A német Emily Watson, Sandra Hüller játéka teszi a legapróbb részleteket illetően is teljesen kiszámíthatatlanná az idei Berlinálé egyik legjobb filmjét. A Panorama szekcióban bemutatott Über uns das All egy minden szempontból rendben lévőnek tűnő fiatal házaspár történetével indul, akik a pasi francia állásajánlata miatt Marseillesbe készülnek költözni. A fickó egy héttel hamarabb elindul, míg a lány az utolsó ügyeket is elintézi otthon, de másnap rendőrök kopogtatnak az ajtón bejelentve, hogy a férj öngyilkos lett egy marseilles-i parkolóban. A nő természetesen fel sem tudja fogni a történteket, ráadásul hamarosan kiderül, hogy a férfi nem járt be az egyetemre, ahova minden áldott reggel elindult, a tanulmánya másolata egy interneten publikált írásnak, és igazából senki se tudja, ki volt ő. A könnyű válasz innen az lenne, ha Jan Schomburg rendező a halott életének nyomozása felé irányítaná a sztorit, e helyett azonban semmi továbbit nem tudunk meg, hanem egy tükörkapcsolat kezdődik, amelyben a nő az új pasit úgy kezeli, mintha évek óta ismernék egymást. A nehézségek ellenére beindul a viszony, aminek különlegessége, hogy a nő tekintetének enyhe bizonytalansága, ajkának finom remegése, időnként zavart gesztusai – innen az Emily Watsonos párhuzam – azt a benyomást keltik, mintha állandóan az őrület, a kirobbanás vagy az összeroppanás határán lenne. A film végéig nem tudjuk meg, hogy a nő teljesen szkizofréniás, összekeveri a két pasit, vagy csak pillanatokra szeretné azt hinni, hogy a tragédia nem történt meg. Gyönyörű, képzelt és valós világ határán billegő, rengeteg ellentmondó értelmezést, érzést és gondolatot kiváltó elsőfilm ez, a fesztivál egyik csúcspontja.
Nem tudni, miért gondolják a német rendezők, hogy a déli francia kikötőváros germán férfiak vesztőhelye, de az tény, hogy a Forum szekcióban vetített Auf der Suche-ban egy anya eltűnt fia keresésére indul Marseilles-be, és végül holtan találja. Mindez persze a címnek megfelelően elsősorban a keresésről szól, mivel az anya fia egykori ex-barátját is elhívja segíteni. Az alig létező, szerteágazó nyomok követése során mindkettejük előtt egy számukra ismeretlen ember képe rajzolódik ki, akinek életéről, vágyairól szinte semmit se tudtak. És a keresés természetesen a két egymás iránt meglehetősen bizalmatlan ember közeledéséről, a meleg viszonyok feltárásáról szól, és a fesztivál legszebb gesztusában végződik. Az ötvenes éveiben járó, jómódú, tradicionális világképpel rendelkező anya és a meleg srác a balkonon áll. A nő elkezdi rázni a hajából a sót, ami az előző napi tengeri fürdőzéstől maradt ott, a meleg srác pedig, az eddigi rideg távolságtartást és idegenkedést először töri meg azzal, hogy egy leheletfinom mozdulattal ő is elkezdi kimorzsolni a sót a hajszálak közül.
A versenyprogram legnagyobb esélyese – a Jafar Panahi-val kapcsolatos politikai helyzet miatt még talán Tarrt is megelőzve – az iráni Asghar Farhadi Nader, Simin – egy elválás című, visszafogottságában felkavaró műve. Harmincas éveinek közepén járó házaspár ül a bíró előtt, és a nő arról panaszkodik, hogy több éves utánajárás végén sikerült megszerezniük az emigrációs vízumot maguknak és 11 éves kislányuknak, de a férj most mégse akar velük menni, mert Alzheimer-kóros apját szeretné ápolni. Ezért ő el szeretne válni – ebbe a pasi belemegy –, és szeretné, ha a gyereket is magával vihetné – ezt a férj nem engedi. Így a nő visszaköltözik anyjához, a kifejezetten jómódú férfi pedig bejárónőt fogad apja mellé. Azonban a nő minden nap 4 éves kislányával érkezik, kiderül hogy terhes, majd egyik nap a férj az ágyhoz kötözve találja az apját a lakásban. Mikor a bejárónő visszaér, a férj dühében kissé erőszakosan rakja ki a nőt, aki elesik. Innen a film bírósági tárgyalások, veszekedések, vádaskodások, számonkérések és érzelmi zsarolások sorozatává válik, amiben a legszörnyűbb az, hogy végül egyetlen szereplő sem marad ártatlan. Mindenki legalább egyszer hazudik, vagy megszeg egy ígéretet, vagy finoman átver valakit (még a kislány is), így senki sincs, aki mellé nyugodt szívvel odaállhatnánk. Ráadásul a remekül megírt, apró narratív kihagyásokkal operáló történetnek és a kiváló színészi játéknak köszönhetően soha nem tudjuk kitalálni, éppen milyen narratív, érzelmi vagy éppen morális fordulat fog következni. A teljes kiszámíthatatlanság olyan feszültséggel tölti meg a megrázóan nyitott befejezéssel véget érő filmet, hogy szinte az első perctől kezdve belefeledkezünk a történésekbe.
