2014. 11. 17. Tóth Gergő
Ezt a filmet az elejétől kell nézni
Woyzeck a Fényíró Filmkubban
A BKF Fényíró Filmklubja már külsősök számára is látogatható. Ennek apropóján indítottuk el cikksorozatunkat, melyben a BKF diákjai számolnak be az eseményről. A filmklubban levetítették Szász János Woyzeck című filmjét, a vendég pedig maga a rendező és a címszerepet alakító Kovács Lajos, színművész volt.
A beszélgetést Szabó Gábor egy anekdotával nyitotta, amiben mesélt édesapjáról, Szabó Árpádról, aki abban a filmgyárban dolgozott (szintén operatőrként), aminek most helyén a népligeti buszpályaudvar áll. Itt apja után sokáig csak Kis Árpiként emlegették, és hosszú folyamat volt, amíg saját jogán érezhette magát a filmszakma részének.
Hasonló helyzetben találhatta magát Szász János (Witman fiúk, Ópium – Egy elmebeteg nő naplója, A nagy füzet) is, akit először Szász Péter, filmrendező fiaként ismert meg a filmes kör, bár őt ez sosem zavarta (Andorai Péter a mai napig Petinek hívja). Arra emlékszik, hogy gyűlölte a filmforgatásokat, unalmas elfoglaltságként tekintett rájuk, amit a rendezőn és az operatőrön kívül senki sem élvez. A későbbi Balázs Béla díjas rendezőt, forgatókönyvírót és egyetemi tanárt akkor – talán épp emiatt – a színház vonzotta jobban.
Kellékesként kezdett dolgozni, minek során megismerte színészek lelkét, és rájött, hogy milyen kiszolgáltatott, védtelen és szégyenlős emberek is ők valójában. Kovács Lajos bólogatott, és hozzáfűzte, hogy a filmben a színházhoz képest a színész már védve van. Kovács nevét a nagyközönség első sorban úgy is ismerheti, mint az Argo Balogh Tibije vagy a Kontroll Bélája. A főiskolán '67-ben végzett színész botrányoktól sem mentes 12 éven keresztül dolgozott a békéscsabai Jókai Színházban. Elmesélte, hogy bohókáságát jól jellemzi, hogy egyszer több ember szeme láttára leugrott a harmadik emeletről. A fák tompították az esést, és mire a többiek odarohantak, addigra ő sértetlen visszamászott a bárba, ezzel mindenkit alaposan összezavarva.
Woyzeck
Georg Büchner utolsó drámája, melyet haláláig írt, kiváló filmalapanyagnak bizonyult filmszerű jelenetezési technikájának és egyedi, horrorisztikus nyelvezetének köszönhetően.
A történetet – ahogy ez lenni szokott – az élet, pontosabban egy Lipcsében 1821-ben megesett gyilkosság inspirálta. Szász megrendítő filmjének szereplőit a drámához hasonlóan a pőre ábrázolás jellemzi. Woyzeck (Kovács Lajos) váltóőr egy rendező pályaudvar szürreális, füsttel és téli homállyal borított purgatóriumában. Szolgálata felett felügyeletet gyakorol a Kapitány (Alekszander Porohovcsikov), aki állomásparancsnoki hídfőállásából mindent lát, a hangszórókon keresztül folyvást gyötri beosztottját. Emellett az egyik vagonban praktizáló jó doktor (Haumann Péter) kísérleti nyúlként használja Woyzecket, ő pedig tűr, míg egyetlen kincsére, a szépséges Marira (Diana Văcaru) szemet nem vet és el nem csábítja őt egy helyi rendőr (Gáspár Sándor). Hogy innentől kezdve az őrület, a megtorlás vagy a kizökkent idő helyretolásának vágya irányítja Woyzeck tetteit, netán mindegyik, nyitott ügy.
Szász végtelenül nyomasztó és izgalmas atmoszférát teremtett a filmnek, Máthé Tibor lírai szépségű, kockánként kimerevítve is egy-egy festmény igényességével komponált fekete-fehér képeivel olyan mély és egyedi hatást ér el, amivel egy filmkedvelő ínyencnek a találkozás maga az ünnep. A szemek ragyogása vizualizálja mindazt a szenvedélyt, dacot és végzetszerűséget, amikről azt hinnénk, hogy írott szavakból filmre adaptálni nem lehet. A karakterek bármily korlátoltak, gonoszak, önzőek és konformisták, előbb-utóbb meztelenné válnak, hogy való emberi esendőségükben elnyerjék együttérzésünket. Az emelkedett elbeszélési mód, amit nem sok híján a cigánysor, mint helyszín feleslegesen aktualizál és földhöz ragaszt. De mégsem. Szász az a fajta kifinomult rendező, aki nem megy messzebb annál, hogy megragadja ennek a környezetnek az érzékiségét, és gyarapítsa vele a történetet. Merthogy – mint minden nagy regény, színdarab és film – a Woyzeck is egyetemes, és csak letisztult állapotban győzi le az időt és marad örök érvényű.
