filmhu: Idén többen jelentkeztek az egyetem rendező-operatőr szakára, mint az elmúlt években. Mi lehet az oka ennek a növekedő érdeklődésnek?
Grunwalsky Ferenc: A kérdés nagyon időszerű problémákat vet fel. A legvégső számot nem tudom, de összesen több mint 600 felvételiző van. Az elmúlt években öt osztályba (ebben benne vannak a rendezői, tévés, riporteri, dokumentumfilmes osztályok) jelentkeztek összesen ennyien. Most a rendező szakra én 493 jelentkezési ívet kaptam meg eddig. Mivel mindenkit egyszerre kell felvételiztetni, nem találtunk más helyet, mint a Mafilm két nagy egybenyitható műtermét.
 |
| Bármivel meg lehet lepni őket Grunwalsky Ferenc |
A nagyszámú jelentkezés oka összefügghet azzal, ami a Filmszemlén is megmutatkozott. A korábbi éveknél nagyobb most az érdeklődés a magyar film iránt. Még akkor is, ha sok közülük nem tetszik az embereknek. Egyáltalán nem a legmagasabb szintű termés volt az idén, mégis több néző volt, mint valaha. És ha csak ez a nézői érdeklődés adott – vagy, mert egy új mozibajáró korosztály van kialakulóban, vagy meguntak valamit, vagy újra vágynak, vagy újra érdeklődni kezdenek saját világuk és kortársaik iránt az emberek, - akkor nagy butaság lenne, ha a művészek ezt az alkalmat nem ragadnák meg. A szakmában sokat beszéltünk erről, és próbáltuk levonni a tanulságokat. Úgy tűnik, az embereket érdekelni kezdi, hogy mi az a világ, amiben élünk, vannak-e saját történeteink, saját színészeink, saját hőseink. Kicsit mintha megunták volna a külföldi álomvilágot.
Ebben nagy felelőssége van a főiskolának is. Tisztelem a fiatalokat, nekem is két kisgyerekem van. De kíváncsi vagyok, hányan hiszik azt, hogy ez egy kellemes, sikeres, jó megélhetést biztosító, idegileg megnyugtató szakma. Biztos, hogy sok illúzió van mögötte.
Beszélnünk kell arról is, mit jelent a felvételi vizsga az operatőr-rendező szakra. Mi olyan kérdőívet állítottunk össze, melyben minimális a tárgyi tudást tesztelő kérdés. Akik idejönnek, végül is már érettségiztek, megvannak a megfelelő képzettséget bizonyító vizsgáik. Egy középfokú nyelvvizsga szükséges még ehhez, illetve annak az ígérete, hogy azt féléven belül megszerzi az illető. A kérdéssor – több mint 30 oldalon – nem televíziós vetélkedőre emlékeztet, tehát nem a „ki hányban született”, „olvastad-e ezt”, „láttad-e annak a filmjét” típusú tudást szeretné felmérni. Nem. Egy képesség-felmérő tesztről van szó. Vannak benne szövegekkel, képekkel kapcsolatos kérdések, tájékozódási feladatok, ahol reflexiókra és ötletekre vagyunk kíváncsiak.
filmhu: Kik állították össze a kérdéseket?
G.F.: Kende Jánossal ketten állítottuk össze. Ha már mi visszük ezeket az osztályokat, akkor úgy gondoltuk, a kezdettől nekünk kell ennek a felelősségét és irányát a kezünkbe venni.
filmhu: Ez a felvételi mennyiben lesz más, mint az elmúlt évek során?
G.F.: Korábban sokkal több volt a tárgyi tudást firtató, több volt a személyes érdeklődésre irányuló kérdés. Tudod-e, mennyibe kerül egy kiló kenyér, és egyéb személyiségtesztelő kérdések, amik arra irányultak, hogy az illető milyen világban él, miket olvasott, milyen kultúrkörből származik.
Ez most nekünk teljesen mindegy. Az lesz a fő kérdés, hogy milyen a jelentkező fantáziája. Mi jut eszébe például egy festményről? Lesznek térértelmezési problémák (hány sík van az adott képben?), stb. A lényeg, hogy: ezekre a kérdésekre nincs jó válasz. Csak szellemes, érdekes, ügyes, eredeti, vagy szemtelen választ adhatsz. Már itt elkezdődik, amit szeretnénk a főiskolai évek alatt kifejleszteni. Az érdekel minket, hogy a felvételiző mennyire talpraesett, mennyire személyes, mennyire kreatív. Bármivel meg lehet lepni minket, ugyanúgy, mint amikor egy filmre beül az ember.
