A Tokió Vice egy régóta létező hollywoodi sémára csatlakozik rá, a fehér amerikai és a teljesen eltérő kulturájú, ismeretlen szabályrendszerszerint működő Japán találkozására. Két ismertebb példát említve Robert Mitchum az 1974-as Jakuzákban, Michael Douglas az 1989-es Fekete esőben próbált eligazodni egy számukra nehezen kiismerhető, távoli világban. Szerencsére az HBO új sorozata az említett thrillerekhez is képes újat mutatni.
Az ezredfordulón induló történet főhősét a származása miatt már az állásinterjún is a zsidó világösszeesküvésről faggatják, Adelstein példátlan módon mégis munkát kap Japán legrangosabb napilapjánál. Ez nagy szó, mivel az zöldfülű amerikai a legelső gaijin, azaz fehér idegen az újság szerkesztőségében. A szerkesztők bizalmatlansággal kezelik, sőt, akad köztük, aki nyílt rasszizmussal viszonyul hozzá. Még pályakezdő barátai is folyamatosan az amerikaiak önteltségéért froclizzák, Adelstein viszont vastagabb bőrrel van megáldva annál, mint hogy fennakadjon ezen. Sokkal több nehézséget okoz számára a helyi sajtó hozzállása, ami komoly gátat szab az önálló kezdeményezéseknek, pláne nem egy kezdő újságíró esetében.
A vele szembeni elvárás főként a rendőrségi sajtóközlemények száraz kivonatolására szorítkozik, Jake azonban kapcsolatra lesz figyelmes két teljesen különböző eset, egy karddal leszúrt fickó és egy önmagát felgyújtó idős férfi halála között, ami előbb egy különös biztosítóhoz, rajtuk keresztül pedig természetesen a jakuzához vezeti el. A nyolcrészes Tokió Vice abban is ritkaságnak számít, hogy egyértelműen a pilot epizód sikerült a legerősebbre. A Mann által rendezett rész tökéletes tempóban vezeti fel Adelstein megérkezését az újságírás és a jakuza párhuzamos világába, fényképezése és hangulata is elsőrangú.
Az akciójelenetek hiánya persze sok nézőt elidegeníthet (főleg, hogy a későbbi részekben is csak elszórtan fordul elő), de én kifejezetten élveztem, hogy helyette a teljesen ismeretlen közeg felderítésére és a karaktereire mer hagyatkozni. Szintén bátor húzás, főképp a feliratokra hírhedten allergiás amerikai nézők szempontjából, hogy a sorozat döntő hányadában a szereplők valóban japánul beszélnek. Nincs könnyű dolga a Mannt követő rendezőknek, akik több-kevesebb sikerrel igyekeznek imitálni a rendező markáns kézjegyeit, de ettől még egyáltalán nem válik élvezhetetlenné a sorozat a későbbiekben sem.
Adelstein nem egy patyolattiszta, hibátlan főhős. Érdekorientált, levakarhatatlan és meggondolatlan, emiatt pedig sokszor pofára esik. Családjával egyetemben még beteg húgát is hátrahagyta, hogy az álmait kergesse egy másik kontinensen. Ami viszont mellette szól, hogy nem kizárólag az önös érdek, és az újságírói dicsőség motiválja, végső soron az igazságot akarja megírni a Jakuza üzelmeiről, amit mindenki más fél megtenni.
Ansel Elgort (A Nyomd, bébi, nyomd zenemániás sofőrje) 190 cm-s magasságával szó szerint kemelkedik társai közül, törtető energiát visz a karakterbe, de néha az ember tényleg úgy érzi, mintha most szabadult volna ki egy oklahomai gimnáziumból, ahol ő lökdöste be a matek faktosokat a szekrénybe. A gyakran babaarcúnak titulált Elgorot korábban sokat kritizálták színészi hiányosságai miatt (lásd például a West Side Story-t), itt viszont nem érheti kifogás, karakterének negatív kvalitásai ellenére is menni tudunk vele.
Mindazonáltal az alkotók azért nagyon okosan tették, hogy egy veteránt igazoltak mellé Hollywood legkedveltebb japán színésze, Ken Watanabe személyében. Katagiri tekintete élesebb, mint a legkifinomultabb szamurájkard, és történetesen a japán rendőrség feddhetetlen nyomozója, aki a szárnyai alá veszi Adelsteint. Jelenetei minden részben remekek, mindegy, hogy a minden lében kanál firkászt oktatja éppen ki, vagy a jakuza vezetőivel nézett farkasszemet.
