2014. 11. 27. Molnár Judit Anna
Hajdu Szabolcs: Másképp szűröm át magamon a valóságot
Interjú a Délibáb rendezőjével
Hatodik nagyjátékfilmjét, a Délibábot a torontói filmfesztiválon mutatták be, most pedig Amerikában félbehagyott alkotását szeretné befejezni. Szabadidejében zenét hallgat és zongorázik, hogy megtisztuljanak a gondolatai, de leginkább azt szereti, ha családjával együtt alkothat valamit. Hajdu Szabolccsal beszélgettünk többek között Tar Sándorról, messiásvárásról és önvizsgálatról.
Filmhu: Tar Sándor munkái újra és újra beszüremlenek az életedbe. Játszottál a szerző novelláskötetén alapuló filmben (Egyszer élünk), a Hajónapló-sorozatban A Te országodat filmesítetted meg, és a Délibáb kiindulópontja is egy Tar-novella, a Ház a térkép szélén volt. Sőt, olyan ötleted is volt, hogy trilógiát forgatsz, amelynek filmjei mind egy-egy Tar-novellán alapulnak majd. Mi fogott meg az írásaiban?
Hajdu Szabolcs: A Tar-művek világa, a reménytelenséget árasztó nézőpontot tekintve, nem mindig áll közel hozzám. Én másképp szűröm át magamon a valóságot. A valóságmorzsákat, amiket felcsipegetek, próbálom fénnyel megtölteni – még a legkomorabb történéseket is. Azonban az a világ, amiről ír, mégis nagyon közeli, ugyanis azon a környéken nőttem föl, amelyről szólnak az írásai. Tar egészen közel lakott hozzánk, azokat a karaktereket, akiket ő a novelláiban leír, személyesen is felismerni véltem az utcán. Néhány osztálytársammal gimnazista korunkban felfedeztük magunknak az ő munkásságát, és onnantól kezdve nekünk ő ikonikus figurává vált, a Mi írónk volt. De amikor Tar-műhöz nyúlok, sosem pontosan az ő világát szeretném tárgyiasítani a filmben, hanem Tarból kiindulva szeretnék létrehozni egy saját törvényei szerint működő univerzumot.
Valóban terveztem, hogy csinálok három játékfilmet, amelyekben mind Tar Sándor egy-egy műve lett volna a kiindulópont, azonban erről időközben letettem, többek között azért, mert túl sokáig húzódott a Délibáb elkészítése. Az én tempóm ennél gyorsabb, azóta már három-négy újabb tervem van.
(fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: Ha a külső jegyeket nézzük, akkor talán A te országod című Tar-adaptáción érezhető legkevésbé az a stílus, amely a többi filmedre jellemző.
H. Sz.: Formailag, külső jegyeket nézve talán így van, mégis úgy látom, hogy ez a filmem az egyik legszemélyesebb darab, mert ez áttétek nélkül mutatta, hogy éreztem magam akkor a világban. Tar írását A te országodban is csak kiindulópontként használtuk, mert nagyrészt a saját naplójegyzeteimből készült el a forgatókönyve. Például az én kislányom abban az időben éppen egy református óvodába járt, így került bele a történetbe az, hogy a főszereplő ebbe az óvodába viszi a kislányát.
Filmhu: A Délibábban western elemeket használsz. Hogy jött ez a műfaj a Tar-szövegből? Magánemberként te hogy állsz ezzel a műfajjal?
H. Sz.: A mi generációnk három típusú filmen nőtt föl: a Csillagok háborúja, a Bud Spencer - Terence Hill filmek és a westernek. Mivel a gyerekkori benyomások a legerősebbek az ember életében, ezek a filmek kitörölhetetlenül belénk épültek. Abban az időben hosszú sorok álltak a mozinál, hogy megnézzék az emberek ezeket a nem csak az amerikai, hanem NDK-s westernfilmeket is. Életem legszebb időszaka kapcsolódik hozzá, amikor még kisgyerek voltam: Berettyószentmártonban a templom mellett volt a mozi, mi pedig hátulról, a templomkertből belógtunk a vetítésekre és a vászon mögül néztük ezeket a filmeket.
Szerintem Tar is használja a novellában a western elemeket. Minden benne van, ami a westernekre jellemző: a zűrös múltú idegen, egy területfoglaló banda, vannak elnyomók és elnyomottak, az idegen felbukkanásával felbomlik a rend, és egyfajta lázadásba torkollik a történet. Én csak megerősítettem azokat a kontúrokat, amelyek ebben a novellában a westernre utalnak.
Nézd meg A te országodat!
Filmhu: Magyarországon a ’70-es években jó néhány eastern készült. Forgatás előtt megnézted mondjuk a Talpunk alatt fütyül a szél című Szomjas-filmet, vagy szándékosan nem akartad, hogy befolyásoljon?