A legtöbb versenyporgramban bemutatott filmből ez a pontosság, a még elmondandó és a már elhallgatni való helyes arányának a megtalálása hiányzik. Ebből a szempontból a csúcsot a cseh Vaclav Kadrnka Eighty Letters című elsőfilmje képezte. Egy nyolc-tíz éves kisfiú követi végig anyját a prágai hivatalok útvesztőiben valamikor a nyolcvanas évek második felében, mivel a nő megpróbál vízumot szerezni, hogy kivándoroljanak a már Angliába szökött apához. Minden értelemben rendkívül szófukar ez a film, ahol az információkat csak nagyon apró cseppekben, pontosan kiszámított momentumokban adagolják nekünk, és hagyják, hogy sokáig értetlenül nézzünk egy-egy részletet (például csak a film legvégén derül ki, hogy mire szolgál a bőrönd, amit egész nap cipelnek, vagy hogy mit is jelent a címbeli nyolcvan levél). A film ereje az elképesztő precizitással kidolgozott plánozásban rejlik, a rendező oda helyezi a kamerát, ott szabja meg a képkeretet és annyi ideig tartja a beállítást, ami pont elég ahhoz, hogy egyszerre rajzolódjon ki belőle a történethez szükséges információ, az atmoszféra és az érzelmi hatás. Az egyik legeklatánsabb példa Kadrnka művész kvalitásaira az a jelenet, mikor az egyik hivatalban a nő a portásfülkében hagyja a fiút, amíg felmegy ügyet intézni. Közben a gyerek csak azt látja, hogy elkezdenek a dolgozók kijönni, leadják a kulcsokat (valószínűleg ebédszünet van), csak egyetlen kulcs hiányzik a tábláról majd szépen lassan szállingóznak vissza, de a nő csak ez után jön. Nyilvánvaló a soha ki nem mondott konklúzió az igazolásért cserébe nyújtott szolgáltatásról. Ráadásul ez a szikár, autobiografikus film az utolsó percben elhangzó mondattal végül még arra is képes, hogy érzelmileg nagyon mélyen megérintse a nézőt.
Mintha az Öldöklő angyal remake-jét látnánk Csernobilba áthelyezve az orosz-ukrán versenyfilmben, amely az atomerőmű robbanása utáni órákat idézi fel, azonban nem a rendszer vagy a tragédia, hanem a városban élő egyszerű emberek szemszögéből. Az erőműben dolgozó fiatal pártfunkcionárius(?), aki elől rejteni akarják az eset súlyosságát, viszonylag hamar észreveszi, hogy nagy baj van, és lóhalálában elmenekül a helyszínről. Hajnalban berohan a női szállóra, kirángatja Verát a zuhany alól, és röviden tájékoztatva őt a helyzetről, magával hurcolja az állomásra, azonban a csaj néhány idétlenkedése és egy eltört cipősarok miatt lekésik a vonatot. Ezután pedig őrült, szinte hipnotikus órák következnek, amelyben a szereplők hiába akarnak állandóan elindulni, valami bódulat visszatartja őket. Ha már ez a vonat elment, beugranak cipőt vásárolni, majd a nőnek eszébe jut, hogy az útlevele letétben van a zenekaránál, úgyhogy beszaladnak az esküvőre, ahol a banda játszik. (Nyilván a városiak mit sem tudnak a balesetről.) Nemsokára a csaj már a színpadon énekel, majd a srácról kiderül, hogy korábban a csapat dobosa volt, és ő is beugrik, később inkább italért mennek, mint az állomásra. És így zajlik tovább, egy hosszú, szédült nap és éjszaka. Alexander Mindadze rendező ábrázolásában az a különleges, hogy az egész filmben nagyon közeli plánokat és kézikamerát használ nagyon hosszú beállításokban. Mivel azonban a kamera szakadatlanul, időnként kifejezetten kapkodva mozog a térben, gyakran az az érzésünk, mintha vágás lenne, pedig csak ugyanabban a térben és időben bóklászunk. Innen ered végül bennünket is mintha megbénító szédület.
A versenyprogram végéhez közeledve, a Yelling to the Sky vagy a Lipstikka szintű tákolmányok láttán egyre nyilvánvalóbb, hogy igazából maximum három film volt ide való az idei felhozatalból. Az informális nemzetközi kritikus-zsűri pontozásában is a mezőnyből magasan kiugrik Tarr Béla és az iráni Asghar Farhadi filmje: valószínűleg e kettő között fogják megosztani az Arany Medvét és a zsűri nagydíját. A kérdés már csak a sorrend, hiszen minden más döntés botrány, óriási tévedés lenne.
