2015. november 13-án Antoine Leiris otthon vigyázott másfél éves kisfiára, mikor a hírekben látta, hogy a Bataclan színházat, ahova felesége aznap este ment, a koncert közepén terrortámadás érte. Néhány pokoli óra után azt is megtudta, a nő az áldozatok között van. Miután végre megengedték, hogy lássa a holttestet, Leiris meglepő Facebook-bejegyzést írt a terroristákhoz címezve, melynek első sorai azóta híressé váltak.
Antoine Leiris értelmezésében a terrortámadásokat elkövető vallási fanatikusok célja, hogy féljünk, ezért lemondjunk szabadságunkról: elfogadjuk, hogy az utcán járőröző katonák bármikor igazoltathatnak, hogy telefonjainkat lehallgatják, hogy inkább ki sem mozdulunk otthonról, nehogy valami baj történjen.
Tudatosan választott túlélési stratégiájának lényege, hogy tulajdonképpen győztesnek érezheti magát a terroristákkal vívott küzdelemben, hiszen megtagadja tőlük azt, amit célként tűztek ki. Nem radikalizálódik, nem lesz muszlim- vagy bevándorlásellenes és nem hajlandó a korábbitól eltérő életet élni. A hamleti kérdésre, hogy mi nemesebb, tűrni vagy visszavágni, Antoine az előbbi választ adta.
„Ez tulajdonképpen a keresztény etikából következik, hogy ’aki arcul üt, fordítsd felé a másik arcod’” – mondta Kéri László, aki ugyanakkor kiemelte, egyrészt ez a reakció nem elvárható minden áldozattól, másrészt egy ilyen elhatározás után nehéz következetesnek maradni. „Értem a mögötte lévő etikai üzenet jogosságát, hogy erőszakra ne erőszakkal válaszoljunk, csak nagyon nehéz ezt sokszor megállni. Nem nagyon van jó út. Ez a férfi egyszer levezetett magának egy tiszta pillanatban valamit, de aztán együttélni ezzel a döntéssel, újra meg újra megküzdeni azzal, hogy őt valami jóvátehetetlen veszteség érte, és a veszteség okozásában neki nem volt szerepe, hanem olyan külső tényezők okozták, melyekre nincs ráhatása, más történet. Na, és mit kezd ezzel a több mint 120 ember, akiket ugyanilyen veszteség ért, ki fogja leszerelni az ő egyébként jogos indulatukat?”
Igaz, a filmbeli Antoine nem foglalkozik az elkövetők személyével, nem keresi őket, kikapcsolja az elfogásukról szóló hiradót, és miután a bejegyzés révén híressé válik, közszereplőként is a fenti moralitást képviseli. Közben viszont magánéletében közel sem tűnik feddhetetlen karakternek. Mintha nem is kevés önzés lenne benne, élvezi a hírnevet, intejúkat ad, közben kivonja magát a temetés szervezéséből, mindent rokonaira hagy, aztán panaszkodik döntéseikre.
Az áldozat húga ki is fakad, hogy bár mások gyereküket, testvérüket, vagy barátjukat vesztették el, Antoine úgy tesz, mintha csak őt érte volna veszteség. Kéri László szerint ilyenkor mindenki a legnagyobb áldozatnak érzi magát, szinte versenyeznek egymással, hogy kinek van a legtöbb joga panaszkodni. A szociológus saját tapasztalatai alapján beszélt erről a helyzetről, ugyanis vele is megtörtént hasonló.
Kéri László és Veiszer Alinda / Fotó: Mozinet
„Ezelőtt 42 évvel az első feleségem egy autóbaleset áldozatává vált, és ott maradtam egy ötéves óvodás fiúval. Szóval nekem iszonyú ismerős volt a film egy csomó olyan apró mozzanata, amit szerintem a nézők nagy része észre sem vesz. Ha hirtelen elveszted a legközelebbi hozzátartozódat, az nem egyszeri halál, hanem a következő hetekben, hónapokban újra és újra bekövetkezik.”
A film finoman ábrázolta a halál tényének hétköznapi dolgokban megnyilatkozó visszavonhatatlanságát. Antoine ismételten átéli a veszteséget, mikor kinyitja felesége ruhásszekrényét vagy megtalálja árván maradt fogkeféjét.
„Tudom, milyen az, hogy ott van a fogkefe, és nem merem kidobni a fogkefét. És tudom, hogy milyen az a hihetetlen kegyetlen intézményes viszony, hogy a biztosítótól a rendőrségen keresztül a munkahelyéig mindenkivel beszélni kell” – mondta Kéri. Ugyanakkor szimpátiája ellenére visszásnak találta, hogy egy ponton Antoine leissza magát és bezárkózik, magára hagyva kisfiát.