Praktikusan: a tesztsor névtelenül megy, minden lap aljára rá kell írni azt a bizonyos kódszámot, amit a felvételiző kap. Tehát a javításnál mi sem tudjuk, kinek az anyagát olvassuk. Azonkívül kérjük, hogy mindenki hozzon magával lezárt borítékban egy olyan róla készült képet, amiről úgy érzi, hogy közel áll a személyiségéhez, amit elfogad, amire azt tudja mondani – ez én vagyok!. Emellett egy másik képre is szükség van: mi az ő kedvence? (lehet rajz vagy festmény is), de hogy ne kelljen könyvekből kitépni a lapokat, vagy nehogy családi fotók elvesszenek, mindkét kép lehet xerox-másolat is.
Megtoldottuk még egy kérdéssel a tesztet: aki már valaha csinált valamilyen mozgóképet: írja fel, hogy van-e olyan anyaga, amit szeretne, ha bizottság megtekintene, milyen formátumban van (DVD, Beta, VHS, 8mm), és milyen hosszúságú.
Joggal lehet kérdezni, le van-e előre játszva dolog, hiszen úgyis vannak a csókos haverok, az ismerősök gyerekei, stb. De ez nem ilyen egyszerű. Az ember barátságból, ismeretségből nem bíz főszerepet senkire. Kende János ugyanilyen komolyan kezeli ezt a kérdést, volt is egy zseniális javaslata, amit meg fogunk valósítani: kirakunk egy nagy táblát a főiskola bejáratánál, hogy aki protekciót szeretne, az írja fel rá a nevét – tehát játsszunk nyílt kártyákkal.
filmhu:Kik fogják kijavítani a dolgozatokat?
G.F.: Azok, akik az osztály munkájában is részt fognak venni. Tehát a tanársegédeink és a munkatársaink. Ők átnézik az anyagokat, aztán minden dolgozat odakerül hozzánk, a későbbi osztályfőnökökhöz. Mi mindent elolvasunk. Felállítottunk egy körülbelüli skálát, ha például valaki leír egy marha jó viccet, akkor az a tízes skálán biztos megér 6-ot. De lehet, hogy a másik azt mondja, ezen nem tudtam röhögni, elég neki a 3-as. Nincsenek egyértelműen eldönthető jó válaszok. Végül együtt döntjük el, ki van benne az eredeti, érdekes és kreatív jelentkezők körében.
A második fordulóba általában a fele jut tovább, ahol személyes beszélgetésre kerül sor, majd fotózás lesz. Előfordulhat, hogy itt is lesz még valamilyen tesztsor, de butaságnak tartanám, ha novellát íratnék a felvételizőkkel. Az ugyanis irodalmi műfaj, és a rendezőnek nem kötelessége írni tudni. Nem lenne érdekes, ha ál-irodalmias eszközökkel novellát írnának arról, hogy odakint süvített a szél, és csapódtak az ajtók. Abból csak egy modor jön ki, és hogy milyen műveltsége van a jelentkezőnek. Inkább a képzőművészet felől közelítenünk: mit látsz egy képen, mit jegyzel meg belőle, mi vonzza a figyelmedet.
Miklauzic Bence: A felsőoktatási intézmények esetében általában lehet tudni, hogy mik azok a válaszok a felvételin, amiket ha az ember megad, akkor oda fel fogják venni. Amikor mi felvételiztünk, (azóta néhány felvételit szintén végignéztem), erős görcsként jelent meg a sokakban, mi ennek a módja, amivel be tudnak vágódni, és akkor biztosan fel fogják venni őket. 