Ahogy az elején szót ejtettem róla, a Tokió Vice legnagyobb vonzereje egyértelműen a japán alvilág látszólag hajlíthatatlan szabályok és formalitások szerint működő rendszere, amit a főszereplő foglalkozásához méltóan, aprólékosan, egy tényfeltáró cikk realizmusával mutat be. A jakuza birodalma valójában persze éppen olyan mocskos és alattomos, mint bámelyik másik bűnszervezeté - csak épp ők sokkal stílusosabban űzik évszázados mesterségüket, mint az olasz vagy épp kelet-európai megfelelőik. A jakuza társadalmi beágyazottsága és politikai befolyása óriási akkoriban (mint kiderül, még rajongói magazinokat is megjelentetnek róluk), így a rendőrség szinte tehetetlen velük szemben, a legtöbb, amit általában tehetnek, hogy igyekeznek fenntartani a békét a rivális klánok között.
Katagiri és Adelstein viszont egy eldurvuló konfliktus közepén ismerkednek meg, ami a Tokió belvárosát régóta irányító Oyabun (jakuza főnök), Ishida és a városban egyre pofátlanabbul nyomuló, és még sötétebb üzelmekben utazó Tozawa szervezetei között bontakozik ki. Ha ez egy szokványos maffiózós sztori lenne, a főhőse valószínűleg Sato (Kimura Fumija), a zöldfülű jakuza lenne. Itt viszont elsősorban a vele összebarátkozó Jake kapcsolatát jelenti az Ishida-klánhoz, felkapaszkodásának története pedig a Jakuza szervezeti felépítését ismereti meg a nézővel.
A sorozat emellett egyaránt rideg képet fest Tokió nappali és éjszakai világáról. A nyelvet perfektül beszélő, mégis kívülállóként érkező Jake egy szigorú hierarchia szerint működő, a vállalati hűséget mindennél jobban díjazó munkahelyen találja magát. Itt az idegeneknél csak a nők számítanak másodrangúbbnak: jól illusztrálja ezt, hogy az egyetlen női vezetőnek ünnepi alkalomkor is csak a férfi kollégák italokkal való kiszolgálása jut.
Jake-nek kitartó munkával sikerül csak elnyerni felettese, Marujama Eimi (Kikucsi Rinko, őt a Bábelből és a Tűzgyűrű két részéből lehet ismerni) bizalmát. Marujama szigorú, de becsületes és keményen dolgozó szerkesztő, koreai származású nőként a hímsoviniszta japán társadalomban átélt viszontagságai pedig érdekes mellékszálat adnának, de sajnos a sorozat a pilot epizódon kívül épp, hogy csak megpendíti ezeket. A női főszerepet helyette inkább egy másik amerikai karakterre, Samanthára (Rachel Keller) bízza.
A szőke hosztesz egy elegáns night clubban dolgozik, ahol szintén javarészt külföldi kolléganőivel a városi elitet szórakoztatják bájcsevejjel a rituális mozdulatokkal kitöltött pezsgő kíséretében. Amellett, hogy van még egy szereplő, aki nem tört angolsággal beszélget a főhőssel, Samanthával már egy kicsit jobban belelátunk abba, milyen lehetőségei vannak egy külföldi nőnek Tokióban. Egzotikus szépségként előszeretettel alkalmazzák egy bárban, de arról senki sem akar hallani, hogy ingatlant adjanak el neki egy saját vállalkozáshoz.
Kezdetben úgy tűnik, mintha az írók egy hagyományos szerelmi háromszöget akarnának felépíteni közte, a főhős, és a fiatal jakuza, Sato között, de szerencsére később mégsem köteleződnek el ebben a kiszámítható irányban. Nagyobb baj viszont, hogy a nő titokzatos múltjának felfedésével, nagyjából az évad felétől, úgy tűnik, mintha az alkotók a fejükbe vették volna, hogy minden áron megutáltatják a nézővel. Samantha viselkedése egyre taszítóbban manipulatív, döntései ezzel párhuzamosan egyre ostobábbak, míg végül az évad végére szinte semmi sem marad abból a kezdeti rokonszenves képből.
A Tokió Vice csak nyolc részből áll, de a streaming-betegség jeleit magán hordozza: a bűnügyi vonal sodrása a hetedik epizódra teljesen megtorpan, a nyolcadik epizód pedig egyáltalán nem rendes évadlezárás, egyetlen szálat sem varnak el vele. Ez inkább idegesítő, mint felcsigázó, mindenestere egyértelmű, hogy az alkotók nagyon biztosak abban, hogy második évadot is kapnak (a cikk megjelenésének idején ez még egyáltalán nem biztos). A sorozat viszont így is az év eddigi legkellemesebb krimi-meglepetése, amit itthon érhetetlen okokból egyáltalán nem promózott be a nemrég indult streaming szolgáltató. Egyáltalán nem bánnánk, ha Jake Adelstein legalább még egy évadon keresztül vájkálhatna tovább Tokió alvilágában.