H. Sz.: Szándékosan nem néztem se westerneket, se easterneket a munka alatt, mert nem akartam egy akadémikus western parafrázist csinálni. Csak annyira használtuk a western toposzokat, amennyire a történet beengedte magába.
Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni Szomjas György filmjét és fontos előzmények Jancsó és Tarr Béla alkotásai is, mert bár nem westernek, de ugyanúgy felmerül bennük a kívülállóság, a messiásvárás témája, mint ahogy a Délibábban is. Szerintem az egész magyar társadalomra jellemző a messiásvárás, mindenki valami külső segítséget vár, talán már évszázadok óta. Miközben csináltam a Délibábot, elég erősen önvizsgálatra kényszerültem. Rádöbbentem, hogy hogyan élem én az életemet itt Magyarországon, hogy én is csak átkozom a sötétséget, és valami külső segítséget várok, ahelyett, hogy lépnék, hogy nap mint nap megcsinálnám a saját magam kis privát forradalmát. Ha nekem minden nap van valami bajom, akkor ne panaszkodjak, ne a másikat átkozzam, hanem tegyek érte, hogy jobb legyen. Ez az egyébként személyes önvizsgálat útközben elkezdett beszüremleni a filmbe.
(fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: Nagyon korán tudtad, hogy fekete színészt szerettél volna főszereplőnek. A bőrszín az erősebb kontraszt miatt volt fontos neked? Hogy még inkább kívülálló legyen a karakter?
H. Sz.: Egyrészt igen, így a Tar által megidézett western alapszituációban lévő idegen figuráját még kontrasztosabban tudtuk megrajzolni. Ő eléggé tájidegen hatást tudott kelteni a szimbolikus magyar pusztaságon.
Másrészt szerintem nagyon érdekes, hogyan változik a világ. Ha a magyar filmtörténet vonulatát nézzük, most először megjelenhet a főhős szerepében egy fekete ember. És nem egy őrült ötletről van szó, hanem ez egyszerűen nem juthatott volna eszébe egy ’80-as években alkotó filmrendezőnek, vagy Szomjasnak, vagy Jancsónak, mert akkor más volt a közeg körülöttük, nem voltak a magyar focicsapatokban külföldi játékosok, és nem voltak a városok agglomerációjában menekülttáborok sem. Ez csak most juthat eszébe bárkinek, mert itt van körülöttünk.
Filmhu: Talán ez az eddigi leglassabb filmed. Ez a tempó a te alkotói állapotod, vagy kifejezetten a téma miatt használtad ezt az eszközt?
H. Sz.: A lassúság nagyon ehhez a filmhez kapcsolódik, mert hamis lett volna másfajta tempókat használni a pusztán. Eredetileg gyorsabb filmben gondolkodtunk, de ahogy kimentünk erre a helyszínre, azt éreztem, tempót kell váltani. Ezt a ritmust és a filmben zajló kommunikációt is a tér és az ott élő emberek diktálták. A forgatókönyvben például sokkal több volt a dialógus, de hamis lett volna ennél több szöveget használni. Érdekes a Délibáb szereplőinek arcpanoptikuma. Ennél nagyobb kilengésekkel még nem dolgoztam, hiszen egy jeleneten belül megjelenik benne egy amerikai sztárszínész, egy etyeki közmunkás, bukaresti népszerű színész, szlovákiai magyar színész, magyar amatőr is. Érdekes, hogy amikor kimentünk a helyszínre, akkor mindenki azonos tempóban és stílusban kezdett el kommunikálni. Nem szerettem volna rájuk erőltetni egy másik stílust, mert hamissá vált volna az egész. Nem véletlen, hogy ilyenek Jancsó Miklós filmjei, mert ez jön a puszta közegéből, ilyen hatással van az érzékeny emberekre ez a táj és az ott élő emberek.
A Délibáb előzetese
Filmhu: Volt olyan jelenet, amit leforgattatok, és talán jónak is találtad, de dramaturgiai okok miatt ki kellett vágni, neked pedig ez nagyon fájdalmas volt?
H. Sz.: Általában nekem nem szakad meg a szívem a jelenetekért, nagyon nagy bátorsággal hajigálom ki a fölösleges részeket a filmből, de ezt évek alatt kellett megtanulni. Azt figyeltem meg, hogy ezek az úgynevezett jól sikerült jelenetek sokszor dugulást képeznek az áramlásban: amikor kihúzom, abban a pillanatban áramlik tovább a film.