30 oldalban megcsillantani a fantáziát
Miklauzic Bence
Az a legjobb elvárás ezzel szemben, hogy mennyire tud őszinte lenni valaki önmagával, mennyire tudja ebben a 30 oldalban megcsillantani a fantáziáját. Nyilván nehéz szituációról van szó, hiszen a szóbelin például ott ül 8 felvételiztető, köztük olyanok is, akiket nagyon tisztel. Igazi kíváncsiság van ugyanakkor a jelentkező iránt, és fontos, hogy ne akarjon semmit eltalálni. Amikor mi felvételiztünk, volt olyan számítgatás a folyosón, hogy bent ül az a bizonyos tanár, aki az ilyen és ilyen típusú dolgokat szereti, és akkor megpróbálok úgy viselkedni, mintha én is azt szeretném. Ez inkább a visszájára fordul.
filmhu: Ezek szerint a személyiségre, a fantáziára épülne a képzés is, amit majd a következő öt évben valósítanátok meg.
G.F.: Komoly kötelezettségeid lesznek, ha felvállalod, hogy valakinek a sorsa rajtad múljon. Ez nem magától értetődő és mechanikus dolog.
Végiggondoltuk tehát, hogy mit tudunk nyújtani, mikor van ennek értelme egyáltalán. Azért, hogy bemenjek egy osztályba és ott tanár úrnak szólítsanak, annak sok értelmét nem látom. A diákoknak joguk van ahhoz az elváráshoz, hogy kapjanak valamit, ha beiratkoznak ide. Az a régi világban volt, amikor az ember verte a seggét a földhöz, hogy „Úristen, bekerültem!” Herskó János osztályába jártam, amibe eddig a legtöbben, 1200-an jelentkeztek. Ebből 24-et vettek fel. Most úgy néz ki, hogy 8-8 fő kerülhet be operatőrnek illetve rendezőnek.
filmhu: Ez inkább anyagi kérdés, vagy pedagógiai megfontolás áll mögötte?
G.F.: Ez anyagi kérdés is.
filmhu: Ha mondjuk éppen a kilencedik ember is még nagyon tehetséges, akkor is azt kell mondani, hogy sajnáljuk, betelt a keret?
G.F.: Mattheusnak is ki kell választania a játékosait, csak 11-en férnek el a pályán. A filmművészetben meg kell tanulni dönteni, hiszen az egész döntések sorozatából áll.
Úgy gondoljuk tehát, hogy mi másképp csinálnánk a képzést. Újítanánk, figyelembe véve, hogy mire van szükségük ma a fiataloknak. Kendével közösen alapelvünk, hogy habár nagyon szép dolog a művészet, és egyikünk sem a kommersz pénzkeresés útját járta az életében, mert inkább az útkereső és formateremtő emberek közé tartozunk, mégis, az a véleményünk, hogy mint minden iskolának, nekünk is kutya kötelességünk kiképezni arra a diákokat, hogy a szakmában helyt tudjanak állni, és emellett bizonyos kenyérkereseti lehetőséget is adjunk a kezükbe. Munkaképtelen, vagy munkát nem találó embereket erkölcstelen lenne diplomával felruházni. Össze kell tehát egyeztetünk a mai igényeket, a mai médiakörképet, és azt, hogy akik nálunk végeznek, ebből el tudják-e tartani a családjukat.
Ez pedig azt jelenti, hogy a művészettörténethez, a technikához és a forgatáshoz való viszonyt máshogy kell felépíteni. Legyen az illető nagyon invenciózus; legyen meg a fantáziája, nagyon ismerje a technikát – legyen az a televíziós technika, a legújabb digitális rendszerek, vagy a filmtechnika. Azt a távolságot, ami eddig rendezők és operatőrök között volt, szeretnénk csökkenteni. Fiatalkoromból emlékszem olyan rendezőre, aki büszke volt arra, hogy életében nem csinált még fotót, és azt sem tudja, hogyan kell használni a fényképezőgépet.
filmhu: Hogyan fog zajlani a képzés, miket fogak megtanulni a felvett diákok?
G.F.: Azt szeretnénk, hogy a nálunk végzett diák a technikán keresztül mindenféle munkahelyen feltalálhassa magát. Elhatároztuk, hogy bizonyos értelemben a herskói hagyományokhoz nyúlunk vissza. Az első évben a rendezők és az operatőrök teljesen együtt fognak tanulni. Ugyanazok lennének a feladataik, ugyanúgy ismerkednének a technikával, a kötelező tantárgyakkal (mint például a művészettörténet vagy a zene), a műteremmel és minden mással. Annak a folyamatnak, hogy egy elképzelés egy technikai eszközön keresztül, képen jelenik meg, annak a vérré rögződése a két osztállyal közösen történjen meg. A technika ördöge a mi életünk lényege. Minél több lehetőséget meg kell ragadni arra, hogy mire valaki itt végez, a lehető legszélesebb körét ismerje az egyre bővülő technikának.