„Akkor én már azon gondolkodtam, hogy a gyereket el kell vinni az óvodába legkésőbb háromnegyed nyolcig és hogy mit fogok neki mondani.” Később szintén lehetlen dilemmát jelentett, hogy magával vigye-e fiát a temetésre. A film legszívszorítóbb jelenetei, mikor Antoine fia, Melvil, anyját látja a tévéképernyőn és őt kezdi szólongatni, a férfi pedig teljesen tehetetlen, elveszett. Kéri szerin a történet leginkább Jób könyvével állítható párhuzamba, mert ugyanúgy azt a kérdést feszegeti: mit bír ki az ember. Annál meglepőbb, hogy Antoine közönyös marad fájdalma okozói iránt.
Nem kapjátok meg a gyűlöletem / Fotó: Mozinet
Azonban ahogy Veiszer Alinda is rámutatott, Antoine hitvallása nem pontosan esik egybe a film üzenetével. A férfi írásának szövege sem a valóságban, sem a filmben nem felelt meg a francia állam reakciójának.
„Ez egy egyéni túlélési stratégia, ha egyáltalán azzá válik, és egy szerencsés országban ezt a fajta reakciót hangosítja föl a média. De közben látjuk a képsorokat az utcai igazoltatásokról, melyek mind arab származású embereket érintenek. Kérdéses, hogy ha kimondjuk, hogy nem félünk, akkor majd tényleg nem fogunk-e félni.”
Efelől kérdésessé válik, hogy az egyéni stratégia működőképes lehet-e a társadalom szintjén. „Például 2001-es World Trade Center elleni terrortámadás utáni Patriot Act jutott eszembe, amikor a megfigyelést gyakorlatilag teljesen szabaddá tették.”
Erre Kéri is ráerősített, és a 2001 után intézményesített reptéri biztonsági ellenőrzéseket hozta példának. Régen nem kellett úgy számolni, hogy „addig tart a reptéren a bejutás, mint ameddig maga a repülőút, de úgy tűnik, ehhez hozzászokott a világ.”
„Ez az állítás, hogy nem fogunk félni, és nem adjuk fel a szabadságunkat miattatok, ha őszinte akarok lenni, nem tudom, hogy így van-e” – mondta Veiszer Alinda. „A terrorizmussal sújtott országok mégiscsak föladják a szabadságuk egy részét, és globálisan is sokat feladunk a szabadságunkból.”
Fotó: Mozinet
A film a személyes történet felszíne alatt valóban komoly szociális kérdéseket feszeget. Kéri szerint a nyugati világban nap mint nap ki vagyunk téve a „random terrorizmus” veszélyének. A 2001-es repülőeltérítésen és a a film témájául szolgáló párizsi terrortámadáson kívül több mint 50 áldozatot követelt a 2005-ös londoni metrórobbantás és a 2016-os nizzai gázolás is. A probléma értelmezésének érdekében Kéri megkísérelte röviden rekonstruálni Franciaország modernkori történelmét. „Távolról fogom indítani, aztán közelítünk a témához” – kezdte.
Az 1998-as francia rendezésű futball-világbajnokság (egyébként ezen esemény közben is meghiúsították több al-Kaida által támogatott terrorkísérletet) döntőjében francia színben lépett pályára többek között a ghánai születésű Marcel Desailly és a szenegáli Patrick Vieira, a Guadalopue szigetéről származó Lilian Thuram, az új-kaledóniai melanéz Christian Karembeu, a berber Zinedine Zidane, a lengyel-örmény Youri Djorkaeff, a cserepadon pedig ott ült a félig argentin David Trezeguet és az antillai szülőkkel rendelkező Thierry Henry. „Ezt most csak azért mondom, mert jól mutatja, a francia nép négy kontinensről jön össze” – mondta Kéri.
A 16. századtól kezdődően Franciaország a gyarmatosító nagyhatalmak közé tartozott: területeket szerzett Észak-Amerikában, Indiában, később Észak- és Nyugat-Afrikában, Délkelet-Ázsiában, a Közel-Keleten és a Csendes-Óceánon. Egészen a mai napig vannak tengerentúli területei, min Francia Guyana vagy Martiniqiue.