A Délibábban is sok olyan jelenet volt, amiről még a forgatókönyvírás időszakában azt gondoltam, hogy fontos, de a forgatás alatt és a vágóasztalnál már egyértelműen kiderült, hogy nincsen rá szükség. Természetesen ez is arról szól, hogy én mint rendező milyen filmet szeretnék csinálni, és mit gondolok erről a történetről, mert lehet, hogy egy másik rendező bent hagyta volna azokat a jeleneteket, és másokat vágott volna ki. Én szándékosan hagytam ki azokat a részeket, amelyek a szereplők háttértörténetét rajzolták meg, ami a sztorit erősítette volna, mert azt vettem észre, ahogy elkezdtek a történeti elemek és a karakterrajzok felerősödni, abban a pillanatban elkezdett gyengülni a film szimbólumrendszere, és ahogy elkezdem kihúzni a sztorit, elkezd erősödni a mögöttes jelentés.
Nem véletlenül ez a film címe, mert maga a film is egy délibáb, ami olyan mint egy falvédő, ahol nagyon egyszerűen vannak fölrajzolva a karakterek egy mítoszról - a fekete focista legendájáról -, de ha a nézőben megvan az a fajta érzékenység, ami ehhez kell, vagy amivel én ezt a filmet elkészítettem, akkor e mögött a kétdimenziós kép mögött megjelenik egy másik dimenzió, aminek a jelentésgazdagsága a végtelenbe mutat. Én minden filmben azt keresem, hogy olyan képeket, vagy esemény-láncolatokat találjak, amelyek mögött olyan jelentések sorakoznak, melyek az én számomra, tehát az alkotó számára is befoghatatlanok. Persze ez kockázatos, mert ezzel rábízom a filmet a közönségre, és annyi fajta film lesz, ahány nézője van.
(fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: Cirkuszi családnak tűntök. Együtt járjátok a világot, feleségeddel, Török-Illyés Orsolya színésznővel együtt készítitek a filmeket, aki nem csak szereplőként vesz részt a forgatáson, hanem bele is folyik az alkotófolyamatba. Ahogy a gyerekeitek is, Lujza két filmedben is feltűnt már.
H. Sz.: Szeretnénk cirkuszi családként működni, ez lenne számunkra az ideális, de sajnos nem mindig sikerül, mert a filmkészítés nem így működik. De az tény, hogy ha mondjuk nem is szerepelnek Lujza lányom, vagy Zsiga fiam mindegyik filmemben, akkor is benne vannak, mert sokat beszélgetünk ezekről a filmtervekről otthon. Néha el szoktam vonulni forgatókönyvet írni, de ezek rövid időszakok, általában folyamatosan beszélgetünk a filmről - természetesen elsősorban Orsolyával - az egész folyamat alatt. Az ideális az lenne, ha többször tudnánk úgy dolgozni, hogy mindenkinek van benne része, mert a gyerekek is élvezik nagyon. Most például a két Buharov készülő nagyjátékfilmjében szerepelt az egész család. Nagyon élvezetes volt, szerettem, hogy most nekem nincs akkora felelősségem, és önfeledten játszhatunk ezzel a szabad közösséggel együtt. Az utóbbi években az egyik legjobb élményem volt ez a forgatás.
Filmuh: Egyszer már elindultatok Magyarországról, Las Vegasba költöztetek, ahol el is kezdtétek forgatni A játékos című filmeteket. Azonban ez félbemaradt, hazajöttetek és már három éve újra itthon vagytok. Miért alakult így?
H. Sz.: Nem terveztük, hogy ilyen sok időre jövünk vissza, mert gyorsan tudtunk integrálódni Amerikában, és jól éreztük magunkat. Nekem már korábban voltak ott kapcsolataim, például az öcsém is több, mint tíz éve Amerikában él (Hajdu Miklós tornaedző, a Cirque du Soleil artistája, a rendező Fehér tenyér című filmjének főszereplője - szerk.), és nagyon hamar megtaláltam azt a kultúrközeget, amilyen itthon volt pár évvel ezelőtt, hiszen Amerika nagy ország, ott is megvannak azok a közösségek, akik európai és a kelet-európai kultúrán nevelkedtek.
Két oka volt annak, hogy vissza kellett jönnünk. Egyrészt az édesapám megbetegedett, és nem tudtuk, hogy mi lesz vele. Sajnos nem sok időnk volt már együtt, úgyhogy bebizonyosodott, hogy jó döntés volt akkor hazajönni. Másrészt már a kiköltözésünk előtt megkaptuk a támogatást a Délibábra Magyarországon, ezt szerettem volna befejezni. Bár azt gondoltam, hogy ez maximum egy év lesz, végül három évre szólt ez a hazalátogatás. Most, hogy a családi történetek lezárultak és a Délibábot is befejeztük, ahogy vége van az iskolaévnek, visszamegyünk Las Vegasba, és folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Jelenetfotó A játékosból, Andi Vasluianu és Török-Illyés Orsolya (forrás: a film Facebook oldala)
Filmhu: Ezek szerint tervezed befejezni A játékost. Vannak más új terveid is, amelyek már Amerikához kötődnek?