Akkor is, ha a főiskolának ebből a szempontból szegényesek az eszközei. Meg kell teremtünk annak a lehetőségét, hogy a gyerekek bejuthassanak olyan stúdiókba, ahol a legmodernebb technikával dolgozhatnak. Minden irányban képzettnek kell lenni.
 |
| Most még nem kell ismerni Az ördögi technika |
Egy külföldi zsűritagot megkérdeztek a Szemlén, hogy mit várnak el egy fiatal filmes munkájától. A válasz az volt, hogy teljesen mindegy, hogy dokumentum- vagy kisfilmről van szó, esetleg pár másodperces demokazettáról, azt várják, hogy meglepő, eredeti és érdekes legyen. Mi ugyanezt várjuk el a válaszoktól a felvételi kérdőívnél.
filmhu: Bence, Simó inkább a művészet vagy inkább a szakma felől közelített a képzéshez?
M.B.: Amikor mi ’90-ben elkezdtük a főiskolát, ez a kérdés ennyire élesen még nem merülhetett fel bennünk. Zavart minket, hogy az egész iskolának nem volt önképe arról, hogy mi a feladata Magyarországon. Pontosan amiatt, hogy vajon művészetről vagy szakmáról van szó, illetve, hogy ezt a kérdést hogyan kezeljük. Mindig egy nagyon magasra helyezett művészeti produktum volt a cél. Közben változott a világ, és éreztük, hogy a főiskola nem is tud választ találni erre a kérdésre. Ezt nem is Simó Sándorhoz kötném, hanem az egész intézmény működésére volt jellemző.
Simónál kicsit irodalmibb volt a képzés. Ez az ő személyiségéből fakadt, mert elsősorban a történetek érdekelték. Azon, hogy ez hogyan fogalmazódik képpé, nem volt olyan hatalmas hangsúly. A novellaírástól a jelenetírásig nagyon sok ilyen típusú irodalmi feladat volt. Itt látok most egy különbséget: ez a teszt nagyon a vizuális látásmódot és fantáziát próbálja mindenekelőtt felmérni.
filmhu: Azóta végzett még egy rendezőosztály, és most fog végezni egy újabb, melynek éppen te vagy az osztályfőnöke. Velük mi a helyzet, várható-e újabb tehetségek felbukkanása a filmesek között?
G.F.: Amikor Simó Sándor meghalt, azt az osztályt kellett átvennem, amit ő vett fel, ő válogatott ki, és több mint egy évig ő tanított. Alkatilag más a képzési hozzáállásom, tehát nagy kérdés volt, hogyan lehet őket ebbe az irányba elvinni. Tehetséges gyerekekről van szó, de nincsenek könnyű helyzetben. Az egész filmes közeg nagyon sokat változott az elmúlt 5 évben.
Rossz periódusban kerültek tehát be. Tagadhatatlan, hogy a szakmában van visszaütése, ha három év alatt 8 elsőfilmes rendező jelentkezik: felhalmozódnak ugyanis azok, akik nem jutottak szóhoz. Tehát kérdés, hol találnak munkahelyet.
Kendével éppen ezért határoztuk el, hogy muszáj tudomást vennünk a mai világ helyzetéről. Merész embereket kell találnunk, vagányokra van szükségünk. Az utóbbi időben mindenki azt szűrte le, hogy egyet kell megtanulni: nyomulni. Hogy nem a tudás, a széles látókör, a tehetséged, az eredetiséged számít, hanem hogy mennyire tudsz nyomulni és kivel vagy jóban. De ez hosszútávon soha nem működik. Nem is fog. Néhány évig mindenhol voltak udvaroncok, és egy ideig mindig jól ment nekik. Tartós udvaronc azonban nincs.
