Etűdök gépzongorára és örökkévalóságra

(L)áthallások

Alain Escalle: A lebegő világ képei

Meglehetősen szürreális világ fogadta a Millenáris tetőtől-talpig fóliába öltöztetett kiállítási csarnokába érkezőket a hétvégén. Az állandósult mesterséges éjszakában tücsökcirpelés és távoli világok hangjai kísér(tet)ték a nagyterem vetítéseit. No persze a hangi miliő nem öncélú körítésként szerepelt csupán. A földön, égen, levegőben kifeszített vásznakon A lebegő világ képei, Fontevraud: a lélek és a kő, a Láng leszek és az Efemerek, azaz Alain Escalle filmjei és videóinstallációi. A fesztivál díszvendége, aki már egy héttel korábban megérkezett, hogy az ufó-külsőt öltött helyszínre látogatókat még idejében Escallal kerítse be, elmondta, a digitális animáció mindig a kifejezés eszköze, s nem a célja. A reklámfilmezésen nevelkedett mester hétéves japán tartózkodásának eredménye talán leglátványosabb munkája, a Hiroshima tragédiáját sajátos víziókba fojtó A lebegő világ képei. A szinte önmagában is tudatmódosító, csak zenével kísért nyomasztó képkavalkád a művész egyéb munkáin is felbukkanó motívumokkal operál. A bámulatos technikával képcsapdába ejtett terekből középkori haláltáncénekek, gúnyrajzok és Hyeranimus Bosch ecsetvonásai sejlenek elő, de csak pillanatokra, mert a hagyományokkal tűzdelt keleti idill  feltartóztathatatlanul rohan „hidrogén-végzetébe”. Sehol a tipikus, oly sokszor lefilmezett robbanás. A borzalom fekete eső formájában hullik alá a mozdulatművészek által életre keltett meztelenül vonagló emberi testekre. Az összbenyomáson még az sem enyhít, ha az ember betekinthet a kulisszák mögé, s a Blue Boxban, majd a három egymás mögé vetített síkon látja viszont a vértelen dráma valós szereplőit.

Nem kevésbé nehéz témákba nyúlnak maguk a professzorok sem. Az Anifesten versenyző iskolák némelyike ugyanis oktatóstul érkezik, így ha valakinek kedve támad a workshopokon túl is animálni, nyakába veheti Európát, s megismerkedhet a „képlelkesítés” csínjával-bínjával. A National Film és Television School tanárai, akiknek retrospektívje kiöregedett táncosnőtől, befőttesüvegbe zárt babán keresztül reszketősre animált Dr Jeckyl és Mr Hyde-ig ível, olyan iskolába invitálnak, ahol túl a technikán, vizuális gondolkodásmódra nevelnek. A cél nem is olyan bonyolult: egyéniségek képzése. Mindez persze inkább csak az Eu-csatlakozás után, mert akkor tán magyarok számára is megfizethető lesz a tandíj.

Gépmesék

Matthew Hood: Metalstasis

A versenyprogram hét iskola legsikeresebb vizsgafilmjeit vonultatja fel. Az angol, német, francia, olasz, dán, észt és magyar filmek nem nemzetek, technikák vagy műfajok szerint kerültek külön kategóriába. A magukat műkedvelőnek tituláló szervezők vegyesen osztották hat blokkba az 56 alkotást,  hogy az is átfogó képet alkothasson a mezőnyről, aki esetleg nem látott mindent. Az első, egyelőre családias légkörben zajló Anifest merítése technikailag mindent felvonultat az üvegfestéstől a 3D-ig, ám úgy tűnik, a jövő animátorai témaválasztás tekintetében meglehetősen hasonló síkon mozognak. Az elmúlt években készült munkák egy része a világ sorsáért aggódó borús lélek-lenyomat, míg a maradék humorral ingerel gondolkodásra.

