A tanévkezdés teljesen felborítja az összhangot Léo és Rémi között, a köztük lévő gyengédség miatt az osztálytársaik azzal kezdik cukkolni őket, hogy egy párt alkotnak. Ez különösen Léot zaklatja fel, aki egyre inkább igyekszik eltolni magától Rémit, próbálja bizonyítani férfiasságát: hokizni kezd és a nagyszájú fiúkkal barátkozik. Az egyébként is érzékeny Rémit pedig olyannyira megviseli az elszakadás, hogy öngyilkosságot követ el. Ezt követően Léo azzal a súlyos kihívással szembesül, hogy kezdenie kell valamit barátja halálával, amire leginkább Rémi anyukáján keresztül válik képessé.
A tragikus történet kivételes gyerekszínészeket kíván, Eden Dambrine és Gustav De Waele pedig ügyesen élnek a rájuk osztott felelősséggel. Léo szerepében Eden Dambrine arca élesen vált ártatlan huncutságból ösztönösen kegyetlenre, de a váltások mellett komoly érzelmi íveket is képes megmutatni, például a Rémi anyjával közös jeleneteiben. A Rémit alakító Gustav De Waele pedig remekül hozza az elvarázsolt kisfiú karakterét, aki érzékenyebb, tehetségesebb, de kevésbé frappáns, mint a barátja.
Kettejük kapcsolatát szépen indítja az első jelenet: a két fiú egy pincében játssza el, hogy képzelt csapatok megtámadják őket. Közösen építenek fantáziavilágot, amelyben játék közben alakítanak ki helyzeteket, egymást figyelve, egymásra reagálva formálják a csak számukra látható történetüket.
Kár, hogy a film formanyelvéből hiányzik a gyerekek minden mozdulatában zsizsegő fantázia, nem látunk egyetlen, a képzelettel, az emlékezéssel, az álommal való stilisztikai ötletet sem. Ugyanakkor a realista ábrázolásmód is távol áll a filmtől, a színes és kipolírozott képek, a steril környezet a legkevésbé sem keltik a hétköznapiság hangulatát.
A formai kreativitás hiányát tovább erősítik a film ötlettelen, elhasznált szimbólumai is. A rét színpompás virágai között szaladó fiatalok, mint a gyermekkori, önfeledt szabadság kifejezése. Léo szembesül Rémi halálával és egy gép érkezik a rétre, hogy letépje a virágokat. Élet és halál története hangsúlyosan egy év alatt, az évszakok változásával bomlik ki a szemünk előtt, ahogyan azt még a pap is a szánkba rágja a temetésen. Léo Rémivel való barátságát, amely a gyermeki fantáziára, a művészetre, a közös belső világra épít, egy másik barátság váltja, amelyet a férfiasság, a hokizás, a videójátékok tartanak egyben. És így tovább.
A szépelgő, de földhözragadt képi világ, a banális szimbólumok sokkal inkább idézik egy társadalmi célú hirdetés formavilágát, mint egy komoly filmdrámáét. Férfiak, merjetek gyengédek lenni! – áll a hirdetésben. A maga banalitásában ez mégis egy fontos gondolat, a filmnek pedig kifejezetten a javára válik, hogy ezt nem redukálja a szexuális vonzalom témájára.
Nem feltétlenül kell analizálni, hogy milyen jellegű kötődés van két kiskamasz között, és úgy tűnik, a rendezőt sem ez érdekli igazán, inkább az a férfi intimitás, ami a fiúk számára természetes. Abból az állapotból indulnak, amiben még magától értetődő az ölelés, a simogatás, az összebújás, és csak az iskolai közeg zökkenti ki ebből őket a kényszeres analizálással, a kérdésekkel és előítéletekkel.
Ráadásul saját, szűkebb környezetükben is teljesen természetes az intimitás. Dhont azokat a hétköznapi gyengédségeket is kihangsúlyozza, amelyeket Léo és a bátyja, édesapja között látunk. Amikor a motoron ülve átkarolja a bátyját, abban benne van az a ragaszkodás is, amit a testvére iránt érez, amikor melléfekszik az ágyban, az amellett, hogy a Rémi közelségét pótolja, egyáltalán nem hat furcsának. Az apja melléül az ágyon, és szeretettel simogatja meg a hátát, mozdulata nem kiemelt gesztusként, hanem természetes szeretetnyelvként hat. De nem csak az érintésekben, a gesztusokban is egyértelmű, hogy a férfiak vállalják az érzelmeiket: Rémi apja elsírja magát a vacsoraasztalnál a fiú halála után.
A fiúk közvetlen környezetében tehát semmiképp sem kirívó az a közelség, amelyben együtt léteznek, csak akkor válik furcsává, amikor az iskolai közegbe kerülnek. Viszont ennek a közegnek a belső dinamikáját, a tanárok irányító, feszélyező vagy éppen segítő jelenlétét nem mutatja meg a film, ez pedig súlyos hiányérzetet hagy maga után. Arra apellál, hogy úgyis tudjuk, milyenek a tinédzserek. De ez a feltételezés kevés, alaposabb vizsgálatra lenne szükség, hiszen áttételesen ez a közeg váltja ki a tragédiát.
A fizikalitás, a testiség a hokizásban is kiemelt szerepet kap, az ott szerzett sérülések, a verekedés az öltözőben fontos dramaturgiai elemekké válnak. Mintha Dhont azt jelezné, hogy valójában a gyermekkorban fontos gyengédség esések és ütések, fizikai fájdalom formájában ölt új alakot, dühös kifejezéseként annak, hogy ezek a gyerekek éppen most veszítik el a gyerekorrukat. Végül a Közel kulcsjelenete is egy ütésből öleléssé alakuló mozdulatban teljesedik ki.
Lukas Dhont a Lány című filmmel már bizonyította érzékenységét, fogékonyságát a fiatalság identitáskérdései iránt, és a szeretetteljes közeg- és karakterábrázolás vagy a színészvezetés tekintetében a Közel című filmmel sem okoz csalódást. Ahhoz viszont, hogy az általa felvetett problémákat összetetten, kontextusban mutassa meg, talán éppen egy lépéssel hátrébb kellett volna lépni ahelyett, hogy belekényelmesedik a karakterek megható közelségébe.