Bátorságot kell önteni a diákjainkba, és ezt szeretném egy friss, új társasággal megpróbálni. Szándékaink szerint a Grunwalsky-Kende osztály kapcsán új és megvalósítható művekről lehet majd beszélni, amik túlmutatnak a helybeli rugdalózáson. Valódi személyiségeket kell beengedni a pályára. Muszáj fordítanunk az idő folyásán: valaminek most vége van, és ugyanúgy, ahogy annak idején Herskó egy újfajta nevelési módszert kialakított, ugyanez a dolgunk nekünk is.
filmhu: Vannak mégis a mostani végzősök között, akiknek esetleg később (vagy akár hamarabb) még találkozhatunk a nevével?
G.F.: Persze. De egyelőre megint a finanszírozással van a gond. Megint jelentős mennyiségű pénz hiányzik a magyar filmgyártásból, hiába van tehát ennyi tehetséges fiatal.
filmhu: Az MMK-elnökség mellett hogyan bírod majd az új osztály vezetésével járó munkákat?
G.F.: Voltak, akik úgy tették fel ezt a kérdést, hogy az volt mögötte: ezek szerint vajon Te mindennap reggeltől estig dolgozol? Ennyiből áll a dolog? Azt hiszem Kendének, nekem is – igen. Ennél egy forgatás sem kevésbé fárasztóbb.
A körülmények pedig nagyon hullámzóak. A főiskola körül is megfordul egy párszor a világ: új szempontok, új elvek merülnek fel. Ugyanez van a filmfinanszírozásban is. Miközben másfél millióra emelkedett a magyar film nézőinek száma, azon kínlódunk, hogy elő tudjuk állítani a jövő évi termést. Ez egy ilyen világ.
Szeretném az új osztálynak is átadni, hogy a filmezés ezzel jár, ez egy melós élet. Amikor először végignézek majd a 600 felvételizőn, figyelni fogom, vajon hány tudja közülük, hogy ez az egyik legtöbb időt elrabló és legtöbb munkát igénylő foglalkozás. Sokan azt hiszik, hogy csinálsz egy filmet, és közben azzal foglalkozol, amit elterveztél, vagy amit szeretsz. Holott ez az egésznek csak a 20%-a. A többi olyan, mintha lezavarnálak az udvarra, és azt mondanám, hogy ezt a betont törd fel, ásd ki, és vesszél össze a házmesterrel, hogy ne szóljon bele.
Nehéz testi munkáról van szó, és kíváncsi vagyok, ezt a mai fiatalok felfogták-e. A forgatáskor reggel 6-kor beülsz a kocsiba, kiérsz a helyszínre, és este 10 előtt nem kerülsz haza. 12 órát kell talpon állni, és nem mondhatod, hogy azt a jelenetet azért szúrtad el, mert fáradt voltál.
M.B.: Általában az a kép él az emberek fejében, hogy aki bekerül a főiskolára, azt neves tanárok megtanítják rendezni, majd öt év után a padból felállva, ő már kész rendezőként távozik.
Többször lehet látni a hallgatókon, hogy sokan még a harmadik évben is azt várják, hogy tömjék a fejükbe a dolgokat, és ha csak 4 millió forint van a vizsgafilmre, akkor kevésnek tartják, és így nem tudnak dolgozni.
G.F.: Ma már a szemközti lakó is akkor forgat filmet, amikor akar. 100 ezer forintért vesz egy kamerát, és bődületesen jó filmeket csinálhat vele. A főiskolán minden osztálynak van kamerája, vágóasztala, fotógépe – mégis, ha nincs kiadva a feladat, hozzá se nyúlnak az eszközökhöz.
Ez persze átmeneti állapot, mert a művészet onnan kezdődik, hogy van egy ötleted. Nem hiszek az őstehetségekben, de ha valamilyen meglátásod van a világról, és irritál, hogy a többiek meg egészen máshogy akarják neked az egészet beadni, akkor el kell tudnod jutni odáig, hogy megpróbálod bebizonyítani, hogy neked van igazad. Ha úgy érzed, hogy a nagymamád egy szőrös talpú medve, akit imádsz, akkor nem mutathatsz helyette egy szép kendős öregasszonyt. Inkább higgyél benne, találd ki.
Aki nem tudja bebizonyítani az igazát, az még önmagát sem lesz képes megújítani, nemhogy a filmszakmát, és egy idő múlva kifullad, megviselik a körülmények, vagy bedarálja az idő, majd a pénz.
