjük először a címmel; Az ajtó metaforája a regényben meglehetősen sokszínű, álomképként is megjelenik, mint a szeretet határvonala, de szó van róla, mint a másik megismerésének, valódi énjének zárjaként. A rendező ezt mintha teljesen elfelejtette volna, maga az ajtó sem metaforaként, sem szimbólumként nincs kihangsúlyozva a filmben. A befejezésben is csak a hazugság tárgyaként jelenik meg, amikor az írónő nem vallja be Emerencnek, hogy lakásának ajtaját betörték és ruháját, bútoraival, emlékeivel együtt elégették. Egyszóval a rendező és forgatókönyvíró-társa, Vészits Andrea (a Rokonokat is együtt írták) csupán csak azt felejtették el mire is utal a cím.
Az emlékképeket közhelyes fekete-fehér keretbe foglalt epizódokban ábrázolták az alkotók. Emerenc családjának pusztulása, a befogadott/megmentett kislány krónikája ugyanilyen túlvilági, túlfényelt, ügyetlen múltképekként jelennek meg. A befejezés túlvilágról „idehangzó” megbocsájtása pedig giccses és pont azokat a közhelyeket erősíti, amelyet a regény olyan ügyesen került.
Az ajtó irodalmi alapja ugyan nem különleges dramaturgiát ír le, erőssége pont a jellemábrázolásokban és két személy egymásra találásában van. Szabó filmje viszont nem akart túllépni ezen és megmaradt az egyszerű képeskönyv szintjén. A mellékszereplőkre alig figyel oda, ha igen, őket is hagyja elsikkadni; Viola, a kutya például érdektelenné válik miután az egyik emlékezésből kiderül, miért is a kapott női nevet a kan eb. A karakterábrázolás sokszor a BBC sorozatokban megszokott fordulatokat és párbeszédet használja. Ennek ellenére a film hangulata nem áraszt tévéfilmes jelleget. Ez köszönhető Ragályi Elemér remek operatőri munkájának, aki hol egyszerű svenkbe, hol finom fahrtokban fényképezi a történetet: képei egyszerre szépek és finomak.
Szabó a szereplőválasztásban nem tévedett. Kissé félő volt, hogy a külföldi színészek hogyan lesznek képesek felvenni a magyar miliőt, de Helen Mirren (A királynő) Emerenc karaktere jó választás volt és egy-két, az angol színészi játékokra jellemző gesztusok kivételével végig hitelesen formálja meg a házvezetőnő domináns karakterét. Ugyanez mondható el a német Martina Gedeckről (A mások élete, Baader-Meinhof csoport), aki szintén finom játékkal, érzékenyen játssza az írónőt. A mellékszereplőknek azonban nem túl sok jut ebben a filmben. Még talán a férjet játszó Eperjes Károlynak sikerül megmutatni magát valamennyire, de neki is csak a tőle megszokott színész fogásait sikerül pár pillanatra fellebbentenie. Andorai Péter, Szirtes Ági, Koncz Gábor, Börcsök Enikő, Nagy Mari szinte csak díszletei a filmnek. Különös pillanat azért mégis akad: a két rendező ikon, Szabó István és az (ismét) vendégszereplő Jiři Menzel most főorvosként kacsintanak egymásra egy beállítás erejéig.
Szabó István Az ajtó adaptációjának tervéről egy helyen azt nyilatkozta, hogy a film vizualitása és a színészek arcai fogják megjeleníteni azt a belső világot, amely Szabó Magda írására jellemző. Sajnos ez nem sikerült. Ugyan ügyes, tempós és sűrű, tartalmas filmet forgatott, de Szabó megállt az avittas, poros és fantáziátlan adaptációk szintjén. Sem modernizálás, sem továbbgondolás, de még a mű szolgai követése sem jellemzi a nagy múltú direktor filmjét. Szinte rendre ugyanazokba a hibákba esett bele, mint Rokonok készítésénél: tisztességes és giccses filmet forgatott, amely semmilyen új megközelítést, olvasatot nem kínál, s ami talán a legszomorúbb: a filmből egy nagy rendező szerzői kézjegye hiányzik.