A 20. század az anyaország számára is viharosan alakult. Az első világháborús traumát a második kirobbanása utáni gyors kapituláció és német megszállás követte. Kéri kiemelte, ez az időszak sokáig elfojtott múlt volt a francia társadalom számára. „Nem volt ám mindenki partizán és ellenálló, és csak bőven a kilencvenes évekre jutottak el odáig, hogy tudtak sorozatokat, filmeket csinálni a kollaboráció éveiről.”
Fotó: Mozinet
Közben lezajlott az évszázadok alatt kiépített gyarmatbirodalom széthullása, kezdve az 1946-54-ig tartó indokínai háborúval, mely során Vietnam kivívta függetlenségét (fontos film erről: Dien Bien Phu, rendezte Pierre Schoendoerffer, 1992). Ezt követte a hosszú és véres algériai szabadságharc, melybe belebukott a negyedik köztársaság, és polgárháború szélére sodorta a francia társadalmat (klasszikus film: Az algíri csata, Gillo Pontecorvo, 1966).
Az utóbbi azért is volt érzékeny veszteség, mert Algéria nem gyarmati státuszú volt, hanem jogilag Franciaország része, ahol másfél millió francia telepes (pied noir, szó szerint „fekete lábú”) élt, akik az afrikai ország függetlenné válásával nagyrészt elvesztették otthonukat. Az 1958-ban újra hatalomra kerülő Charles de Gaulle mégis kivonult Algériából, a háborút folytató hadsereg pedig elárulva érezte magát. Megalakult az OAS, egy földalatti paramilitáris szervezet, akik merényletet kíséreltek meg az árulónak tartott De Gaulle ellen (klasszikus film: A sakál napja, Fred Zinnemann, 1973).
A gyarmatosító múlt szükségszerűen maga után vonja a tömeges bevándorlást és az általa jelentett szociális problémákat. Franciaország lakossága ma körülbelül 68 millió fő, ebből 8 millióan nem az ország területén születtek.
„Mi föl sem tudjuk fogni, hogy micsoda kihívás lehet Franciaországnak megemésztenie több millió olyan embert, aki egész más közegből, egész más világból jött, és nem fog tudni szociálisan beilleszkedni”– mondta Kéri, aki személyesen is megtapasztalta a társadalom széttagozódottságát, mikor egyszer eltévedt és besétált egy kizárólag bevándorlók által lakott negyedbe Marseille-ben.
„Franciaországban élve számítani kell arra, hogy bármikor történhet olyan, hogy a társadalomnak az a része, amely nem tud integrálódni, küzd az identitás problémájával, erőszakhoz folyamodik. Együtt kell élniük ezzel, hogy bárhol, bármikor eljöhet a konfliktus kicsúcsosodása, melyek közül abszolút a legrosszabb a 2015-ös volt.” 2015 januárjában érte támadás a Charlie Hebdo magazin szerkesztőségét, amit novemberben a bataclani és három további terrorakció követett, összesen 130 áldozattal.
Veiszer Alinda szerint szintén nem a terrorizmus hatástalanságára utal, hogy „a szólásszabadság és sajtószabadság ma sokkal gyengébb, mint 2015-ben volt. Közben Franciaországban évente több terrortámadás történik azóta is. Ezek közül a legemblematikusabb a 2020-as volt, mikor egy fanatikus az utcán lefejezett egy történelemtanárt azért, mert a Charlie Hebdo-karikatúrák bemutatásán keresztül akart beszélni a szólásszabadságról. Számomra ez azt tükrözi, hogy a probléma nem szűnt meg.”
„A francia politika próbál választ adni, például nem engedi az otthontanulást, azaz vallási jogra hivatkozva nem lehet kivonni a gyereket a közoktatásból” – részletezte Veiszer Alinda. „Sajnos teljesen hétköznapi, mégis meglepő problémák, melyekről Macron beszámolt a nagy nyilvánosság előtt, hogy például az óvodában vallási okokból egy kisfiú nem hajlandó kislány mellé ülni. Tehát egészen a probléma gyökeréig kell visszamenni az oktatásban.”
A beszélgetés résztvevői nem voltak derűlátóak, és egyetértettek abban, hogy minden bizonnyal lesznek még hasonló terrortámadások Európában. „Lehet ilyen-olyan válaszokat adni, de kezelni valójában nem lehet” – foglalta össze Veiszer Alinda, utalva a filmben felvázolt stratégiára.
A Nem kapjátok meg a gyűlöletem június 1-től lesz látható a magyar mozikban, a premier előtti vetítés és a beszélgetés a Mozinet Filmnapokon jött létre a Puskin moziban.
A Nagylátószög című beszélgetéssorozatról készült összefoglaló videók a forgalmazó YouTube-oldalán találhatóak.