A magányalapú filmek közül kiemelhetjük Matthew Hood három dimenzióba álmodott gépemberének történetét (Metalstasis), aki egy reggel, miután mechanikus pontossággal kikel vaságyából, villanyborotvával megszabadul szögborostájától és nekilát mindennnapi Chromflakes-ének, arra lesz figyelmes, hogy hiba csúszott a gépezetbe. Mivel a tabletta gyanánt lenyelt egérfogó nem hatásos az emésztési problémák ellen, a fémszemély drasztikus módszerhez folyamodik: savval irtja ki szervezetéből a pimasz egércsaládot. Az anyag marad, csak a technika változik: Michael Siebel hagyományos rajzba öntötte hőseit. A Mestermű (Wunderwerk) rendhagyó Gepettoja unalom és magányűző vasmadarat készít, amikor pedig a nyugtalan teremtmény hús-vér társai közé vágyik, mestere némi huzavona után útjára bocsátja egyetlen családtagját. Szintén csak egy-egy állat boldogítja az Egér (Wojtek Wawszczyk) szereplőit. Mindenki büszkén viseli négy- vagy kétlábújával való hasonlatosságát, csak az egér-embert nézi le a társadalom. A Micky Mouse távoli rokona dobozba kerül. Gazdája pedig, akárcsak a Parfüm szagtalan hőse, aki emberszagot kent magára, egy multifunkcionális tehénfejű, tevepúpú, szárnyas monstrummal próbál a többiek bizalmába férkőzni. Nem kevésbé örömmentes zóna a francia Lepentire-Arditti-Depuech trió Vadhajtásában (Le Faux Pli) megrajzolt város, ahol minden huzalon lóg, az embereket dróton rángatják, a járművek, ahogy Az ötödik elemben is, a házak fölött lebegnek, a fegyencjáraton kapaszkodni kell, az életet gyártósorok intézik, s a végén mindenkit bedarál a gépezet. A fesztiválon is levetített Rin Taro-féle Metropolis fináléját idézi másik három gall, Thierry Bassementm, Frédéric Gesquire és Alexandre Perard munkája, a Gravitáció (Gravité). Amikor a fejjel lefelé közlekedő vonatok elhagyják a sínpályát, s a tér szabályait felrúgó épületkomplexumok darabokra esnek szét, már lehet tudni, hogy a gravitációs meghajtó felmondta a szolgálatot. Marad a férfi és a nő – összeölelkezve az örök súlytalansággal.

Fabula-skatulya

Charrier-Jean-Salton-Terrien: Tom the cat

A vidámság és humorral továbbgondolásra késztetés jórészt az állatmesékbe szorult. Meghökkentés és megtévesztés Lehotay Zoltán művészi igénnyel megrajzolt Sikerében. A képkivágásban röpke öt perc alatt befogjuk egy színház vastaps-lázban égő közönségét, majd átfókuszálunk a színpadra, ahol kiderül, hogy az ováció tárgya egy egészen miniatűr egér. Mindez még semmi, mert az öltözőbe lépve sokkol csak az igazi meglepetés: a smink alatt méretes elefánt rejtőzik. Hátsószándék-mentes vidámságot ígér Eloide Adias és Marie Pierre Barallon Pötty bárja (Point barre). A kikapós katica-asszony egész éjjel alkohol-mámorban ropja, míg férjura a hajnali cobwoy-filmmel igyekszik elütni az időt. Az este bájosan suta hősnőjét közlekedési kihágáson érik, a gyorshajtó büntetése pöttyvesztés, paripája rács mögé kerül. A mentő ötlet Rico tetováló szalonja, ám a marihuana-mámorban élő testfestő keze alatt katica-minta helyett önarckép születik. Hát ennyit a családi békéről. Bájos road movie kerekedett a Charrier-Jean-Salton-Terrien négyes „rajzceruzájából” is. A Tom the cat két szálon futtatja az eseményeket egészen a tragikomikus végkifejletig. Tom, a piros sapkában pompázó macska, bankrablásból való menekülése során kerül folytonos összeütközésbe a kutyás öregasszonnyal, aki a közlekedés minden formáját kénytelen végigpróbálni kényszerű száguldása  folyamán. A közös végzet: a nagy ugrás – egy felhőkarcoló tetejéről. Enyhe nézőpontváltásra késztet Sven Martin Lovagütése (Ritterschlag), melyben ezúttal mi a sárkánnyal vagyunk. Sárkánypapa tanítgatja csemetéjét,  hogyan is kell legyőzni egy lovagot. A kalitkában őrzött királylány csak sikoltozik, a lovagok csak pusztulnak, s kiderül, hogy  nem minden az, aminek látszik, mert a szépséges hercegnő ezúttal szintén „a vízilovakkal van”. Nemcsak múltat és jövőt idéznek a látottak. Chris Sttener, Heidi Wittlinger és Arvid Uibe Oscar-jelölt Das Rad-ja az egész történelmet nyolc percbe sűrítette, bizonyítva, hogy kőidőben mérve az emberiség gyorsan fejlődött, de gyorsan véget is ért. A kerék, amivel az egész kezdődött, már rég sehol nincs, amikor a mohák még vígan szaporodnak.