H. Sz.: Sosem a lehetőségeket kutattam, hanem mindig volt valami közlendőm, amit mindenáron kommunikálni szerettem volna. Ez a késztetés aztán elkezdett lehetőségeket megnyitni. Nem terveztem hosszútávon jövőt soha, ha tudnám azt, hogy mit csinálok öt év múlva, már megőrültem volna. Csak annyit tudok, hogy van jópár terv, amit szeretnék megvalósítani különböző filmkészítési attitűdökkel és nap mint nap, lépésről lépésre ezeken dolgozom. Hogy ez Amerikában történik, vagy a világ egy másik pontján, hogy filmen tudom megvalósítani, vagy más médiumon keresztül, az igazából mindegy nekem. Sok mindenben meg tudom találni az örömömet. Élvezettel csinálok olyan tevékenységeket is, amelyeknek nincs közük a művészethez, mert sosem lehet tudni, hogy mikor veszem hasznát. Az elmúlt években gyakran felmerült, hogy elmegyek valami más munkát csinálni, de valahogy mindig viszonylag gyorsan jött egy filmes, vagy színházi munkalehetőség. Szerintem nem árt időről időre kilépni ebből a környezetből, hogy az ember kívülről is lássa a művészvilágot.
Filmhu: A Délibáb várva-várt film volt, ehhez képest az első héten nem nézték meg sokan. Szerinted miért alakult így?
H. Sz.: Itthon nem lehet megjósolni, hogy mennyien fognak megnézni egy filmet. Csak az elmúlt másfél év alatt nem ez az egyetlen olyan film, amire azt gondoltuk, hogy több nézője lesz. Ilyen például Szász János A nagy füzete. Azt gondolná az ember, hogy egy olyan filmre, amely megnyeri Karlovy Varyban a Kristály Glóbuszt, Amerikában hosszú-hosszú évek után felkerül az Oscar kilences shortlistjére, szaladnak az emberek a mozikba. Ez a hatodik nagyjátékfilmem és mindegyikkel megéltem már jót is, rosszat is. Volt olyan filmem, amelyben sokan csalódtak, de volt olyan alkotásom is, amit hozsanna vett körül Magyarországon. Itthon mindenre hevesebben reagálnak az emberek és az újságírók is, sokszor csodát várnak, aztán csalódniuk kell. De az ellenkezője is igaz, amikor hirtelen felfedeznek valamit, extázisba esnek. Olyan, mintha messiásra várnának. Külföldön inkább a helyén kezelik a filmjeimet, nincsenek ilyen nagy kilengések.
(fotó: Valuska Gábor)
A legérdekesebb ebben az, hogy teljesen mindegy, hogy sikeres volt-e egyik-másik filmem, vagy nem, soha egyiknek sem volt következménye sem anyagi szempontból, sem azzal kapcsolatban, hogy könnyebb, vagy nehezebb lett volna elkészítenem a következő filmemet. Egy időben, amikor bevezették a normatív támogatást, akkor egy kicsi haszon volt a fesztiválszereplésekből, meg a nagy nézőszámokból, de ez ma már megint nem létező támogatás. Semmit nem profitáltam a sikereimből itthon. Én csak csinálom ezeket a filmeket, és kész. Mindig kezdem újra a nulláról.
Filmhu: Amikor éppen nem forgatsz, vagy előkészítesz egy filmet, mivel foglalkozol?
H. Sz.: Filmötleteken folyamatosan dolgozom. Sok forgatókönyvet írok meg két film elkészítése között. És néha színházi előadásokat is rendezek, de ezek csak kirándulások. Kikapcsolódásképpen zenével foglalkozom. Tanultam zongorázni, és ezt a készséget folyamatosan próbálom továbbfejleszteni a saját szórakoztatásomra. Ilyenkor elkezdek belemerülni különböző zeneszerzők univerzumaiba, és zsinórban tanulom a szerzeményeiket, mert a zenei struktúrák hasonlóan működnek, mint a forgatókönyvek. A Délibáb alatt például Bartók-darabokat gyakoroltam, az ő zenei struktúrái és a Délibáb szerkezete rokonok. A következő filmhez, A játékoshoz - mivel az egy négyszereplős történet -, Bach-fúgákat tanulok, mert azok általában két férfihangra és két női hangra íródtak. Ráadásul a zene nagyon jól kikapcsol. Fontosnak tartom, hogy legyenek olyan percek az életemben, amikor nincs semmi a fejemben, nem kell gondolkodnom, azért hogy a benyomások teljesen redukálódjanak. Ez szerintem a mai világban különösen fontos, amikor folyamatosan kiszámíthatatlan minőségű ingerek érnek, és nekem a zenében való elmerülés egyfajta megtisztulással, böjttel ér fel.