Szász János filmjére – ami 1994-ben elnyerte az Európai Filmdíjat és a Magyar Filmszemle megosztott fődíját (és még sok más díjat is) – ma is azt mondja, hogy az eddigi legjobban sikerült munkája. Pedig azt mesélte, hogy a Woyzeckben senki sem hitt, és a legjobb snitteket ebédszünetben vették fel. Nagyon kevés pénzből készült, viszont nem kellett megfelelni senkinek. Szász szeret a szakadék szélén táncolni, megvan a maga előnye, ha van kockázat, megérzéseire, intuíciójára is sokban támaszkodik, még akkor is, ha meg se tudja magyarázni miért (igazából utálja is a miérteket). Elmondta, hogy látásmódja nem volt mindig ilyen, első nagyjátékfilmjét, a Szédülést (1989) például rossznak tartja, ami véleménye szerint a való élettől távol eső, idealizált filmnek sikerült. Meghatározó tapasztalatokat akkor szerzett, amikor a katonaság elől menekülve bevonult egy elmegyógyintézetbe. Itt rájött, hogy semmit sem tud az életről, így ott ragadt (két hét helyett) fél évre.
Máthé Tibor operatőrnek a Szamárköhögés forgatásán asszisztált, később majd az összes filmjét vele forgatta (kivéve A nagy füzetet, amelynek operatőre Christian Berger volt), szimbiózisba, testvéri kapcsolatba kerültek egymással.
A Woyzecket 26 nap alatt forgatták le Rákosrendezőn és Ferencvárosban, az archaikus helyszíneknek köszönhetően díszlettervezőre nem is volt szükség. A jelenetekről vázlatokat rajzoltak, de ezeket az éles, színészekkel való munka során általában sutba kellett dobni és az intuícióra hagyatkozni. Kovács Lajos figyelmes, kedves és megértő rendezőnek írta le Szászt, akit könnyen el tudott fogadni. A rendező nem instruálta különösebben, de mindig pontosan tudta, hogy mikor kell elindítani a felvételt, azaz, hogy mikor áll készen a színész. „Jobbra. Balra. Kevesebbet. Többet.” – Szász szerint többre nincs szükség, inkább hagyja színészeit érvényesülni (a mai rendezők azt hiszik folyton beszélniük és magyarázniuk kell). Ehhez Szabó hozzáfűzte, hogy a színész egy, de legfeljebb két mondatot visz magával közvetlen a felvétel előttről, ami viszont meghatározó. Szász elmondta, hogy többször is elveszett a forgatás alatt, de mindig a zsebében lapult egy Büchner kötet, amit, ha fellapozott, „olyan biztonságot adott, mint a gravitáció”. A közel 200 éves szövegen alig kellett változtatniuk.
Több anekdota is elhangzott a film készítése kapcsán, például a Kapitányt játszó színész és Kovács közti feszültségről. Lajost néha nem véletlen verte ki a víz (bár a képen előnyös volt), aminek az oka Alekszander élcelődő viselkedése volt (pl. folyton háttal volt neki). Az orosz színész gázsiként egyébként egy zsigulit kapott, aminek a hazahozatalára maffiózókat bérelt, hogy élve eljusson vele Moszkváig. Az atmoszférateremtésnél meghatározó mélyfekete füstöt gumiégetéssel érték el, ami ma már lehetetlen volna, hiszen használata szigorúan tilos az egész világon (súlyosan környezetszennyező), mondhatni végigfüstölték a filmet.
A képek grafikusságát és rajzosságát a Kodak SX nyersanyag adta, illetve Máthé háromféle zöld szűrőt használt a világításnál. Neki talán még szorosabb munkakapcsolata volt Bederna András, fénymegadóval, akivel együtt határozták meg a képi világot. A nyersanyaggal egyébként nagyon spóroltak, folyton mondogatták is egymásnak, hogy fogyóban van. Ezt valószínűleg hallhatták a cigánytelepen élő, velük jó viszonyt ápoló kétesebb figurák, akik egyik nap azzal fogadták őket, hogy egy rakás – sajnos éppen színes – filmmel várták Szászt (gyanús, hogy nem messze volt a Kodak gyára). Egyszóval a helyiek megkedvelték őket.