Ezüst csapágygolyó

Leight Hodgkinson: Novelity

A műkedvelőknek és hozzáértőknek egyaránt szánt AniFest amellett, hogy elsősorban örömfesztivál kívánt lenni, díjazott is. A háromnapos programot megálmodó Szimpla-stáb összesen négy díjat osztott ki szombat este a Millenárisban. A fesztivál workshop részét magára vállaló Studio21 egy tetszőlegesen választott tanfolyamán látja vendégül Pálfi Szabolcsot. Az Iparművészeti Egyetemen végzett alkotó A busz című munkájában valós dokumentumfilmet animált át, majd a falusi busz-történeteket megtoldotta némi fikcióval, így esett, hogy II. Rákóczy Ferenc elkötötte a sárga falujárót (nem csikót!) s Kassa felé vette az irányt, de az ellenség megtévesztésére a patkót azért visszafele üttette fel a lova lábára. A három ezüst csapágygolyót három külföldi alkotás érdemelte ki. A legjobb technikai megoldás díját maguk a szervezők ítélték oda. Nyertese Leight Hodgkinson. Az Újdonság (Novelity) hősei öntudatra ébredő, színekkel táplálkozó papucsok, amelyek föld fölötti életüket hagyományos celluloidon élik, ám saját, a szoba padlója alatt berendezett világukban rajzként léteznek tovább. Az „undergroundság” előnye, hogy ott fogakat is lehet viselni, mindent és mindenkit ki lehet beszélni, no és persze minden itt (és nem Pumuklinál) található, amit az emberek csak elvesztettek. A legjobb animált karakter, ha úgy tetszik, legjobb színészi alakítás, jutalmát már a közönség ítélte oda. Tim és Tom (Christel Pougeoise, Romain Segaud) jegyzetfüzetfejű emberek, kedélyállapotukat egy-egy lapozással váltogatott sematikus arckifejezéssel érzékeltetik. Az alkotó, mint teremtő keze bizony sok mindenre képes, láthattuk ezt a Menő Manóban is.  Barátokból néhány kézmozdulat segítségével ellenségek válnak, küzdelmes sorsukat nehezíti, ha számkivetettek lesznek saját világukban, s történetüket a hangsávon futva, vagy a celluloidcsíkon mászva igyekeznek utolérni. A lendületes négyperces vége természetesen happy end, ahogy a fődíjas is boldog jövőképpel kecsegtet. Matthias Schreck már a Kiskakason is látott Insight-ja egy letisztult formákkal dolgozó három dimenziós föld alatti világ Gollam-szerű véglényének kálváriáját mutatja be. A foszforeszkáló gombáit féltő gonddal nevelgető kertész legfőbb ellensége a fonalas ültetvény halálát jelentő fény. A karma ellen persze fölösleges küzdeni, a réseket többé nem lehet betömni, a fotoninvázió feltartóztathatatlanul győzedelmeskedik, a sötétség szövetségese pedig kénytelen megbarátkozni a Nappal, a fákkal és a virágokkal. Csakúgy mint az AniFest közönsége, mert a háromnapos elsötétítés véget ért, animációs terülj-terülj asztalkám legközelebb egy év múlva kerül a Millenáris-fogyasztók elé.