A Woyzecket még analóg technikával vágták. Ezzel kapcsolatban Szász elmondta, hogy egy ilyen hosszadalmas és bonyolult folyamatnál az ember nem hamarkodik el semmit. Ugyanis, ha túl sokszor vágják meg az adott jelenetet, a sok ragasztás miatt már ugrál a film, de egyébként is a vágószobában elhangzó egy-egy instrukció után a rendezőnek volt ideje elmenni a büfébe meginni egy kávét, amíg a vágója végrehajtotta azt. Ezek a körülmények megfontoltabb döntésekhez vezettek (ez igaz a forgatásra is, ahol a film aranyat ért), a filmet kilenc hónapon át vágták. A mai utómunkálatoknál a nem-lineáris technológiának köszönhetően a "próbáljuk ki" elv érvényesül. Szász nem azt mondja, hogy visszasírná a régi időket, csak annyit állít, hogy teljesen más volt a munkafolyamat, mint ma a korlátlan digitális lehetőségek korában.
Amit már a rendező akkoriban sem szeretett a filmben (de már késő volt tenni ellene) azok az időnkénti lassítások. Egyszer történt, hogy éppen a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon játszották a Woyzecket, amikor Szász a vetítés közben belesett a terembe, hogy mennyien nézik (reggel 9 órás időpont volt, és csaknem teltház). Egy hajléktalan épp ott állt az ajtóban és elmélyülten nézte a filmet. Meglátva a későt, kiküldte, hogy ezt előröl kell megnéznie. Ennél nagyobb dicséretet egy rendező talán sosem kaphat. Ilyen élménye Kovács Lajosnak is volt, amikor egyszer a peronon álldogálva valaki megérintette a vállát. Megfordult, és egy szénporos arcú vasutas állt vele szemben, aki megköszönte neki a mozi élményét.
„Amikor a kamera elindul, az egy nagy pillanat.” – írta le a filmre forgatás élményét Szász. A digitális rögzítésnél még belefér egy sminkigazítás vagy valami apróság, közben repülnek a gigabyte-ok. Rendszerét tekintve sok minden megmaradt a klasszikus korszakból, például a csapó vagy, hogy a hangot hamarabb indítják el, mint a képet (olcsóbb volt a nyersanyaga), de az a nagyfokú koncentráció már kevésbé fontos. Pedig a rendező szavai szerint „ezekért a 20-30 másodpercekért érdemes élni”.
Szász Jánosnak a film mellett komoly nemzetközi színházrendezői karrierje is van. Rendezett Moszkvában, Amerikában, Osloban. Felmerült a kérdés, hogy ilyenkor miként küzdi le a nyelvi akadályokat. Erre azt válaszolta, hogy lehet érezni, hogy a beszédben a hangsúlyok hogyan működnek, egy-két hét múltán elkapja az ember a fonalat.
Nem sokon múlott, hogy Szász filmes pályája az USA-ban teljesedjen ki, hiszen Spielbergnek készített dokumentumfilmje (A Holocaust szemei) után a hollywoodi rendező elhívta Amerikába. Akkor ezt a váltást személyes okokból nem vállalta, pedig úgy érzi, hogy ott is ki tudott volna teljesedni, hiszen vannak remek hollywoodi és vacak független filmek, nem ez a recept titka. Azt elismerte, hogy az amerikai rendszer ridegebb, a pénzcsinálásról szól, de nagy tehetségeket nevel ki. A nemzetközi pályától Kovács Lajos sem volt messze, amikor Jonathan Glazerrel forgatta a Radiohead klipjét. Kovácsot Glazer 3000 külföldi színész közül választotta ki, és folytatta volna vele a közös munkát, ha beszéli az angolt.
Szász a magyar film fő feladatát abban látja, hogy történeteink és identitásunk megőrződjön. Méltatta a mai sorozatok kimagasló minőségét, ő is szívesen vágna bele ilyesmibe, mert nagy történelmi alakjaink vannak, akik hihetetlen izgalmas életúttal rendelkeznek (párhuzamot vont a Sebész című sorozattal és Semmelweis Ignáccal). Azt persze nagy bajnak tartja, hogy ma az emberek nem járnak moziba (Szabó megjegyezte, hogy nézik azokat a filmeket, csak épp torrentről letöltve). „Régen tíz ember alatt a gépész nem vetített, mert drágább volt az áram, mint a jegybevétel.”
